„A félelem és az izgalom egyáltalán nem áll távol egymástól.” - Interjú Emma ZR-rel

A Lidérc nemcsak egy történet, hanem egy lelkiállapot is. Hogyan született meg benned ez a sötét, mégis érzéki világ – volt egy konkrét pillanat, vagy inkább fokozatosan épült fel benned a történet?

Olvastam több dark romance történetet is, és azt éreztem, hogy ezekben a történetekben elhasalnak a férfi karakterek, nem „igazi pszichopaták”. Annak akarják őket ábrázolni, de valahogy félrecsúsznak... Nem voltak elég mélyen ábrázolva. Valahogy nem jött át igazán, hogy mennyire megszállottak és rögeszmések. Az nekem nem elég, ha le van írva, hogy „a megszállottja lettem a nőnek”, „én egy pszichopata vagyok” – én ezt látni, és érezni akarom. A Lidércben sehol nincs leírva, hogy Lidérc megszállott vagy rögeszmés lenne, de az olvasó az első fejezetétől érezni fogja. És nem is gondol magára pszichopataként. Mert a saját nézőpontjából ő nem az.

Lidérc karaktere így született meg bennem, akartam egy „igazi pszichopatát”.

Szellem pedig... Nem emlékszem rá, honnan jött az ő karaktere, de ha kívülről szemlélem, akkor talán azt tudnám rá mondani, hogy ő részben én vagyok. Sokáig fel sem tűnt, hogy mennyire magamból merítek hozzá, igazából a szerkesztési fázisban eszméltem rá, hogy én ott vagyok a soraiban, a gondolataiban.

A történet viszont ettől függetlenül sokáig váratott magára. Ért egy tragédia, amit nem tudtam feldolgozni – azt hittem, beleőrülök... Találtam egy sérült madarat, akin nagyon segíteni akartam, de nem tudtam, és láttam meghalni. Nem tudtam szabadulni attól, hogy nem tudtam megmenteni, nem tudtam szabadulni a halálától.

És akkor írni kezdtem. Azért volt érdekes az írása, mert az eddigi regényeimnél mindig egy konkrét jelenet felé haladtam a történetben, az volt meg először. Ehhez alkottam meg a karaktereket és a világot, hogy aztán az a jelenet, ott és akkor olyan legyen, mint amilyennek elképzeltem.

Itt nem volt ilyen, itt karakterek voltak – akik mentek előre. Akartam egy „igazi pszichopatát” és ott volt Szellem is, aki az én depressziómat tükrözi. Ők vitték előre a sztorit sokáig... Aztán jött egy fordulat, amikor elakadtam, és rájöttem, hogy ez a regény most már Lidércé. Át kellett neki adnom az irányítást, annak ellenére, hogy én akkor már sejtettem, hogy nem fogunk beleférni az elfogadott dark romance zsánerbe. Jól láttam, hogyan szivárognak be a pszichothriller elemek... De nem húztam határt, mert akkor A Lidérc regény nem lenne az, ami lett.

Ez egy döntés volt. Vihettem volna végig egy sémát, egy mintát, amit már jól ismerek... Én viszont lapot húztam tizenkilencre.

Örülök, hogy így tettem, mert A Lidérc merőben más, mint azok a regények, amiket olvastam, és büszke vagyok rá. Zsánerkeveredés lett, de szerintem pont ettől lett egész, és pont ezért tudja átadni azt a lelkivilágot, amit akartam. (Szépirodalmi elemek is találhatók benne.)

Egyébként még ezek után is volt vele egy elakadásom. (Pedig esküszöm, más regényeket simán végigírok!) Akkor a tudatalattim már tudott valamit, amit én nem akartam elfogadni. És sokáig nem akartam elfogadni. Tartottam attól, hogyan fognak erre az olvasóim reagálni. – Sok író meg akar felelni az olvasói elvárásoknak, és rá kellett jönnöm, hogy bennem is van egy ilyen rész, egy ilyen nyomás.

És bár nagyon szeretem az olvasóimat, tényleg, de úgy gondolom, hogy egy írónak nem szabad ennek a nyomásnak megadnia magát, mert akkor elveszik az egyedisége, és megreked egy sémában. Én pedig nem akarok soha megrekedni, például ezért is nem állítok határokat, hogy milyen zsánerben alkotok, és próbálgatom őket.

Szóval, újból lapot húztam tizenkilencre.

Lesz, ami lesz, és utánam a vízözön!

A legtöbb író a félelmet kívülről ábrázolja, te viszont belülről mutatod meg. Hogyan tudtad ennyire hitelesen megfogni a szorongás és a megszállottság pszichológiáját?

Pánikbeteg vagyok, generalizált szorongással, és megszállottan is tudok viselkedni. Csak kiírtam, ami bennem van. Egy időben aggódtam, hogy vajon Szellem depresszióját jól sikerült-e ábrázolnom, nem tudtam volna-e még mélyebbre menni, de a visszajelzések alapján, nagyon is átélhetően ábrázoltam. Visszaolvasva is arra jutottam, hogy ez a lelkem egy része kiterítve, őszintén, kendőzetlenül, a legmélyebb gondolataimmal.

A megszállottságról pedig: nem véletlen kapta előző regényem ezt a címet. Hihetetlenül megszállott tudok lenni dolgokkal kapcsolatban. Ennek van pozitív és negatív oldala is.

A regényeim is áthelyeződnek a megszállottságaim tárgyai kategóriába, amint szöveggondozásra kerülnek. Nagyon nehezen tudok leállni azzal, hogy minél átélhetőbbek, minél jobbak legyenek, és az utolsó elgépelést is megszállottan keresem bennük az utolsó átolvasásnál is. (Köszönöm, kedves Álomgyár, hogy a partnereim vagytok ebben, és megértitek, hogy számomra a szöveggondozás folyamata nem egyszerű.)

Szerencsére, amikor rádöbbenek, hogy talán az már nem teljesen normális, hogy azért olvasom át a regényem szövegét 13 órán át, hogy ne legyen benne egy darab elgépelés sem, akkor leállok, és elengedem.

Minden regényem szöveggondozásának úgy állok neki, hogy majd most más lesz, most majd... könnyedebben állok hozzá, elfogadóbban (hiszen nincs tökéletes regény, és akármennyi munka is van egy regényben, így is lesz, akinek nem fog tetszeni), de... Aztán jön a szokásos menet magammal. Ebben egyébként szerintem benne van a perfekcionizmusom is.

Imádok félelmet és szorongást írni – A Lidércnél mondjuk már tényleg necces volt magammal szemben, amit műveltem. Egyik átolvasásánál egyedül voltam itthon, és konkrétan rettegtem: „kopp-kopp”.

A Lidércben a „Szellem” és a „Lidérc” kettőssége egyszerre szól megszállottságról, függésről és a szeretet torz formáiról. Hogyan született meg ez a két nézőpont, és mit szerettél volna általuk megmutatni?

A két karakter már régebben is körvonalazódott bennem, de ugye, ők vittek magukkal erre a sötét utazásra.  A szeretet sokféle, ahogy a vágy is. Van, akinek bejön a BDSM, van, akinek nem. A szeretet és a megszállottság, rögeszme között pedig van egy hatalmas szakadék.

Ugyanakkor, ha Lidérc nézőpontjából nézzük a történetet: ő szerelmes, a saját világában, a saját értékrendszerében ez számára szerelem. A mi világunkban ezt nem szerelemnek nevezzük, ahogy őt sem tartjuk normális embernek. (Bár mi is a normális?)

Én szokás szerint csak két karaktert akartam a legmélyebben bemutatni, és az ő történetüket. Persze, azóta ezeregy gondolatom van azzal kapcsolatban, hogy miket hagytam ott a sorok között, milyen mondanivalók vannak a történetben, de ezeket megtartom magamnak, mert senki olvasásélményét, véleményét nem szeretném befolyásolni.

És mi is a normális? Erre pedig Lidérc filozófiája fog betekintést nyújtani. A mai napig imádom a tudatalattimat, hogy bedobta nekem hozzá Friedrich Nietzschét.

Az erotika A Lidércben nem pusztán vágy, hanem hatalom, félelem és kontroll eszköze is. Hogyan találtad meg az egyensúlyt az érzékiség és a sötétség között?

Nehezen. És elengedhetetlen hozzá egy remek szerkesztő (köszönöm, Réka!).

Van egy parafília/perverzió, amikor emberek gerjednek a halálfélelemre (egyszer egy unalmas órámban a legkülönfélébb perverziókról olvasgattam). Ez nagyon passzolt Szellem karakteréhez, hiszen amúgy is szuicid, és van benne halálvágy. Számomra logikus, hogy akkor a félelem olyan állapotba hozza, ahol ez már keveredik a szexuális izgalommal.

Szerintem amúgy pszichothrillert a legnehezebb írni, viszont az erotika jól megy, és bármit meg lehet erotikusan írni – akár csak egy szimpla süti evést is -, szóval csak a kettőt össze kellett kevernem.

Volt olyan jelenet, ami különösen megviselt lelkileg vagy nehezen engedett el, miután megírtad? 

Egy olvasómat idézem: az egész regény.

A Lidércben a félelem sokszor átalakul vággyá, a fájdalom pedig kötődéssé. Szerinted miért vonz minket olvasóként – és talán emberként is – ennyire a sötétség, amitől egyébként rettegünk?

Ez engem is nagyon foglalkoztat, pszichológust is kérdeztem már róla. Szerintem több válasz is van erre (ahogy egy embert se lehet egy sémába belerakni).

Az egyik válaszom benne van a regényben is: kétéves gyerekeknél megfigyelhető, hogy nem tudják a félelmet és az izgalmat megkülönböztetni. Ha van egy helyzet, ami izgalmas a számukra, de közben akár félelmetes is lehet, provokálni fogják, hogy újra és újra csinálják, mert nem tudják még külön választani, hogy pontosan mit is éreznek.

A félelem és az izgalom egyáltalán nem áll távol egymástól, nem vagyok képben, de szerintem a testben és az agyban ugyanazokat a dolgokat indítja el (fiziológiai szinten) – és a kettő között a különbség csupán a gondolat. Hogy pozitív vagy negatív gondolatot társítunk hozzá.

Ebben aztán lehet némi zavar, hiszen szeretünk pszichothrillereket olvasni, horrorokat, nem csak olvasni, hanem nézni is – hiszen itt is átéljük a félelmet, de biztonságos körülmények között.

Talán ennél a válasznál a múltat kéne figyelnünk: az emberek életének a része volt a félelem: világháborúk, háborúk, a mindennapi halál. Ma már biztonságos körülmények között élünk (maradjon is így!), viszont sokak szervezete igényli ezt a folyamatot, hiszen a genetikánkba kódolva van, hogy „egyszer beüt a krach” – és így éljük meg, és nyugszunk meg a film és a könyv végén, hogy megvolt a krach, most már vége van.

Szóval szerintem itt kell keresni a választ.

És akkor ott van az is, hogy a pszichopaták mindig is érdekesek voltak az emberek számára, hiszen másképpen működnek, mint mi. Szeretünk róluk olvasni, filmeket, sorozatokat nézni, megtörtént eseteket feldolgozó műsorokat hallgatni. És lehet, ugyanaz a gondolati rendszer van mögötte: látni akarjuk, milyen borzalomra képes egy ember, de mi közben itt vagyunk, biztonságban. Ráadásul, kíváncsiak is leszünk, hogy miért? Érteni akarjuk az okokat.

Én múltkor megsértődtem egy könyvre, ami sorozatgyilkosokról szólt, és az író egy gyilkosságot nem fejtett ki, mert „túl borzalmas, hogy leírjam”. De hisz ezért kezdtem bele a könyvbe, hogy ilyenekről olvassak! – És közben persze együttérzek az áldozatokkal, a borzalmakkal, rettenetesen sajnálom őket, hogy min kellett keresztülmenniük, gyűlölőm az elkövetőt, mégis tudni akarom, hogy mire képes az ember.