Olvass bele! - Jud Meyrin: Sosem menekülsz!

Prológus

Matt

A sötét kocsma bűzlött az olcsó piától. A hangszórókból Skillettől az Ash in the Wind bömbölt, túl hangosan ahhoz, hogy bármit is halljak a szomszéd asztalnál ülő két férfi beszélgetéséből.

Nem mintha számított volna. Sejtettem, mi a téma.

Az egyik fickó vézna volt, vöröses hajú, a csuklóján megcsillant az arany Rolexe. Üvöltött róla, hogy nem szokott ilyen helyekre járni. A másik nagydarab, izmos, tetkók borították a karját és a nyakát. Ő meg épp az alja lebujokban érezte jól magát.

Észrevétlenül szemmel tartottam őket az agyonkaristolt, ragacsos asztal mellett ülve, közben ittam a kólámat, és azt kívántam, bárcsak whisky lenne. De most nem piálhattam, muszáj volt koncentrálnom.

A szemem sarkából láttam, ahogy a szomszéd asztalnál a vörös hajú egy borítékot csúsztat a tetováltnak. Nyilván pénz volt benne. A tetovált belenézett a borítékba, biccentett, aztán mindketten felálltak, és kimentek a kocsmából.

Kiittam a maradék kólát az üvegből, majd ráérősen utánuk sétáltam. Sejtettem, hol fogom találni őket, és nem is tévedtem. A kocsma melletti utcában parkolt a tetovált furgonja. Egy fehér, felirat nélküli dobozt vett elő a raktérből, és a vörös hajúnak adta.

Le mertem volna fogadni, hogy pisztoly van benne. Elvigyorodtam. Ezek szerint Andrew Butterfield mégsem annyira pancser, mint amilyennek tűnik. Nem mintha ezzel túl sokat javított volna az esélyein. A sötétbe burkolózva figyeltem, ahogy beleles a dobozba, és még ekkora távolságból is ki tudtam olvasni a gesztusaiból, hogy megrémül. Majdnem felnevettem.

Ha csak a látványra így reagál, hogy a picsába tervezi használni azt a pisztolyt?

A tetovált leszarta a vásárlója bizonytalanságát. Becsapta a furgon rakterének az ajtaját, bepattant a volán mögé, aztán elhúzott az utcából. Andrew bénultan meredt utána, és úgy tartotta a kezében a dobozt, mintha egy bomba lenne, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat.

Valószínűleg sejtette, hogy veszélyben van. Mi másért szerzett volna be egy illegális stukkert? Mégis szart a környezetére.

Könnyedén elkaphattam volna, de mást terveztem. Hagytam, hogy beszálljon az autójába, amire már az előbb feltettem a nyomkövetőt. Nem mintha túl nagy szükségem lett volna rá, anélkül is tudtam az úti célját, de szerettem biztosra menni.

Andrew faterja néhány napja feldobta a talpát, ő meg visszajött Angliába a végrendelet felolvasására. Pedig jobban tette volna, ha továbbra is meghúzza magát Thaiföldön, ahol hónapok óta bujkált. De hát pénzsóvár fasz volt, én meg pont ezt terveztem kihasználni.

Elszívtam egy cigit, aztán megnéztem a nyomkövetőt a mobilomon. Andrew tényleg Londonból tartott kifelé, egyértelműen a családi birtokra. Pont, ahogy sejtettem.

Felültem a motoromra, és elindultam utána.

A fülhallgatómban épp a Bad Guy szólt a Falling in Reverse-től, amikor odaértem a Butterfield-udvarházhoz, és ez kurva ironikus volt. Bár tökéletesen tudtam alakítani a barátságos jófiút, aki segít másokon, sőt erre építettem fel a magánnyomozó bizniszemet, volt egy olyan oldalam, amelyik simán ölt, kínzott, pusztított, és még élvezte is.

Egy facsoport mögé rejtettem a Yamahát. Felvettem egy kesztyűt, a csuklyámat mélyen a fejembe húztam, zsebre vágtam a szokásos fegyvereimet. Aztán elindultam a házhoz.

A birtok fái elég fedezéket adtak, hogy észrevétlenül az épület közelébe lopakodhassak. A feltámadó szél a leveleket meg az ágakat zörgette, és elnyomta a lépteim zaját. A két nappal ezelőtti terepszemlémen mindent alaposan megfigyeltem. Tudtam, hogy csak a főbejáratnál van kamera, így azt kikerültem, és hátra mentem. A hátsó ajtó már a múlt évszázadban is elavult lehetett, könnyen fel tudtam volna törni, de még erre sem volt szükség. A kamra ablakán rossz volt a zár. Egyszerűen csak fel kellett tolnom, és bemászni rajta.

Odabent pár pillanatig hallgatóztam, de a házban néma csend honolt. A személyzet éjszakára hazament, Andrew Butterfield egyedül volt. Nem véletlenül szerezte be azt a pisztolyt.

Fekete árnyékként suhantam át a sötét házon. Az ereimben egyre vadabbul száguldott a vér, minél közelebb értem Andrew-hoz. Valószínűleg tudta, mi vár rá.

Remélem, tudja! És remélem, kibaszottul fél!

Halkan osontam fel az emeletre. Csak egyetlen ajtó volt zárva. Nem szűrődött ki mögüle semmilyen zaj, de a zsigereimben éreztem, hogy Andrew ébren van.

Bementem a szomszéd helyiségbe, és elővettem a vadászkésemet. Megkocogtattam az élével előbb az éjjeliszekrényt, aztán a rajta álló lámpa izzóját, majd a fém ágykeretet. A különböző hangszínű kopogások kísérteties visszhangot vertek a házban, és amikor az utolsó nesz is elhalt, meghallottam a mozgolódást.

Jól sejtettem, Andrew tényleg ébren volt.

Halk léptekkel visszamentem a folyosóra, és besurrantam az Andrew szobája melletti helyiségbe, aztán az ajtó mögé rejtőzve vártam. Nem kellett sokáig. Hallottam, hogy nyikorogva kinyílik az ajtaja. Kilestem a rejtekhelyemről.

Andrew maga előtt tartotta az újonnan beszerzett pisztolyt, és kilépett a folyosóra. Még az ablakokon beszökő kevés fényben is jól látszott, mennyire remeg a keze. Elindult a másik szoba felé, ahonnan a zajt hallotta, én meg utánalopakodtam.

Nem vett észre, könnyedén ugrottam mögé. Az egyik kezemmel a nyakát ragadtam meg, a másikkal meg kicsavartam a pisztolyt a kezéből, és zsebre vágtam. Aztán a falhoz csaptam a fejét egyszer, majd még egyszer. Felnyikkant, és elterült a padlón.

Összehúzott szemmel néztem a mozdulatlan testére. Ez kiábrándítóan egyszerű volt…

Felsóhajtottam, megragadtam Andrew egyik lábát, és visszahúztam a szobájába. Az ágyára dobtam, majd elővettem a zsebemből a műanyag kötegelőket, és az ágykerethez rögzítettem a kezét meg a lábát. Aztán vártam, hogy magához térjen.

Pár perc múlva felnyögött, és mocorogni kezdett. Amikor rájött, hogy ki van kötözve, felpattant a szeme. Aztán meglátott az ágy mellett, és hullaszínűre sápadt. Így a halántékán csillogó vér még élénkebbnek tűnt.

– Nem mondtam senkinek semmit! – kiáltotta.

Nem ezt vártam tőle, és őszintén, ez rohadtul nem a helyzethez illő mentegetőzésnek tűnt, de nem törődtem vele. Felálltam, közelebb hajoltam hozzá, és rávigyorogtam.

– Most viszont itt az alkalom, hogy elmondj nekem mindent a Baglyokról.

Andrew rám bámult. A pofája most már nem is fehér volt, hanem halványzöld. Mintha bármelyik pillanatban kitaccsolhatna.

– Nem tudom, miről beszélsz – nyöszörögte, mire előhúztam a kést a zsebemből.

– Most sem? – vontam fel a szemöldökömet.

Andrew vadul rázni kezdte a fejét.

– Nem! Egyáltalán kik azok a Baglyok? – sipította, de érződött, hogy hazudik, ami nem is lepett meg.

A Baglyok nem tűrték, hogy áruló legyen közöttük. Tudtam, hogy gondolkodás nélkül eltennék láb alól Andrew-t, ha rájönnének, hogy megeredt a nyelve, és simán megúsznák a gyilkosságot. Kurvára érinthetetlenek voltak. Évekbe telt csupán az, hogy tudomást szerezzek róluk. Még annál is hosszabb időbe, hogy megtaláljam az egyik tagjukat. De Andrew Butterfield végre a markomban volt!

Egy gyors suhintással szétvágtam a nadrágját és az alsógatyáját. Előbukkant a petyhüdt farka. Vetettem rá egy lefitymáló pillantást, aztán felnéztem Andrew elszörnyedő képébe.

– Értem én. Félsz, hogy megölnek a Bagoly testvéreid – mondtam neki szinte barátságosan. – Én viszont meg is foglak kínozni, ha nem beszélsz. Ezt akarod? – közelítettem a kést a pöcséhez.

– Ne! – sikította Andrew. Már konkrétan zöld volt a képe, és izzadság áztatta az egész testét, de még mindig nem mondott semmit.

– Tudod – közöltem vele csevegő hangon –, az egyik részem még szeretné is, hogy ne mondj semmit, és levághassam a mákszemnyi faszodat. Népmesei igazságszolgáltatás lenne azok után, amit a Baglyok művelnek a farkukkal, nem igaz?

Végighúztam a kést a pöcsén, nem túl mélyen, de azért ahhoz eléggé, hogy vérezni kezdjen. Andrew torkaszakadtából felüvöltött, aztán oldalra fordította a fejét, és kitaccsolt.

A szobát betöltötte a hányás savanykás bűze és a vér fémes szaga. Kikerültem a padlóra lecsorgott hányadékot, megragadtam Andrew haját, és úgy fordítottam a fejét, hogy muszáj legyen a szemembe néznie.

– Ahogy én látom, két lehetőséged van, Andrew. Nem mondasz semmit, én meg kurva lassan, milliméterről milliméterre fogom levágni a farkadat. Vagy elmondod, amit tudni akarok, aztán megpróbálsz elbújni a haverjaid elől. A másodiknál van némi esélyed a túlélésre, az elsőnél semmi. Szóval, Andrew, melyik legyen?

Andrew hangosan felzokogott. Pont olyan szerencsétlen nyomorultnak nézett ki, mint aki valójában is volt. A vagyona, a státusza és a Baglyok támogatása nélkül.

Tudtam, hogy megtörtem.

– Én… nem vettem részt benne… – dadogta.

– Miben nem vettél részt? – kérdeztem vissza.

Andrew pár pillanatig némán nézett rám.

– A vadászatban. Meg a lányok megerőszakolásában. Eljöttem, amikor kiderült, miket művelnek – hadarta aztán. – Nem bírtam megtenni… Azért vettem azt a pisztolyt, mert tudtam, hogy rám fognak küldeni valakit. Azt hiszik, hogy kitálalok mindent.

Vagyis egy szökevény Baglyot fogtam, aki fél az egykori társaitól. Érdekes fejlemény…

– Akkor még inkább az az érdeked, hogy segíts nekem. Áruld el, kiket kell megölnöm, és mindketten jól járunk – vigyorogtam rá.

Andrew pofáját összemocskolta a hányás, a könny és a takony, miközben akadozva neveket kezdett sorolni, én pedig mélyen az eszembe véstem mindegyiket. Már-már elégedettnek éreztem magam, hogy ennyi év után végre eljutottam idáig, de aztán Andrew kimondott egy nevet…

Egy olyan nevet, amit rohadtul ismertem.

Hirtelen magam előtt láttam azt az ibolyaszínű szempárt, a kusza, göndör hajat meg azt a kerek segget, aminek már a gondolatától is felállt a farkam. Vágy száguldott végig rajtam. Kibaszottul erős és megmagyarázhatatlan vágy. Aztán utána jött a pusztító düh.

Dawn Langford meg fog fizetni mindenért! Akkor is meg fog, ha képtelen vagyok legyőzni azt az őrült megszállottságot, amit tizenöt éves kora óta iránta érzek.