Szerző kérdez szerzőt 3. - Borsa Brown kérdezi John Cure-t

Elsősorban thrillereket írsz. Aki nem ismer, azt gondolhatja rólad, hogy a sötétség érdekel: gyilkosságok, félelem, emberi torzulások. De mi az, ami valójában foglalkoztat, amikor leülsz írni?

Elsősorban az emberi sorsok érdekelnek. Azok az apró döntések, találkozások és események, amelyek végül elvezetnek valakit egy bizonyos pontra az életében. Talán kívülről úgy tűnhet, hogy a thrillereim miatt a sötétség vonz: a gyilkosságok, a félelem, az emberi természet torzulásai. És valóban, érdekel az is, hogy a felszín alatt milyen rejtett vágyak, indulatok vagy akár bűnös gondolatok húzódhatnak meg az emberekben.

De számomra soha nem önmagában a bűn a lényeg. Mindig maga az ember és a története érdekel. Mi vezetett odáig? Milyen múlt, milyen sérelmek, milyen döntések formálták azt az embert, akit az olvasó a lapokon lát?

A regényeimben mindig törekszem arra is, hogy egyfajta hiteles korrajz jelenjen meg. Szeretem megmutatni a környezetet, a világot, amelyben a szereplőim élnek, mert ettől válik igazán valóságossá egy történet.

Én tulajdonképpen mindig csak egy jó történetet szeretnék elmesélni. Olyan érzéssel, mintha egy tábortűz mellett ülnénk, és mesélnék az olvasónak. Néha kicsit elkalandozom, bemutatok egy új szereplőt, visszanyúlok a múltba, elidőzöm egy-egy apró részleten. Hiszek abban, hogy a történetmesélésnek van egy ösztönös, természetes ereje. Talán ez az őszinte mesélés az, ami immár tíz éve végigkíséri a regényeimet, és amiért az olvasók újra és újra visszatérnek hozzájuk.

Biztosan tudják az olvasók, hogy te nem csak író vagy, hanem a haza védelme is a hivatásod. Inspirál ez téged a történetek írása közben? És az írás esetleg segít téged a katonaságban?

A haza védelme és az emberek biztonságának megőrzése mellett elköteleződni talán az egyik legnemesebb feladat. A Magyar Honvédségben tisztnek lenni számomra nem egyszerűen egy munkahely, hanem egy életforma, amely értékrendet, felelősséget és folyamatos elköteleződést jelent.

Nem gondolom, hogy az írás közvetlenül segítene a katonai hivatásomban, de az elmúlt évek aktív szolgálatai során rengeteg emberrel és élethelyzettel találkoztam, amelyek természetesen formálnak engem íróként is. A Honvédségben nagyon sokféle emberrel dolgozom együtt, és talán éppen ezt szeretem benne a legjobban. Nincs két egyforma nap: látok emberi küzdelmeket, sikereket, tragédiákat, barátságokat, szerelmeket és olyan teljesítményeket is, amelyek megmutatják, milyen sok mindenre képes az ember.

Ezek az élmények nem feltétlenül jelennek meg konkrétan a regényeimben, de segítenek jobban megérteni az embereket. Márpedig minden jó történet alapja az ember.

Azt viszont biztosan érzem, hogy az íráshoz szükséges kreativitás, lényeglátás, rendszerszintű gondolkodás és problémamegoldó képesség a katonai feladataim során is hasznos. És persze van egy apró gyakorlati előnye is: valószínűleg a jelentéseket is könnyebben megfogalmazom.

Meglepő, hogy egy thrilleríró olyan érzékeny dolgokat karol fel, mint az állatvédelem. Miért fontos ez neked ennyire?

Férfiként mindig is fontosnak tartottam, hogy segítsek azoknak, akik valamilyen okból kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Számomra a felelősség nem csak egy szó, hanem egy olyan érték, amely szerint igyekszem élni.

Az állatok védelme ezért az életem szerves részévé vált. Nem csak úgy, hogy távolról, az interneten keresztül együtt érzek egy-egy történettel, hanem lehetőségeimhez mérten aktívan is részt veszek benne. Hiszem, hogy az állatokkal való bánásmód sokat elárul egy társadalom értékrendjéről és az emberek felelősségérzetéről.

Egy állat nem tud segítséget kérni úgy, ahogy egy ember, nem tudja elmondani, ha fájdalmat vagy félelmet érez. Éppen ezért különösen fontosnak tartom, hogy mi, emberek vállaljunk felelősséget értük. Legyen szó egy bajba jutott állatról, egy menhely támogatásáról vagy egyszerűen csak arról, hogy odafigyelünk a környezetünkben élő állatokra, minden apró segítség számít.

Talán az írói és katonai énemhez is kapcsolódik ez a gondolkodás. Észrevenni a gyengébbeket, kiállni azokért, akik nem tudnak magukért kiállni, és tenni akkor is, amikor egyszerűbb lenne csak elfordítani a tekintetünket.

Volt már olyan jelenet, amit annyira valóságosnak írtál meg, hogy még téged is megviselt?

Igen, volt ilyen. Talán éppen azért érintett meg ennyire, mert a Medúza-krónikák sorozatomban valós eseményeket is beépítettem a történetekbe. Az egyik ilyen jelenet egy megtörtént eset alapján született, és íróként egészen más érzés úgy megformálni egy jelenetet, hogy tudod: ez nem csupán a képzeleted szüleménye.

Amikor az ember valódi sorsokat, valódi tragédiákat dolgoz fel, ott már nem csak egy történetet mesél el. Felelőssége van abban, hogyan nyúl hozzá, hogyan mutatja be az érintetteket, és hogyan tudja átadni azt az emberi oldalt, ami egy esemény mögött van.

Talán ezek a pillanatok emlékeztetnek leginkább arra, miért is fontos számomra az írás: mert a történetek mögött mindig emberek vannak.

A könyveid tele vannak félelemmel. Neked mi az a félelem, amivel a való életben még mindig meg kell küzdened?

Nem igazán van olyan félelem az életemben, amellyel folyamatosan küzdenem kellene. A félelem érdekes érzés: sokszor nem a valóság váltja ki, hanem azok a gondolatok, amelyeket a jövőről alkotunk. Attól tartunk, hogy valami majd bekövetkezik, de valójában sosem lehetünk biztosak benne, hogy valóban így lesz.

Talán éppen ezért próbálom a félelmeket inkább helyükön kezelni. Az ember sok energiát tud elveszíteni olyan dolgoktól való szorongásban, amelyek végül soha nem történnek meg.

Az elmúlástól sem félek. Szerintem az élet része, és ahogy minden történetnek, egyszer ennek is lesz egy utolsó fejezete. A fontos inkább az, hogy milyen tartalommal töltjük meg az előtte lévő oldalakat.

Volt már olyan, amikor hatalmába kerített ez az érzés: „ezt a történetet nem szabadna megírnom!”?

Ilyen érzés még soha nem kerített hatalmába. Úgy gondolom, hogy az írónak az a dolga, hogy őszintén leírja azt, amit lát, amit tapasztal, vagy amit a képzelete megteremt.

Egy író számára a hitelesség az egyik legfontosabb alapelv. Lehet egy történet sötét, kényelmetlen vagy akár megosztó, de az írónak nem szabad hazudnia sem az olvasónak, sem saját magának.

Az emberi természet minden oldaláról lehet és talán kell is beszélni. Nem csak a szépet és a jót kell megmutatni, hanem azt is, amivel nehéz szembenézni. Hiszen sokszor éppen ezek a történetek késztetik az olvasót arra, hogy elgondolkodjon az embereken, a döntéseinken és saját világunk működésén.

Nem titok, hogy hamarosan előrukkolunk egy közös regénnyel... Szerintem nagyon izgalmas, és azt kell mondjam, odavagyok azért, amit összehoztunk... Milyen volt egy másik zsánerben alkotó íróval együtt dolgozni? És ha egy szóval kéne jellemezned, hogy milyen lesz ez a regény, te mit mondanál rá? 

Az elején bevallom, volt bennem némi bizonytalanság, hogyan lehet két különböző alkotói világot úgy összehangolni, hogy abból végül egy egységes történet szülessen. Ugyanakkor pontosan ebben láttam a kihívást és az izgalmat is.

A történetvezetés szempontjából viszont hamar kiderült, hogy nagyon jól működik a közös munka. Hosszú évek óta ismerjük egymást, tudjuk, hogyan gondolkodik a másik, milyen értékeket képvisel, és ez rengeteget segített az alkotás során.

Őszintén élveztem minden pillanatát. Folyamatosan inspiráltuk egymást. Ha valamelyikünk bedobott egy új ötletet, más szemszögből közelített meg egy jelenetet, vagy talált egy jobb dramaturgiai megoldást, mindig az volt a legfontosabb, hogy a történet legyen erősebb. Nem az számított, hogy kinek az ötlete volt, hanem az, hogy együtt egy jobb regényt hozzunk létre.

A Dermesztő vágy kéziratát éppen a napokban fejezzük be, így karácsonykor az olvasók is megismerhetik az első közös történetünket.

Ha egy szóval kellene jellemeznem, talán azt mondanám: lebilincselő.

A sorozat folytatódik! Az előző részben Anne L. Green kérdezte Borsa Brown-t, a következő részben pedig John Cure készít interjút Palotás Petrával.