Olvass bele! - Anne L. Green: Szüret egy toszkán festménybe zárva

ELINOR

Lelkem palettája

„Mindig lesznek pillanatok az életedben, amikor úgy érzed, hogy a világ úgy áll előtted, akár egy kibontásra váró ajándék. Mégsem olyan már semmi, mint régen. Úgy szemléled a világot, mint egy festményt, amelyet keretbe foglal az idő, a tapasztalat, és már mást jelent, mint azelőtt.” 

(Riikka Pulkkinen) 

A közeli parkban álltam startra készen. Bemelegítő mozdulatokkal készítettem fel magam a futásra. Egy fának támaszkodva lazítottam ki a lábam, majd lassan átgördültem a talpamról a lábujjaimra, hogy az izmaim felébredjenek. A hajnali levegő hűvösen cirógatta a bőrömet, de tudtam, pár perc, és a mozgásban átmelegszem.

Bedugtam a fülhallgatót, és elindítottam a playlistet. Az első ütemek szinte azonnal kizárták a külvilágot. A zajok tompultak, az emberek eltűntek, és csak a ritmus maradt, meg én.

Az első pár kilométer mindig nehezebb volt, mintha a testem emlékeztetni akart volna, hogy van súlyom, és hús-vér ember vagyok. Később, amikor már ráéreztem a tempóra, a mozdulatok könnyebbek lettek, a légzésem egyenletessé vált, és minden lépésnél egyre könnyebbnek éreztem magam. Mintha az energiák, amelyek napok óta csak gyűltek és kavarogtak bennem, végre utat találtak volna maguknak a mozdulataimon és a levegővételeimen keresztül. 

A zene felpörgött, én pedig vele együtt gyorsítottam. A park fái elmosódtak mellettem, az ösvény szinte magától gördült a lábam alatt. Egyre sebesebben száguldottam, úgy éreztem, magam mögött hagyhatok mindent, ami nyomaszt: a rossz emlékeket, a kimondatlan érzéseket, a feszültséget. Már szinte nem is volt súlyom, csak a ritmus, a lendület és az önfeledt szabadság létezett.

Az utolsó szakaszhoz érve összeszorítottam a fogam, és megindítottam a végső sprintet. A világ beszűkült. A sípcsontom égett, minden lépésnél mintha tűvel szurkálták volna az izmaimat. A mellkasom követelte a levegőt, de akkor sem álltam meg. A szívem vadul kalapált, a vér zúgott a fülemben, de egyetlen gondolat maradt csupán: még, még, még.

Az utolsó métereken minden tartalékomat felhasználva szinte már repültem.

Amikor elértem a célhoz, megálltam. Előrehajoltam, a kezemet a térdemre támasztva levegő után kapkodtam. A torkom kiszáradt, a testem remegett a terheléstől, de közben ott volt a tiszta érzés is: az üresség és a könnyedség. Mintha sikerült volna magam mögé utasítani mindent.

Lassan felemeltem a fejem. Körbepillantottam. Egy férfit vettem észre a padon, aki újságot tartott a kezében. Első ránézésre teljesen átlagos csávó volt: nyugodt, mozdulatlan, mintha csak elmerült volna a sorok között. De volt benne valami, ami azonnal magára vonta a figyelmemet, így nem tudtam levenni róla a szemem.

Magas, magabiztos tartású fickónak tűnt, akinek teljesen természetes, hogy körülötte minden a helyén van. Világoskék inget viselt, enyhén kigombolva a nyakánál, ami finoman kiemelte bőrének meleg tónusát. Nem volt hivalkodó, mégis nehéz volt nem észrevenni. 

Fekete, kissé kócos hajával mintha a szél játszott volna, az amúgy is sármos arca ettől még vonzóbbnak tűnt. A szája sarkában ott bujkált egy félmosoly. Nem túl széles, nem is túl direkt, pont olyan, hogy kíváncsivá tegyen. 

Ez a pali olyan jól néz ki, hogy azt már büntetni kellene.

Volt benne valami, amitől úgy éreztem, ki kell húznom magam. Reméltem, hogy rám néz. És akkor találkozott a pillantásunk. Egyikünk sem fordította el a fejét. 

Azta! Ki ez a csávó? 

A férfi világos árnyalatú szürkéskék szemében volt egy kis hűvösség, a tekintete egyszerre volt nyugodt és titokzatos.

Várjunk csak! Hiszen, ő is engem bámul. 

Elmosolyodott, majd biccentett felém. Viszonoztam a köszönést, majd ismét az újságjába merült. 

Elindultam hazafelé, de folyamatosan magam mögé pillantottam, a pad irányába. 

Remélem, sűrűn jár erre, és még összefutunk. 

Előhalásztam a telefonom, és felhívtam a barátnőmet, Nandint.

– Halihó, csajszi, nem fogod elhinni, mi történt az előbb! – indítottam, kicsit lihegve még a futástól, de a hangomban több volt az izgatottság, mint a fáradtság.

– Na, mesélj! Csak nem magadtól voltál randizni? – kuncogott bele a készülékbe.

– Nem. Azt azért nem – horkantam fel. – Futni voltam, és láttam egy elképesztően jóképű csávót. Komolyan mondom, büntetni kellene azokat a pasikat, akik ilyen jól néznek ki.

– És odamentél hozzá? Elkérted a számát? – vágta rá azonnal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Hülye vagy? Dehogy! Kérje el ő az enyémet!

Nandin felnevetett.

– Ez már a huszonegyedik század, Elinor. Ha tetszik valaki, lépni kell, mert elhappolják előled a csajok.

– Lehet, hogy régimódi vagyok – mondtam csendesebben –, de én megvárom, amíg a férfi lép először. Adja jelét, hogy tetszem, utána alakul majd a dolog. De én nem loholok nyálcsorgatva senki után.

Egy pillanatra csend lett köztünk.

– Jaj, te… – sóhajtozott Nandin, ám a hangjából egyszerre éreztem a melegséget és az aggodalmat. – Rád aztán senki sem foghatja, hogy loholsz, te mindig méltóságteljesen sétálsz, olykor cammogsz, remélve hogy utolérnek.

Cammognék? 

Újra magam mögé pillantottam, de a pad már üres volt. 

Minden hiába, felszívódott.

– Regisztrálnod kellene a Tinderre – dobta be Nandin újra a szokásos szöveget.

– Sajnos a tanácsodra megtettem – válaszoltam –, de egy hét után már úgy eluralkodott rajtam a pánik, hogy rögtön töröltem is magam. El sem tudod képzelni, milyen alakok vannak ott.

– Mindent hallani akarok! – csapott le pletykára éhesen. – Na, mesélj, miket írtak!

Egy pillanatra haboztam, aztán engedtem a nyomásnak.

– Volt egy srác, aki az első üzenetben azt írta: „Szia, szerinted hány perc alatt tudnánk összeveszni?”

– Ez legalább őszinte – nevetett Nandin.

– Igen, csak nem túl biztató – feleltem szárazon. – Aztán volt egy másik, ő minden reggel ugyanazt írta: „Jó reggelt, napsugaram!” Három nap után annyira nyomasztó volt, hogy amikor elkezdtem festeni, egyszerűen nem használtam a sárgát, és nem festettem napot. Pedig imádom mindkettőt, így gyorsan tennem kellett valamit, meg kellett tőle szabadulnom. 

– Ez nagyon romantikus! – dünnyögte.

– És randi? Volt normális randid is, vagy egy digitális katasztrófa az egész?

Kicsit elgondolkodtam.

– Volt egy – mondtam végül. – Egy kávézóba beszéltük meg a randit. Egy ideig úgy tűnt, minden rendben. Leültünk, beszélgettünk, de aztán kibújt a szög a zsákból. Találd ki, mit vett elő!

– Csak nem? – kérdezte furcsa hangsúllyal. 

– Uramisten! Hogy jut ilyen az eszedbe? – hüledeztem. 

– Hallottam már ennél cifrább dolgokat is. Na, mondd már, mit vett elő!

– Egy randipartner-kérdőívet tolt elém. Ő maga állította össze. Azt várta, hogy a délután elkövetkező részében kérdésekre válaszoljak. 

Nandin hangosan felnevetett.

– Ne!

– De. Az első kérdésig jutottam, ami kiverte nálam a biztosítékot. Így hangzott: „Mennyire érzed köztünk a kémiai összhangot 1-től 10-ig?”

– Hát, én ott helyben meghaltam volna a röhögéstől.

– Én csak visszatoltam elé a paksamétát, majd közöltem vele, hogy ezt nélkülem kell kitöltenie.

– És akadt azért normális pasi is? – kérdezte kicsit halkabban.

Egy pillanatra elhallgattam, mert nem tudtam, mit is felelhetnék erre. 

– A nagy számok törvénye alapján egészen biztosan akadt volna, csak én soha nem botlottam bele egyikbe sem. Kamaszkorom óta úgy éreztem, hogy el vagyok átkozva a lelkitárskeresésben. Ha tetszett valaki, észre sem vett. Ha én tetszettem valakinek, arról meg folyton kiderült, hogy flúgos. 

– Mert te egyből magasra teszed a lécet… Lelki társ? Jesszus! Ha ezt meghallja egy csávó, megkergül, és azonnal elrohan. Gondoltál már arra, hogy csak úgy szexelj? 

– Nem – vágtam rá azonnal. – Nekem az nem megy olyannal, akihez nem tudok kapcsolódni. 

– Pedig lehet, hogy csak egy restart gombot kellene megnyomni benned, és máris mutatnál némi érdeklődést a testi gyönyörök iránt. 

– Kösz, de nem. Remekül elvagyok így.

A vonal másik végén csend lett. 

– Akkor sem reménytelen a helyzet – kezdte, de hangjával azt sugallta: lengess fehér zászlót, Elinor! Totál reménytelen vagy. 

– Nem mondtam, hogy az – válaszoltam halkan. – Csak kicsit hosszabb ideig tart, mint másoknak. Még várok.

– A futós pasira? – kanyarodott vissza az elejére.

– Talán – mondtam, és most már én is elmosolyodtam. – Vagy valaki másra, aki oda mer lépni hozzám.

– Jó, de ha legközelebb látod a csávót, legalább nézz rá úgy, hogy értse a célzást! – morgolódott Nandin.

– Majd meglátjuk – feleltem, de közben tudtam, ha újra megpillantom, kicsit lassabban futok majd, és akkor utolér.

A következő napokban rengeteget dolgoztam, mert Chiara elég szűkös határidővel vállalta a restaurálást. Bosszankodtam miatta sokat, de egy szót sem szóltam, hiszen tudtam, nekem legalább annyira kell a pénz, mint neki. 

Már késő estére járt, amikor enyhe lüktetés, tompa fájdalom lett úrrá a halántékomon. 

Jobb lesz abbahagyni, mielőtt újra kiújul a fejgörcsöm. 

A kezem törölgetve ahhoz a képhez léptem, amit Chiarától kaptam. Nem tudtam volna megmondani, miért, de folyton a hatalmába kerített, szinte vonzott magához. Ott álltam előtte, és finoman megérintettem a vásznat. Abban a pillanatban a fejemhez kaptam, és ordítani tudtam volna a belém hasító éles fájdalomtól. 

Istenem, ne! Megint kezdődik!

Lehajoltam, nagyokat lélegeztem, de a fájdalom nem csökkent. Mintha satuba fogták volna a fejemet, és valaki kívülről préselte volna össze. A fény, a hang és minden apró rezdülés éles, élő szikraként hasított az agyamba. A szemem előtt a világ elmosódott, minden fénycsík, minden árnyék tűhegyként szúrt a koponyámba.

A kezem ökölbe szorult, és a karom remegett a fájdalomtól. Minden lélegzetért küzdenem kellett. A szívem vadul kalapált, a homlokom izzadt, a nyakam és a vállam feszes görcsbe rándult.

Az első hullám pár perc után úgy tűnt, elcsitul, de alig kaptam levegőt, máris következett az újabb, élesebb szúrás a szemem mögött. 

Megfogtam a fejem, a térdemre rogytam, és csak reszkettem. 

Csak múljon el! Múljon már el! 

De a roham kitartott: rideg volt, és könyörtelen, mint valami belső vihar, ami nem ismer kegyelmet. 

Lehunytam a szemem, de amikor újra kinyitottam, ismeretlen helyen találtam magam. 

A fájdalom hullámai közepette lassan megelevenedik előttem a már ismert szüreti kép. A fények és színek zavaros, mégis élénk kavalkádja valóságossá válik. Sötétkék szőlőfürtök lógnak a nehéz, hajlott indákról, a nap sugarai átszűrődnek a lombkoronán, és az egész tájat meleg, vöröses fénybe öltöztetik. A levegőben édes mustillat száll, ami keveredik a föld és a friss levegő illatával. Az emberek jókedvűen dolgoznak. Én pedig ámulattal pillantok körbe, amikor egy vörös hajú nő, sötétkék köpenybe burkolózva, fején csuhával siet felém. A mozdulatai lassúak, de egyre céltudatosabbak, ahogy közeledik felém. A szívem kihagy egy ütemet, a rémület egy pillanat alatt átjárja minden porcikámat. A szemem előtt feltűnő zavaros homály mögül igyekszem kitalálni a szándékát. Szinte karnyújtásnyira áll előttem, mégsem látom őt a szememet égető könnyfátylon keresztül. 

Hátrálni akarok, de a lábam engedetlenné válik, a félelem és a fájdalom bénító erővel fog le. 

Mi… mi történik velem?

A nő váratlanul rám zuhan, majd eltűnik. Hanyatt esem, minden érzékszervem feladja a szolgálatot. A világ darabokra hullik, csak a sötét, homályos üresség marad.

A következő emlékemben már a műtermem hideg padlója jelent meg. Oldalra dőlve feküdtem, a rohamom szerencsére már csillapodott. A szüret, a vörös hajú nő mind csupán egy rémálom foszlányai voltak, mégis makacsul lüktettek a fejemben. Lassan tisztulni kezdett a kép, a tekintetem pedig a képen lévő nőre szegeztem. 

Mi a fene volt ez? A villanásnyi látomásokat, megérzéseket, az álmomban előtörő jövendöléseket már megszoktam. De ez valami egészen más. Ez új. Ez… ez utazás. 

Úgy éreztem, kezdek megkattanni. A szakemberek nem vettek komolyan. Amikor gyerekként elmondtam a rendőröknek, hogy láttam a szüleim balesetét, nem kérdeztek. Továbbküldtek a pszichiáterekhez. 

De ott újra és újra ugyanazokkal a kérdésekkel bombáztak. Hónapokat töltöttem bent, a szakemberek csak jegyzeteltek, összenéztek, halkan sugdolóztak rólam, mintha ott sem lennék. Egy idő után már nem is kérdeztek, csak adagolták a gyógyszereket, és figyelték, mikor török meg végleg. A szerektől tompa lettem, szédültem, és nem tudtam tisztán gondolkodni. Senki sem figyelt rám. Nem érdekelte őket, mit láttam, csak az, hogy mikor mondom ki végre: amiről beszélek, az nem valóságos.

És én megtörtem.

Akkor tanultam meg, hogy az igazság olykor nem vezet eredményre. Rájöttem, mit kell mondanom, hogy ne nézzenek bolondnak. És végül hazudtam. Nem azért, mert beismertem, hogy igazuk van, hanem mert ki akartam jutni Chiarához. Azt hazudtam, hogy csak álmodtam az egészet, és már mindenre csak homályosan emlékszem.

Hatéves voltam, és már akkor rá kellett ébrednem, hogy ha őszintén beszélek a látomásaimról, bezárnak. Onnantól nem bíztam másban, csak Chiarában. Pedig tudom, hogy nem álom volt, nem gyermeki túlzó látomás. Ma is élesen emlékszem minden egyes kockára, hallom még a fém csikorgását, az ütközés tompa, végzetes dörejét, és azt a különös csendet, ami utána következett. 

A szakemberek pedig csak jegyzeteltek, összenéztek, halkan sugdolóztak rólam, mintha ott sem lennék. Egy idő után már nem is kérdeztek, csak adagolták a gyógyszereket, és figyelték, mikor török meg végleg.

Azóta is élesen ott él bennem az a pillanat. Így most is ugyanaz az érzés kerített hatalmába: a bizonyosság, hogy amit láttam, az több, mint fantázia vagy egy roham mellékhatása.

A vörös hajú nő arca villant fel előttem. A köpenye sötétje, ahogy közeledett.

– Nem – suttogtam rekedten, miközben lassan feltápászkodtam a műterem padlójáról. – Te nem lehetsz valódi. Te már nem létezel.

De a lényem mást sugallt. A gyomrom görcsbe rándult, a tarkómon felállt a szőr, és az a régi, gyerekkori félelem újra életre kelt bennem. 

Valami most is elkezdődött. Légy óvatos, Elinor! Már nem vagy hatéves. Ha most diliházba visznek, már nem jutsz ki onnan.