Szerző kérdez szerzőt 7. - P. C. Harris kérdezi Emma ZR-t

P. C. Harris: A könyveidben gyakran olyan karaktereket alkotsz meg, akik a való életben valószínűleg hatalmas red flagek lennének. Íróként hol van nálad az a pont, amikor egy férfi karakter még izgalmasan veszélyes, és mikor válik egyszerűen taszítóvá? 

Emma ZR: Hát… Taszítóvá soha, mert mindig szexinek és izgatónak, meg veszélyesnek akarom megírni őket. Ha taszítónak akarnám megírni, akkor az horror lenne, és nem erotikus pszichothriller vagy dark romance.

Egyébként nálam egy hatalmas red flag van férfi karaktereknél, amit láttam már könyvekben: ha felpofozza, megüti a nőt. Nekem onnantól kezdve csinálhat bármit, nem lesz többé szexi. (Persze, ha a nő kéri, hogy csinálja vele ezt, az már más kérdés.) 

P. C. Harris: Többször is említetted, hogy a történeteidben traumákról, mentális problémákról és szélsőséges lelkiállapotokról írsz. Volt már olyan karaktered, akinek annyira mélyre kellett ásnod a lelkében, hogy írás után neked is idő kellett, mire „kijöttél” belőle? 

Emma ZR: Az Egyszer volt… regényemben Attila skinhead és dühös és agresszív és rasszista és homofób. Eleinte nagyon nehezen írtam a karakterét, mert ezek a dolgok tőlem nagyon távol állnak, de aztán belejöttem, mert a karakter nem én vagyok, csak addig azonosulok vele, ameddig írom.

Történetben A Lidérc viselt meg a leginkább, néha azért bevillant, hogy Evelinnél a saját depressziómat írom meg, és a saját kérdéseimre keresek választ általa.

P. C. Harris: Mindketten azt valljuk, hogy az olvasó érezze a karaktert, ne pedig egyszerűen értse. Neked mi az az érzelem, amit a legjobban szeretsz kiváltani az olvasóidból: vágy, félelem, düh, zavar? Vagy valami egészen más? 

Emma ZR: Imádom az érzéseket! Legkönnyebben vágyat írok, szorongást, félelmet, dühöt, zavartságot. Őszintén szólva, a boldog, kedves részek mennek a legnehezebben.

P. C. Harris: Ha egyetlen férfi karakteredet kellene választanod, akivel eltöltesz egy romantikus hétvégét, kit választanál? És kitől menekülnél el már az első tíz perc után?

Emma ZR: Én a férfi háremre hajtok! Amúgy… Nehéz döntés. William a Hurrikánból humoros, és imád játszani, Axe a Megszállottakból rideg és hideg, köze sincs az érzelmekhez, Ezel a Ragadozók és Prédákból domináns védelmező, Gellértnek a Kliséből nagyon sok értékes gondolata van, érdekes látásmódja, közben pedig meghódíthatatlan…

De egyébként egyikkel sem töltenék el egy romantikus hétvégét, értem küzdeni kell!

Zentéről pedig A Lidércből inkább ne is beszéljünk…

P. C. Harris: A Klisében a saját modellmúltadból is merítettél. Mennyire mersz valódi élményeket, embereket vagy konfliktusokat beépíteni a könyveidbe? 

Emma ZR: Már mindegy, hogy merek-e, mert megtettem.

P. C. Harris: Mi nehezebb: megírni egy igazán működő erotikus jelenetet vagy azt a feszültséget felépíteni, amitől az olvasó már előtte húsz oldallal várja, hogy végre történjen valami? 

Emma ZR: Mindkettőt nehéz, ehhez szerintem nagyon érteni kell, hogy „mi húzza” az olvasót. De igazából én már a regények legelejétől kezdve szeretem húzni őket, úgy építeni a karaktereket, hogy azt érezzék, hogy: „ó na ezek, hogy a francba fognak végre szexelni.”

P. C. Harris: Négy és fél év alatt körülbelül húsz történetet írtál, és nemrég azt mondtad, hogy úgy érzed, elfáradtál, ezért most nem írsz. Milyen érzés ez úgy, hogy korábban szinte függőségként beszéltél róla?

Emma ZR: Egy időben stressz volt, hogy nem tudok írni, de aztán rájöttem az okokra, és rájöttem a változás okára is. Valóban függőség volt: az írás határozott meg, bizonyítási vágy volt, megfelelési kényszer, azt akartam, hogy szeressenek az olvasók, mert azt éreztem folyamatosan, hogy nem vagyok elég jó.

Eddig ezek vezettek arra, hogy akár 2-3 hét alatt megírjak egy regényt, alig aludjak, alig egyek. Ez egy túlélési mechanizmus, folyamatosan hajtasz, mert ezekkel kezeled a szorongásaidat, azt hiszed, „ettől leszel majd értékes” – de ezt csak a saját hiányállapotod hiteti el veled.

Nagyon sokan működnek így a világban, folyamatosan mennek, győzni akarnak, bizonyítani, mert nem látják, nem érzik, milyen belső motorok hajtják őket. Azt hiszik, a végén majd lesz egy célegyenes, ahova behajtanak, és megpihenhetnek… De nincs. Nekem sem volt. Mindig azt hittem, hogy: „majd még ezt a regényt” megírom, és utána jó lesz, utána pihenhetek, de nem. Jött a következő. És nem, nem voltam boldog.

Mert ez egy hiányállapot, túlélési mechanizmus.

Most viszont boldog vagyok, mert már nem hajszolom magamat. Szembenéztem a hiányaimmal, megtanultam, hogy a túlélés nem élet, és inkább az életet választottam.

Egyik nap már kacérkodtam a gondolattal, hogy nekiállok a regényem szerkesztésének (a kiadó munkatársai és a szerkesztőm ezt lécccci ne olvassa! Tudom ám, hogy el vagyok csúszva :D). És miután hiányból már nem tudom hajszolni magamat, úgy gondoltam, azért fogok írni, hogy bemutassam a két karakter történetét, hogy újabb olvasnivalót hozzak el a kedves olvasóimnak, és szórakoztassam őket és magamat.

Ez a könyv már nem azért fog létrejönni, hogy bizonyítsak, hanem mert adni akarok.

P. C. Harris: Van olyan történetötleted, amit régóta őrizgetsz, de valamiért még nem mertél vagy nem álltál készen megírni?

Emma ZR: Nincs. Az Egyszer volt…-nál volt az, hogy megírtam, és arra gondoltam, hogy én ezt nem fogom megjelentetni… Mert Attila narrációja durva, könyörtelen, nyers, a történet pedig fájdalmas.

De eltelt az idő, és már azt akarom, hogy megjelenjen, mert a fájdalom mögött szeretet van, megbocsátás és remény.

A sorozat folytatódik! Az előző részben Ángyán Patrícia kérdezi P. C. Harrist, a következőben pedig Emma ZR interjúvolja meg Jud Meyrint.