Olvass bele! - Hadházi Anita: Dubaj gésái 2. (Manila pillangói)

Hafiz a reptéri parkolóban vár. Magas, izmos alakját messziről kiszúrom, ahogy a reggeli napsütésben zsebredugott kézzel a fehér Toyota Pradónak dől. A gyomrom bizsereg, épp odaintenék neki, amikor hirtelen szél támad, és lefújja a kalapot a fejemről. Utánanyúlok, még időben elkapom, mielőtt a porban landolna. Visszateszem a fejemre, és lágyan a nyakam köré igazítom a fátylat. Az ismerős mozdulat most nem nyugtat meg, hanem eszembe juttatja, mi történt a járaton.

Hafizra pillantok, rám mosolyog. A mellkasomban a nyomás minden egyes lépéssel enyhül, ahogy közeledek felé. Melegség árad szét bennem. Úgy bújok hozzá, és ölelem meg, amikor odaérek, mintha hónapok óta nem karoltam volna át, nem éreztem volna fás, fűszeres illatát.

Bőr, ámbra, agarfa. Napszívta, édes és egyszerre fanyar.

Végre újra együtt vagyunk. Még egy mély levegő be, majd lassan ki, igyekszem messzire fújni a járaton történt kellemetlenségeket. Még szorosabban ölelem, most nem vágyom másra, csak arra, hogy az illatával átszellőztessem a testemet, amikor megrezzen a telefon a zsebében. Pár pillanatig nem mozdulunk, majd Hafiz eltol magától. A szél belekap az uniformisomba, és hideg, karcos ujjal simít végig az ingem alatt. Megborzongok. Összehúzom magamon a zakót. Eddig nem fáztam, bizonyára a fáradtság az oka.

Hafiz előveszi a készüléket.

– Ezt most… – Megköszörüli a torkát.

– Tudom – felelem. Az utóbbi időben annyit rezeg a telefonja, hogy néha már akkor is hallom az ütemes berregést, amikor Hafiz nincs is a közelemben.

A fülére tapasztja a telefont, és pergő arab nyelven heves beszélgetés kezdődik. Észre sem veszi, hogy elfelejtette betenni a csomagtartóba a gurulós bőröndömet, amit még a rövid utakra is magammal kell cipelnem, benne a vaskos szolgálati kézikönyvvel, a váltás ruhával és a fedélzeti cipővel. Az éjszakai járatok után, amikor hullafáradtan megérkezem, jólesik Hafiz figyelmessége, de most hiába keresem a tekintetét, már be is vágódik az autóba. Egy pillanatra összezavarodom, még soha nem maradt el a kis rituálénk. Sok minden megváltozott mostanában, sóhajtok. Hafiz nagyon elfoglalt az utóbbi hónapokban. Ahogy én is.

Beemelem a bőröndöt a csomagtartóba, majd beülök Hafiz mellé a tevebarna bőrülésre. Leveszem a kalapomat, belehajtogatom a fátylat, és a hátsó ülésre dobom, majd a fejemet a fejtámlához préselem. Az éjszakai indiai turnaroundok a legkimerítőbbek. A lábujjaim sajognak, a telefonom szerint több mint tízezer lépést tettem meg a tizenkét órás repülőút alatt. Dupla szerviz, követelőző utasok. Az ingem vagy háromszor átizzadt, majd újra megszáradt. A kabin és a felmelegített köris csirke szagát árasztom, a szememet csípi a fáradtság, az arcom ragad az átzsírosodott sminktől. Átdörzsölöm a halántékom és a homlokom. 

Hafiz beindítja a motort, de közben hívásban marad.

A pillantásom a váltókar mögötti üres kávéspoharakra siklik. Basszus! Bevillan, hogy elfelejtettem megvenni Hafiz kedvenc kávéját a Duty Freeben, pedig kérte, hogy hozzak egy dobozzal, mert elfogyott otthon. A Duty Freeben a Dubai Wings dolgozói kedvezménnyel vásárolhatnak. A lelkiismeret-furdalás nem tart tovább egy villanásnál, Hafizra pillantok, aki még mindig telefonál. Valami humoros dolog lehet a téma, mert többször felnevet. Félúton járunk, mire végre befejezi a hívást.

Épp a papírpoharakat rakosgatom egybe. Ő rám néz:

– Nagyon elgyötörtnek tűnsz.

– Elfejtettem megvenni a kávédat – sóhajtom.

Hafiz lágyan megsimogatja a combom, mintha jutalom járna érte, hogy holnap reggel Nescaféval kénytelen indítani a napot.

– Ez az oka, hogy ennyire lehangolt vagy?

A fejemet rázom, nem felelek, mire ő tovább kérdez:

– Mi történt a járaton?

Mélyet sóhajtok. Elmesélem neki a történteket, mire ő megcsóválja a fejét.

– In shallah, ez a Sadire, vagy ki, egy gyökér! Egy gyökér, akinek rossz napja van. Ne törődj vele! A sminked még most is tökéletes, gyönyörű vagy, és legalább olyan felkészült, mint a többiek, akikkel ma kiszórtátok az utasoknak… hányan is voltak?

– Kétszázötvenketten. Tele járat.

Jelentőségteljesen bólint, miközben megáll a pirosnál.

– Kiosztottatok kétszázötvenkettő rizsescsirkét.

– Mangódzsússzal – teszem hozzá, és egy kicsit felvidít Hafiz könnyed stílusa.

De a jókedve csak álca.

– És nálad mi a helyzet? – kérdezem, pedig tudom, mi lesz a válasz.

Rengeteg nehézséggel jár egy magánnyomozó irodát vezetni az Emirátusokban. Egy nyomozóiroda elindítása is borzasztóan komplikált, annyi feltételnek kell megfelelni. Hafiznak hónapokba telt megszerezni a SIRA engedélyét. Minden napra jut egy ügy, egy kérdés, egy jogszabály, amit Nasserral, az ügyvéddel meg kell beszélniük. Hafiznak nyomozóként eddig is ismernie kellett a jogszabályokat, most viszont egyenesen bele kell magát ásnia az Emírségek szövetségi büntetőtörvénykönyvébe. A dolgot nehezíti, hogy minden egyes emirátusnak saját kiegészítő törvényei is vannak, a nyomozási munkát pedig a szigorú rendelkezések korlátozzák. Az Emirátusokban jóval nehezebb magánjellegű információhoz, személyes adatokhoz hozzáférni, vagy egyáltalán, magánterületekre bejutni. Itt szigorúbbak a szabályok, mint bármelyik európai országban.

De Hafiz tudta, mire vállalkozik, legalábbis azt mondja, mégis, amikor megkérdezem, hogy telt a napja, minden egyes alkalommal megfeszül az állkapcsa, mielőtt röviden közli, hogy halad, de még messze a cél.

Mindketten az álommunkánkat csináljuk. Ő kevesebb kötöttségre vágyott, én repülőutakkal telepakolt beosztásra. Ezt akartuk, de nem vagyok benne biztos, hogy azt kaptuk, amire vágyunk.

– Már szinte együtt dolgoztok Nasserral – jegyzem meg mosolyogva.

– És hamarosan nem csak szinte.

Hafizra nézek. Ez új.

– Valóban?

– Nasser kapcsolatban áll néhány befolyásos cégcsoporttal. Felajánlotta, hogy társuljunk. Egyre nagyobb a kereslet a magánnyomozókra, de leginkább üzleti környezetben. És oda erős jogi ismeretek kellenek. Szükségem van Nasserra, a bürokrácia nem az én területem – mondja a száját húzva.

– Mert te inkább az embereken segítenél.

– Ebben vagyok jó – feleli kurtán. A lámpa zöldre vált, Hafiz gázt ad, a tenyerével jobbra tekeri a kormányt. – De jelenleg csak olyan ügyeket vállalhatok el, amik jól fizetnek. Amik egyáltalán fizetnek valamit. Nasserral közösen van rá esély, hogy beinduljon az üzlet.

Odabújok hozzá, a vállára hajtom a fejem.

– Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű, de meg tudod csinálni. – Nyomok egy puszit a felkarjára, és közben a kezemet a szabad tenyerébe csúsztatom.

A Sheikh Zayed Road szinte üres, még nem kelt fel a város, nem kell a vadul autózókat kerülgetni. 

Hafiz lefejti az ujjaimat, és mindkét kezével ráfog a kormányra. 

– A kávé nem számít, de elfelejtettél írni, amikor landoltál Indiában. Alig bírtam elaludni. Egyébként is tudod, mennyire utálom, hogy ennyit vagy távol.

A mellkasom enyhén összeszorul, de úgy teszek, mintha nem feszülne, és Hafizra mosolygok.

– Sajnálom. Ez is… kiment a fejemből. 

– Ma este ébren tartalak egy kicsit, habibti. Persze, csak büntetésből. – Féloldalas mosolyt villant, a tekintete perzsel. A gyomrom jólesően bizsereg. Nem haragszik rám. 

– Rendben, habibi. – Tekintetem az ajkáról az ágyékára siklik. Majd meghalok a fáradtságtól, de az agyam mégis élénk fantáziálásba kezd, hogyan fog Hafiz ébren tartani.

Megsimogatja a combom, és mosolyog tovább, de már az útra szegezi a tekintetét. Hiába az elmaradt üzenetem, kipihentnek tűnik. Nálam mindenesetre biztosan többet aludt. Én csak egy forró fürdőre és egy puha párnára vágyom. Nagyot ásítok. Délelőtt alszom pár órát. Szeretném, ha este, miután hazaér, minőségi időt tudnánk tölteni egymással.

A Prado egyenletes zúgását a telefonom sorozatos pittyenései törik meg.

Előhalászom a készüléket az uniformisom zsebéből, és megnyitom a messengert.

Amira küldött egy linket.

Egy TikTok-videó.

Nem valószínű, hogy a Dubai Gésáival kapcsolatos, Amira is ugyanúgy szeretné elfelejteni a történteket, ahogy én. Talán egy újabb köszönő videó egy nőtől, akin nemrég segítettek. 

Hafizra sandítok, a vezetésre koncentrál. Előveszem az egyik fülesem, rányomok a linkre, a videó elindul.

Ugyanazokat a képsorokat látom, mint amit R2 mutatott a gépen. Értem, miért keltette fel Amira figyelmét. Az alapítványában ehhez hasonló esetekkel foglalkoznak. Amira áldozatsegítő központja egy hónapja kapta meg a működési engedélyt, és azóta ő és a társai fáradhatatlanul dolgoznak. Menedéket adnak, jogi és pszichológiai támogatást nyújtanak. Amira vagyona biztosítja a tőkealapot, de vannak más támogatóik is.

A videó egyszer csak a háttérbe kerül. Egy ázsiai lány jelenik meg a kijelző bal alsó sarkában, mélyen dekoltált magenta felsőjén apró, fekete mikrofon.

@Mimowillfindyou

Egy ismert TikTok-nyomozó.

Mimo a szokásos rituáléval beköszön: egy rózsaszín, cicafüles nagyítón keresztül gyanakvón a kamerába mered, majd felénk int vele, és hadarva beszélni kezd:

– Három napja került fel a nagy port kavart videó egy dubaji légiutas-kísérőről, aki nyílt utcán bántalmazott egy lányt. Az eset Manilában történt. A férfi – férfi? – ciccent, majd folytatja – ellökte, majd megütötte, hogy így alázza meg a vélhetően prostituáltként dolgozó, fiatal lányt. A férfi egy bizonyos Sadire Date Celmano, kabinvezető az Emirátusokban működő Dubai Wings légitársaságnál. Felháborító, hogy ilyesmi fényes nappal megtörténhet, és senki nem tesz semmit. Felháborító, hogy efféle szörnyetegek dubaji, elit légitársaságoknál dolgozhatnak, közvetlenül érintkezhetnek az utasokkal és ráadásul vezető pozícióban! De ez még mind semmi. Amit most mutatok nektek, attól rendesen ledöbbentek majd, azt garantálom. Nézzétek csak az ajtót?! Ott az ajtófélfán – mutat a mögötte futó videóra, és rá is közelít. – Csak azon az ajtón van ilyen. Utólag festették oda. Fehér. Összetéveszthetetlen a két sötét folt. Leptosia nina. Kinek ismerős?

Döbbenten meredek a kijelzőre. Mire céloz Mimo?

A videónak vége, kezdődik elölről, újra Sad és az ázsiai lány vitatkoznak.

– Szofi?

Hafiz hangja zökkent ki.

– Öhm… tessék?

Ösztönösen lezárom a képernyőt. Hafiz a fejét csóválja, épp megszólalna, de észreveszi a lehajtót, és sietve igyekszik három sávot váltani. Hafiz nemcsak a külön töltött estéknek nem örül, annak sem, hogy az Instán és a TikTokon idegenek megkeresnek. Szó sem lehet arról, hogy bárkinek segítsek. Egy hónapja megkeresett egy férfi Ajmanból, hogy eltűnt a felesége, és találjam meg. Felajánlotta, hogy találkozzunk személyesen, az oldalán megosztotta, hogy kétségbeesve keresi a nőt. Hafiznak megemlítettem az ügyet, talán érdekli az eset, remek első munka lehetne a számára. Hafiz ráírt a férfira, és közben megmozgatott néhány követ a rendőrségnél is, mi a helyzet a nyomozással. A férfi nem válaszolt az üzenetére, hirtelen eltűnt, törölte a profilját a Facebookról, Hafiz pedig azt az információt kapta, hogy nem érkezett feljelentés ilyen nevű férfitől, nem létezik az ügy. Azóta Hafiz még jobban félt, mint korábban. Pár hónapja ugyan felajánlotta, hogy legyünk társak a magánnyomozó irodában, de maximum a gép előtt ülve kutathattam volna, a papírmunka és az adminisztráció hárult volna rám, így visszautasítottam. Megfogadtam, hogy soha többet nem leszek a párom beosztottja. Tudom, hogy Hafiz jó ember, Robi, a volt férjem pedig nem, de akkor sem leszek a titkárnője.

– Kérdeztem valamit. Nem is figyelsz? – szólal meg újra, miután rákanyarodtunk a Sheikh Zayed Roadra. 

– Csak megnéztem az üzeneteimet. Szóval?

– Hova utazol legközelebb?

– Manchesterbe, holnap – felelem, és a szememet forgatom. Manchesterben nincs semmi izgalmas, a város szürke az évnek ebben a szakában, a szálloda kopottas és zajos a reptér közelsége miatt, és még csak kedvezményt sem kapunk a reggelinél.

És mindezt Hafiz is tudja.

– Ó, sajnálom. Akkor ma este mindenképpen romantikázunk. Te kiengesztelsz a tegnapi magányos estémért, én pedig addig kényeztetlek, amíg megfeledkezel az unalmas és hosszú utadról. – Feljebb csúsztatja a kezét a lábamon, és erősebben megmarkol. Izmos alkarjára pillantok, a kidudorodó erekre, a nagy kezére és hosszú ujjaira.

A combom töve belebizsereg.

– Alig várom. Imádok repülni, de azt imádom a legjobban, amikor te repítesz az egekbe – duruzsolom, majd újra átkarolom, és a vállára hajtom a fejem. Imádja, ha vezetés közben ezt csinálom.

El is feledkezem Sadről, Mimóról és a videóról. Hazaérünk. Én a fürdőszoba felé veszem az irányt, Hafiz fanyalogva bedob egy Nescafét, majd dolgozni megy. Szinte az egész napot végigalszom, délután kelek csak fel. Úgy döntök, készítek egy chai lattét és Hafizt az erkélyen lazítva várom meg.

Dubajban a hőmérséklet egészen kellemes télen. Nem kúszik harminc fok fölé, de a hőség helyett van más, ami megkeseríti a mindennapokat. A hajnalok legtöbbször ködösek a tenger felől betörő és lecsapódó nedvesség miatt. A szélviharok is ezekben a hónapokban a legerőteljesebbek, szürke porfelhőbe vonják a városokat, és zavart okoznak a közlekedésben.

Végighúzom az ujjam az erkélybútor karfáján, a sárgás szemcsék a bőrömre tapadnak. Angel minden héten feltakarít az erkélyen is, de a sivatagi por hamar újra helyet kér magának. Minden szürkéssárga színt kap, mintha a téli hónapokban a sivatag szépia filterrel vonná be az eget, az épületeket, az utakat.

Kényelmesen elhelyezkedem a fotelben. Hafiz huszonnyolcadik emeleti lakásából tökéletes kilátás nyílik a Marina Bay-t körbekígyózó, pikkelyszerűen csillogó, csupaablak felhőkarcolókra, és az alant ringatózó felhőfehér jachtokra.

Felteszem a lábam a szemközti fotelre, mélyet sóhajtok, majd belekortyolok az édes-fűszeres lattéba. 

Valamelyik lenti étteremből lassú ritmusú zene szűrődik fel, a távolból építkezés zúgó-sípoló zaját hozza a porral együtt a szél.

A telefonom jelez, Hafiz ír.

Másfél óra, és otthon vagyok. Viszek sushit! Ezeregy csók, habibti! <3

Futó pillantást vetek a szettemre: kék, virágmintás rövidnadrág, rövid fehér felső. Vörösesszőke loboncom frissen mosva olyan, mint egy szénakazal, úgyhogy laza kontyba fogtam össze a fejem tetején.

Megteszi, Hafiznál érzem először, hogy akár egy zsákot is viselhetnék, neki csak a tartalom számít.

Szuper! Kívánom a sushit...

 És Téged is 😉 <3 

Amikor becsukom az üzenetablakot, észreveszem, hogy Amira megint írt.

Hahó!

Semmi reakció arra, hogy kábé felrobbantottad a netet?

Úton vagy???

Hívj fel, amint tudsz!

Teljesen megfeledkeztem a linkről, hullafáradt voltam. 

Újra elindítom a videót, sejtem, hogy Amira mire gondol a robbantással, és nem értem, mi ebben az új, miért ennyire izgatott.

Ez az ügy Szofinak való!

Hajrá Szofi, ezt is megoldod!

Kinyírod őt is, mint Michát?

#nyomozdkiSzofi

#Szofirepül

#sztyuvinyomozó

A szokásos üzenetek, a szokásos tagek. A mellkasom megfeszül, de enged egy keveset, amikor látom, hogy az Ez az ügy Szofinak való! kommentet több ezren like-olták, míg a Kinyírod őt is, mint Michát? csak pár százan. Nevetséges, hogy szorongok vadidegenek kommentjei miatt, de hiába igyekszem kizárni a socialt az életemből, még a legjobb barátnőm se kímél.

Erőltetve levegőt veszek, majd kiválasztom Amira nevét a listából, és rábökök a hívás gombra.

A harmadik csengésre felveszi, és izgatottan köszönt.

– Hol voltál egész nap? Repültél?

– Éjszakai Kolkata. Most keltem.

– És megnézted?

– Láttam a videót – felelem, és belekortyolok a lattéba. – Egy fiatal lányt bántalmaznak. Megpróbálod megtalálni?

– Igen, de nem csak erről van szó, vagyis ez ettől bonyolultabb.

Összevonom a szemöldököm.

– Nem értem, mire gondolsz. – Megcserélem a lábam, szinte teljesen elgémberedett.

– Szofi, itt valami nagyon nem stimmel. Megdöbbentő!

– Az biztos – fújtatok. – Sőt! A legmegdöbbentőbb véletlen, hogy a járaton Sadire volt a kabinvezető. A férfi a videóból.

– Allahra, Szofi! Remélem, minden rendben ment.

– Igen, nem volt gond – füllentem.

Hallom, ahogy Amira sóhajt egyet.

– Valószínűleg nem tudta, ki vagy, vagy még nem látta a videót, máskülönben biztos vagyok benne, hogy szemétkedett volna veled.

A szememet forgatom, szerencsére Amira nem látja az arckifejezésem.

– Sztyuvi vagyok, nem nyomozó. Ezt remélhetőleg Sadire is felfogja. – Az más kérdés, hogy úgy tűnik, mintha nem akarná, hogy sztyuviként dolgozzak, teszem hozzá, de már csak gondolatban.

Amira nem válaszol rögtön.

– Ez komoly dolog, Szofi. A bántalmazás önmagában komoly, tudjuk, de itt többről van szó.

– Nincs áldozatsegítő központ Manilában?

– Van, de hasonlóan működnek, mint a többi ilyen hivatal. Az áldozatnak kell felkeresni őket. Viszont, ha igaz, amit sokan sejtenek, az a lány a videón nem fogja felkeresni egyik központot sem.

– Mire célzol?

– Azt pletykálják évek óta, hogy van egy különösen kegyetlen emberkereskedő szervezet Manilában.

– Nőket futtatnak?

– Igen. Begyűjtik a legkiszolgáltatottabbakat. Testi fogyatékkal élő fiatal lányokat és nőket, akiknek nincs családjuk, vagy olyan rossz körülmények között élnek, hogy nincs lehetőségük tenni semmit a gyerekeikért. Ezeket a nőket aztán kiajánlják gazdag európai férfiaknak, akiknek azt ígérik, hogy bármit megtehetnek velük. És ha igaz, amiket a városban rebesgetnek, akkor ezeknél nincsenek határok. Elképzelhetetlen szörnyűségekre képesek. Állítólag van az az összeg, amiért a kuncsaftok akár halálra is kínozhatják a lányokat.

A gyomrom émelyegni kezd, leteszem a lattét az asztalra.

– De ez csak pletyka. Városi legenda, amiből talán semmi nem igaz.

– Eddig ezt reméltük mi is, de ez a videó mindent megváltoztatott. @Mimowillfindyou ügyesen kiszúrta a jelet az ajtón.

Mimóval ellentétben én nem tulajdonítok jelentőséget a festett ajtódísznek.

– Európában a déli országokban nagy hagyománya van, hogy apró alakzatokat, geometriai mintákat festenek a bejárati ajtókra vagy a falra, amivel a család vagy az épület történetére utalnak.

– A Fülöp-szigeteken nem divat az ilyesmi.

Feltámad a szél, homokot szór a szemembe, ösztönösen hunyorogni kezdek.

– Egy pillanat. Ez az átkozott vihar! – Szitkozódva kipislogom a szúrós szemcséket, majd felteszem a kérdést: – Te tudod, hogy mire utalhat az a jel?

Felhúzom a lábam, hátat fordítok a széliránynak és lélegzetvisszafojtva várom a választ.

– Pszyche, avagy Leptosia Nina – feleli Amira. – Ázsiában őshonos lepke. Apró, gyenge, bizonytalanul repül, ezért sosem hagyja el a talajszintet, ahol folyamatosan veszélynek van kitéve. Ez a törékeny rovar a jelképe a régió talán legkegyetlenebb emberkereskedő szervezetének. És a videó rá az első bizonyíték, hogy ez sajnos nem városi legenda. Egy széttárt szárnyú Leptosia Nina, a bal szárnyán tépett sérülés, ahogy a tegnap felkerült TikTok-videóban is látszik. Attól félek, Szofi, hogy igazak a pletykák. A Manila Pillangói létezik.