Olvass bele! - S. A. Tailor: A kígyó és az oroszlán (A sötét ég históriája 1.)

22. fejezet: A vak

Meluzina

Akvitánia, Lusignan

Litha, hetedik hó

(részlet)

Ezután nem telt bele sok időbe, hogy végre összeszedjem gondolataimat, s bátorságot vegyek, hogy ellátogassak a füvesasszonyhoz. 

– Meddig leszel bent, leány? – érdeklődött Acfred a földes út elején, amiről azt mondta, a nőhöz vezet. 

– Nem tudom. 

– Az ivó előtt várj meg, ha végeztél – morogta vörös szakálla alatt, s úgy lesett rám, mint aki rosszallást vár. Némán és bambán figyelt. 

– Mi van már? – förmedtem rá csúnyán vállaimat húzkodva, s ő fújtatott egyet. 

– Eh! – válaszolta sokatmondóan, majd felém legyintve elindult a kocsmába. Úgy érzem, egyre jobban kijövők ezzel a férfival. Félszavakból értjük egymást. Az út rövid volt: egy kanyar után elém tárult a kunyhó. Mögötte sziklás szirt magaslott, amaz meg beleveszett az óriási nyárfák sűrű árnyékába. Halkan kopogtam, de csak köhögés volt a válasz. Merészen benyitottam a sötét házikóba.

Tudom, mire számítottam. Egy öreg, aszott banyára sárga fogakkal, tejfehérre fakult szempárral, ahogy recsegő hangján ujjával mutogatván kántálja, hogy efféle istentelen lélek, mint én, nem léphet szentélyébe. Ennél nagyobbat nem tévedhettem volna. A gesztenyebarna hajú nő ötvenes évei elején járhatott, nemesi vonású arcát alig barázdálták finom ráncok. Szemei sötétbarnán, szép ívben ültek arca közepén, és sokkal inkább tanúskodtak éleslátásról, mint hályogról. Dús haja szigorú, feszes kontyban helyezkedett el tarkója közepén, s küllemében minden ízben összeszedettséget mutatott. Vékonyan s nyurgán úgy magasodott mellettem, mint egy tanítómester, s nem mint egy füvesasszony.

– Miért hívnak vaknak, ha egyszer látsz? – vetettem oda a kérdést neki.

– Kevésbé tartanak tőlem, ha kigúnyolhatják az adottságom – köszörülte meg torkát. 

– Tudom, miféle vagy – folytatta, s én arra gondoltam: talán külseje megcsalhat, de mégsem tévedtem nagyot. Hangja kimért és erőteljes, enyhén rekedt volt. Mielőtt még megkínálhatott volna, helyet foglaltam egy rozoga, sötétbarna széken, az ugyanolyan fából készült körasztal mellett. Csípősen nézett, de nem voltak már hatással rám efféle bűbájok. Nem fog rögtön lenyűgözni egy ilyen alkalmatlankodó kijelentéssel. Minden környéken, ahol megjelenek, pletykák keringenek rólam. Nyilvánvaló volt, hogy tudja, miféle vagyok. Egyenes háttal simított egyet barna, hibátlan köntösén, majd ezt megneszelve folytatta: 

– Körülölel a vérátok, amelyet magadra vonzottál.

– Azt hittem, csak a jövőt látod, s nem a múltat – vetettem oda neki szemtelenül, bár meglepett a kijelentése. Arcán egy mosoly halovány árnyéka jelent meg. 

– Te magad is nyersz betekintést az átláthatatlan világba, igaz? 

– Pusztán körültekintő emberré nőttem. – Körbenéztem a helyiségben. Falai tömör kő, mintha egyenesen a sziklából vájták volna ki, de nem így volt, mert hátul is volt egy ajtaja, s úgy sejtem, így emberi kéz, nem a természet alkotta.

– Emberré – ízlelgette gúnyosan. – Ügyesen rejtegeted – hangja elismerően zengett, s az ajtó felé pillantott ő is. Bólintottam.

– Nem tudok segíteni – jelentette ki, s azzal elkezdte sorba rendezgetni a fal mentén húzódó polcon lévő üvegcséket. Sötéten csillogó tartalmuk semmi jóval nem kecsegtetett.

– Vannak főzetek, melyek enyhítik bajomat – próbálkoztam, s megvakartam orromat.

– Nem ismerem a tüneteidet – rázta fejét, elismervén tudása hiányát, ami ugyancsak meglepett. – Vannak fájdalmaid?

– Csak gyengeség – feleltem kihúzva magam. Felesleges volna a részletekbe belemennem. Azon úgysem segíthet, esetleg az utóhatásán. Ahogy egyre jobban hozzászokott a szemem az itteni félhomályhoz, egyre több dolog rajzolódott ki a gyertyák fénye mellett. Edények, fából és fémből. Némelyik annyira megfeketedett, hogy egykori színe csak halvány derengésnek tűnt a lepattogzott korom között, de voltak ezüstösen csillogóak. Különböző színű gyertyák, még feketék is, és amolyan dupla összeolvasztott félék, melyeket rituálékon használnak. Megsárgult vásznak dísztelen hímzettel, enyhén kesernyés növényillatot árasztva magukból, bőrkötelekre kiterítve. Az egész szobát sűrű illat lepte be; olyannyira sokféle volt, alig ismertem fel belőle pár zamatot: tömjén, levendula. Szárított húsok mellett lógtak alá.

– De te nem emiatt jöttél – szólt figyelmemet újra magára vonva.

– Látod a jövőt?

Nem tudtam tovább magamban tartani a kérdést. Kíváncsiságomat szórakozottságnak lepleztem.

– Te nem? – kérdezte, s egy rövid ideig bambán néztem rá.

– Itt volnék tán? – kérdeztem fogyatkozó türelemmel. S mintha csak arra várt volna, mikor leszek hozzá végre egyenes, rám meredt.

– Láttam egy kígyót, mielőtt megérkeztél…

Nem lep meg.

– Háromszor tekeredett rá egy oroszlánra – susogta árnyalatnyival mélyebb hangon. – Azonban az oroszlán mart elsőként. 

Nem tartott sokáig megfejtenem a jelenést.

– Igazán jobban is megerőltethetnéd magad, ha úgy döntesz, rejtvényben beszélsz – jegyeztem meg élesen, de mit sem törődött gorombaságommal.

– Tíz szál fehér rózsa bimbózik körülöttük…

Ennek már kevesebb értelmét láttam, de úgy hiszem, hamar kiderül számomra ennek a jelentősége is. 

– El fog engem árulni – jelentettem ki. 

– Ezernyi jövő létezik – válaszolta óvatosan, s kisimította időközben meggyűrődött köntösét. – Nevetségesnek érezném azt mondani, hogy az az egyetlen jövő, amely elém tárul. De ne becsüld alá őket, leány! 

– Engem nem kell félteni – feleltem magabiztosan.

– Á, azt tudom. Azonban… magadat se becsüld túl.

Erre felszegtem a fejem. Üvegcséi rendezése végeztével magához vett egyet közülük. 

– Hogy hívnak? – kérdeztem merészen.

– Úgy neveznek, Aveugle. – Hangja acélossá vált.

– A vak – ismételtem neve jelentését. – Mi a rendes neved? 

– Régóta nem használok más nevet. 

– Én hogy hívjalak?

– Cecily – sóhajtott nagyot. – Cecily un Aveugle, így hívnak. 

– Téged is boszorkánynak tartanak? – firtattam, s hangom kissé nyomottan csengett, mert közben orrom viszketésén enyhítettem.

– Az vagyok. – Cecily hangjában leheletnyi vidámság bujkált, ám arca nem tükrözte azt. – De nem fenyeget veszély ezen a környéken, ahogy téged sem – tette hozzá cinkosan. – S tudod, hogy hívnak téged? 

– Meluzina – feleltem tompán.

– A falubeliek – korholt.

– Nem.

– Tenebris Pythonissam – kezével kecsesen intett fekete köntösöm felé.

– A sötét boszorka? – visszhangoztam nevetésemet elfojtva. 

– Vagy néha szajha – tette hozzá olyan hangon, mint akinek minden mindegy. – Félnek téged az emberek, de gondolom, ez nem újdonság számodra. Más nevet is kapsz még az évek során, de mind éppolyan lesz, mint ezek. Sötétség vesz körül.

– Nem ilyennek teremtettem. Beszennyeztek – jelentettem ki határozottan. 

– És az kinek a hibája? – kérdezte halk, vékony hangon, de nem válaszoltam, csak barna szemeibe fúrtam pillantásom. – Te is boszorkány vagy, nem? – kérdezte jókedvűen, elcsepegtetve előttem egyenlőségünk lehetőségét.

– Mára már inkább démon – fenyegetőztem.

– Uralkodó – mondta ő, mintha olyan titokba avatna be, amit csak mi tudhatunk. S amíg én szavait emésztgettem, letérdelt lábam mellé. – Mutasd a lábaidat! 

– Nem! – vágtam rá rögtön. Szemei azzal fenyegettek, ha nem emelem meg a szoknyám, majd ő felrángatja olyan „ne legyél nevetséges, hölgyem” formában. Nem szeretem felfedni testemet, nem szeretem, ha idegenek hozzám érnek, s az utóbbi időkben bőven több ilyen eset történt, mint amihez hozzá vagyok szokva. Magna Mater, segíts meg! – fohászkodtam magamban.

– Segítek.

Rövid ideig elméláztam rajta, s midőn első zavaromat leküzdöttem, arra jutottam, nem árthat nekem ez a nőszemély. Térdig húztam szoknyámat, s magát megemberelve nem szisszent fel az első látványtól. Csak halványan húzódott el szája szeglete, pedig igazán nem volt szép az elé táruló kép. Tisztában vagyok vele, hogy bárkit, aki foltos lábamra tekint, undor fog el. Én az évek során ugyan hozzászoktam már. 

– Milyen gyakran történik meg?

Bizalmatlanul méregettem, hogy vajon mennyit oszthatok meg vele. Félek-e az árulásától? Hiszen ő is számkivetett. Annyi éven keresztül soha senkinek nem beszéltem semmi engem érintő kellemetlenségről. Melior és Palatin látták ugyan, amit láttak, de soha nem beszéltem róla, s nem volt ember a földön, aki tisztában lehetett volna a terhekkel, amelyeket a vállamon hordok. Egy részem epekedett megosztani valakivel, s a remény, hogy megoszthatom, egy röpke pillanatig csábítóan hatott rám. Viszont annál okosabb nőnek tartottam magam, hogy hamis vigaszt keresve elkotyogjam szégyenem. Nem várt tovább válaszomra.

– Önmagában nem okoz fájdalmat? Csak érintésre érzékeny? – kérdezte, s finoman megtapintotta hosszú, hegyes ujjaival az egyik lila-piros foltot a sok közül, melyek lábszáramat tarkítják. Önkéntelenül is közelebb húztam magamhoz a lábam, de nem zavarta.

– Igen, így van – feleltem csendesen. 

– Eltűnnek maguktól?

– Igen, egy idő után – emelte elém a másik kezében tartott üveget. 

– Forrasztófű van benne. Naponta többször is bekenheted. Elősegíti a gyógyulásukat – bökött az ötféle színben tündöklő bőrömre.

– Köszönöm – szóltam minden hála nélkül. Ennyi idő után hozzászoktam már mindehhez. Egy dolog azonban aggasztott annyira, hogy merjek róla kérdezni ettől az érdekes nőtől. Ezt még húgaim elől is titkoltam, mert nagyon szégyelltem. S bár eleinte rettenetesen megrémített, ennyi idő elteltével már kevésbé ijesztő számomra. Valami belső feszültség mégis arra késztetett, kérdezzek rá. Ám mielőtt megszólalhattam volna, a hátsó ajtó felől egy csontsovány, görnyedt hátú fiatal férfi lépett be az ajtón; szemei kidülledtek a csodálkozástól – úgy tűnt, cseppet sem érti, mi folyik körülötte. Én ösztönösen visszadobtam köntösömet lábszáramra, de ő észre sem vette. Kócos barna hajával teljes ellentétként festett a makulátlan jelenséggel szemben, ami a mellette álló asszonyt jellemezte.

– A fiam – hangszíne tovább táplálta gyanúmat előkelő születésével kapcsolatban. Fél szemével aggodalmasan pillantott fiára, s többé nem volt kétségem kitaszítottságának okairól. Keveset tudok, de azt igen, hogy akinek sánta gyermeke születik, azt valamilyen átok követi. Legalábbis így mondják. Óvatosan bólintottam, mire a fiú magában folyamatosan számomra érthetetlen szavakat motyogva átbicegett a kis helyiségen, és a másik ajtón távozott. A nő még egy ideig utánanézett, aztán belekezdett a szárított növények leoldozásába a mennyezetről lógó madzagokról. A közjáték nem zökkentett ki túlságosan, s úgy határoztam, kimondom, ami nyomja a szívem.

– Vérzek utána. – Akaratlanul lesütöttem szemem, s onnan óvatosan lestem föl rá.

– Hol vérzel? – kérdezte sokatmondóan, s kissé csalódottan nézett vissza rám.

– A lábam közt – motyogtam még halkabban, zavartan. A szégyen piros rózsája kinyílt arcomon, s ezt látva lágyabb hangszínre váltott.

– Egy holdforduló alatt egyszer? – kérdezte.

Honnan tudja? 

– Igen! – vágtam rá válaszra éhesen, s megdörzsöltem az orromat.

– Minden nő vérzik egy hónapban egyszer, amelyik alkalmas a szülésre – felelte közömbösen.

– De hát akkor kezdődött, mikor megtörtént… és azóta is mindig csupán utána… – Rájöttem, hogy túl sokat árultam el.

– Bizonyára akkor értél meg. Ha fáj, lapos cserepet melegíts kályhában. A meleg segít a fájdalom csillapodásában. Ha súlyosak a görcsök, adhatok egy keveréket, de te magad is elkészítheted, úgy hallom, értesz hozzá – tette hozzá, s pajkosan lesett rám, reagálásomat várva. Ezzel kezdett meggyőzni arról, hogy könnyen meg tudnám kedvelni.

– Anyafüvet, enyvbogyót – azzal az orrom alá nyomta a kérdéses szárított növényeket. – Farkastalp, macska csana és ezer levelű fű. Ezeket keverd – folytatta. 

– Ezek közül néhányat magam is használok. 

– A macska csanát a meleg évszakokban, meszes talajon keresd. De most adok belőle egy keveset – azzal elkezdte apró, lila árnyalatú bőrerszénybe morzsolni a virágokat. 

– Enyvbogyót mondtál még? – kérdeztem rövid gondolkodás után, miközben az orromat dörzsöltem. – Azt hittem, az mérgező. 

– Csak ha holdtölte után három napon belül szedik le – felelte. – Ez nappali termés. – Szemmel láthatóan kivirult, miközben hőn szeretett növényeit babusgatta. Mozdulatai izgatottan felgyorsultak, s előbbi szoros kontya is kilazult. 

– Te valóban hiszel a mágiában? – kérdeztem vidáman orromat dörzsölve.

– Te nem? – kérdezett vissza hitetlenül.

– Egy részében. – Erre először, mióta itt voltam, felnevetett. – Jobban tennéd, ha mindent elhinnél. A te múltaddal…

 Miközben ezt mondta, kénytelen voltam állni tekintetét. Nem hagyhatom, hogy bárki ítélkezzen felettem. Sajnos arra is rá kellett döbbennem, hogy jóval többet tud rólam, mint azt először sejtettem.

– A gyermekszülés hozománya ez a vér, amit minden hónapban veszítesz, ne aggódj miatta – váltott témát. – Légy hálás érte; a fájdalom felkészít a majdani szülésre. Ha bőséges, az azt jelenti, erős, egészséges nő vagy.

Lassan felszabadulni éreztem magam a teher alól, amit a meg nem értés szült. Összefűzte a gyógynövényes erszény nyakát, és én utamra bocsátást éreztem a gesztusban. 

– Köszönöm hát – indultam egyszerűen a fülledt melegben a hűvöst ígérő ajtó felé. Mikor a küszöbére értem, utánam szólt:

– Mind a tíz fehér rózsának egyetlen szirma vörösben játszik. A nap keletről ragyogni fog rájuk. Három azonban idő előtt elhullik.

Utolsó mondatánál hideg futott végig a hátamon, egész testemben libabőrös lettem. Magna Mater adja, hogy félreértsem szavait. 

Aznap álmaimban zöld, nedves fűben ültem. Lábaimat egymáson átvetve, mintha az anyatermészet egy csoda szép, érintetlen pontján volnék. Itt még sosem jártam. De aztán felismertem a hegyet a távolban. Anyám ott énekelt nekem régen. Felálltam, s mindenfelé dombokat láttam. Mérgeszöld, vad vidéken jártam. Nem messze tőlem ködbe veszett az erdő. Valaki járt bent. A hasamban éles fájdalom bontakozott ki. Letekintettem rá, de szinte azonnal elmúlt a kínzó érzés. Szaggatott ruhám alja vértől ázott, de mit sem törődve vele elindultam az erdőbe. Eleinte keveset láttam a ködtől. Kísérteties hely volt, és lassan egy nő körvonala bontakozott ki előttem.

Ki vagy te? 

Hátát mutatta nekem, s kámzsa takarta fejét. Dühös mozdulattal elhajított egy üvegcsét, az meg darabokra tört az egyik keskeny fa törzsén. Esni kezdett, de nem úgy, amint szokott. Az esőnek nem volt hangja. Nem puffant a puha, abszint színű leveleken. Mintha magam felett húztam volna a viharfelhőt, velem együtt mozgott felé. A lány levetette csuklyáját, szőke-vörös haja kibontakozott derekáig. Csak a földön heverő üvegszilánkokra figyelt. Elkezdődött a zene, de csak az én fülem hallott mindent, pedig az övé jobb. Ez a vizek dala. Élesen süvített a figyelmeztetés. De mire? Körbenéztem, de minden nyugodt volt. A dallam viszont nem szűnt, mintha a zuhogó eső hozta volna magával, amitől csak én áztam el. Lemosta a ragacsos vért is köntösömről. Baljóslatú érzéseim támadtak. Az egész erdőben nem lehetett látni a sűrű, fehér ködtől. Ilyet alacsonyan ritkán láttam. Ez csak Meliort kísérte. Kelet felől érkezett az első reccsenés. Csak egy ág volt az, de mi, akik a vadonban éltünk, tudtuk, hogy nem állat volt. Ő is odakapta fejét.

– Fuss! – suttogtam, s felébredtem.

S. A. Tailor könyvei elérhetőek az Álomgyárnál.