Szerző kérdez szerzőt 4. - John Cure kérdezi Palotás Petrát

A televízióban a valóságot kellett néhány percben elmesélned, íróként pedig egy teljes világot építesz fel. Mi az a szabadság, amit csak az irodalom adott meg neked, és amit a kamera előtt soha nem élhettél át?

Tulajdonképpen a kérdéseddel már meg is adtad a választ, hiszen számomra éppen a szabadság az, ami igazán izgalmas új perspektívát nyitott az írásban. Az, hogy valamit az első betűtől az utolsóig a saját ízlésem, a képzeletem és a fantáziám mentén teremthetek meg. Ez ugyanakkor hatalmas felelősség is, hiszen az író nem csupán történeteket mesél, hanem azokkal gondolatokat, érzéseket és olykor szemléletet is formál.

Az írás sokszor azt jelenti, hogy életet adsz embereknek, akik valójában nem léteznek. Volt már olyan szereplőd, akitől a regény végén nehezebb volt elbúcsúznod, mint egy valódi embertől? Miért éppen ő?

Igen, volt, de elsősorban azért, mert nyilván a körülöttem lévő vagy éppen élő emberek sem egyformán fontosak, és bár már voltak az életemben olyan veszteségek és olyan búcsúk, amelyek darabokra szedtek, átéltem olyan elválásokat is, amelyeknek kevésbé volt komoly jelentősége. A szereplőknél is hasonló a helyzet, bár azt hiszem, hogy a valódi főkarakterek azért bizony hozzám tudnak nőni.

Most, a Dacszövetségnél egy közel négy éves alkotói munka után nagyon nehéz volt elengednem a főszereplő lányokból érett nőkké váló hölgyek kezét. Azt hiszem, hogy nemcsak én formáltam őket, hanem ők is engem. És bár mindannyian mások, mindegyikükben volt egy rész talán saját magamból is.

Az olvasóid gyakran érzik úgy, hogy a szereplőid valódi emberek. Volt már olyan karaktered, aki írás közben egyszerűen nem volt hajlandó azt tenni, amit eredetileg elterveztél neki? Ha igen, ki volt a legmakacsabb "teremtményed"?

Bár előfordul, hogy a karaktereim időnként szinte önálló életre kelnek, a teremtőjük mégis én vagyok, és azt hiszem, ebből az irányításból soha nem engedek. Lehet bármilyen makacs vagy kiszámíthatatlan egy szereplő, a végén mindig én döntöm el a sorsát.

Ha egy estére vendégül láthatnád az összes eddig megalkotott szereplődet, kit ültetnél magad mellé az asztalnál, és kitől tartanál leginkább, hogy felborítja a vacsorát?

Ha csak egy ilyen estét választhatnék ki, akkor a New York Kávéház tizenhetes asztalához ülnék le, és bár nem feltétlen számítanék nagy botrányokra vagy sorsfordító beszélgetésekre, talán éppen ezért boldogan elmerülnék annak az asztaltársaságnak a világában.

Sok író azt mondja, minden regényével eltemet vagy éppen megment egy darabot önmagából. Szerinted az eddigi könyveid közül melyik árulja el a legtöbbet Palotás Petráról, vagyis, ha holnap elveszítenéd az emlékeidet, és csak egyetlen saját könyvedet olvashatnád újra, hogy abból ismerd meg önmagad, melyiket választanád, és miért éppen azt?

Minden regényemben ott van belőlem is egy jó adag, mégsem mondanám, hogy bármelyik igazán rólam szólna. Minden történetemben ott rejtőzik egy-egy gondolat, érzés vagy tapasztalat, amelyet én is megéltem, de ezek  a szereplők sorsán keresztül öltenek testet.

Azt hiszem, a valóban rólam szóló könyv még várat magára – talán majd egyszer, vén fejjel, amikor visszatekintek az életemre.

Több mint egy tucat kiadott könyv után mi jelenti ma számodra az igazi kihívást? Még mindig az első mondat, vagy inkább az, hogy olyat mondj az emberi kapcsolatokról, amit korábban még te sem fogalmaztál meg?

Hogy mi jelenti számomra az igazi kihívást? Talán az, hogy az éppen készülő könyvem is képes legyen ugyanúgy megszólítani az olvasókat, mint az előző. Úgy érzem, a mai világban egyre nehezebb valóban újat mondani. A lényeg azonban sokszor nem is magában a cselekményszálban vagy a fordulatokban rejlik, hanem abban, hogyan meséled el. Milyen eszközökkel, milyen árnyalatokkal, milyen érzelmi mélységgel és milyen, addig talán még fel nem ismert összefüggéseken keresztül vezeted végig az olvasót. Azt hiszem, ez az igazi varázslat – és talán ez lehet egy könyv sikerének egyik legfontosabb titka is.

Ha visszaülhetnél beszélgetni a húszéves önmagaddal, de csak egyetlen kérdést tehetnél fel neki, mi lenne az? És mit gondolsz, ő mit kérdezne tőled?

Inkább csak kérnék tőle... Óvnám őt, oda-vissza: hogy vigyázzon jobban magára, és élje meg teljességében a most értékes, szép pillanatait.

Az írók fejében általában mindig ott él egy következő történet. Nálad most melyik kér bebocsátást a papírra, és mit mesélhetsz róla anélkül, hogy túl sokat elárulnál?

Valóban szerettem volna egy kicsit pihenni. De egy olyan ember számára, akinek az írás nemcsak a munkája, hanem a szenvedélye és a lételeme is, aki bizonyos értelemben a könyvei által határozza meg önmagát, egy hosszabb alkotói szünet inkább kínzó, mint pihentető.

Nem is bírtam sokáig tétlenül. Úgyhogy már készül az új regényem, a Városliget, amely 1912-ben játszódik.

A sorozat folytatódik! Az előző részben Borsa Brown interjúvolta meg John Cure-t, a következőben pedig Palotás Petra kérdezi Ángyán Patríciát!