Olvass bele! 2. - Lisa Merrick: Hőség

Három

Sodrás

(Részlet)

Felcaplatok a lépcsőkön, és egy hangulatos, szabadtéri étterem tárul elém, meg persze pár szuveníres, balra pedig egy sűrű erdővel szegélyezett, kicsi állatfarm található.

A lábam azonnal a farmra visz, ahol végigsimogatom az összes állatot, majd leülök egy farönkre, és magamba szívom a látványt – a folyó, a fák, az állatok… Elképesztő ez az egész város, és minden, ami hozzá köthető.

Ekkor a szemem sarkából észreveszem, hogy valami mozog az erdőben. Egy fekete, embernagyságú árny, ami valahogy mégsem úgy mozog, mint egy ember.

Odakapom a fejem, és semmit nem látok… Semmit, csak az erdőt.

Megborzongok, az egész karomon feláll a szőr.

Újrakezdődik?

– Nem, az nem lehet, ugye nem… – suttogom, és érzem, ahogy a lélegzetem felgyorsul, és könny szökik a szemembe.

Jó pár éve nem volt pszichotikus epizódom, és gyógyszert is szedek, hogy ezt elkerüljem.

Érzem, ahogy remegni kezdek, mert most is, mint már annyiszor korábban, megijedek a saját elmémtől.

Elfordulok az erdőtől, és ekkor megint látom.

Csak egy árnyék, csak egy mozgás a látásom perifériáján, valami megfoghatatlan, valami… sötét.

Újra odakapom a fejem, de megint semmi.

Nagyokat nyelek, ahogy próbálok nem sírni, mert ez mindig így kezdődik, mindig pontosan így.

Érzem, ahogy a hallásom és a látásom is tompul a pániktól, a könnyeim pedig csorogni kezdenek.

Az állapotokat muszáj elfogadni, Ophelia. Ezerszer többet árt, ha hozzá még retteg is az állapottól. Ha tudja, hogy az elméje éppen játszik Önnel, próbálja meg annak látni, ami. Végtére is, még mindig itt van, mindannak ellenére, amin átment és ami Önben zajlik, és ez már önmagában nagy teljesítmény. Higgyen magában, és higgyen a gyógyszerekben, Ophelia. Sokkal erősebb, mint gondolná.

A pszichiáterem szavainak felidézése egy kicsit képes megnyugtatni, legalább annyira, hogy képes legyek elnehezült lábaimra állni, és elindulni az étterem felé, igyekezve tudomást sem venni az erdőben még mindig érzékelt mozgásokról.

Az is lehet, hogy csak valami állat ijesztett meg ennyire, mindenesetre most jobban esik visszatérni a kivilágított részre, és beülni az étterembe.

A gyomrom gyűszű nagyságú, így csak egy palacsintát és egy jéghideg, alkoholmentes koktélt rendelek.

Lehetséges, hogy az alkohollal volt a baj – gondolom. Hiszen nagyon meg kell válogatnom, mit iszok a gyógyszerekre, de abban a pillanatban annyira idegesített Marina, hogy ebbe nem gondoltam bele. Csak abba, hogy ne drogozzon be.

Mélyeket lélegzek, míg kihozzák a palacsintát, és lassan újra visszatér a rendes hallásom és látásom, amiknek köszönhetően elkezdem értékelni ezt a helyet.

A rusztikus asztalok és székek fölé fényfüzéreket aggattak fel, ami kifejezetten hangulatos a szürkületben.

Ahogy tovább nézelődök, hirtelen megakad a tekintetem.

Újra itt van.

De nem holmi hallucináció, hanem a hús-vér férfi, aki tőlem srégen ül egy asztalnál, és éppen az étlapot tanulmányozza, amikor észreveszem.

Épphogy elkezdem magamba szívni a látványát, amikor máris felpillant, és összeakad a tekintetünk.

A nézése még mindig átható, mintha lyukat akarna égetni egyenesen a lelkem közepébe, és érzem, hogy valahol lent megrándul bennem valami.

Mi a fene? – gondolom, mert ilyet még soha életemben nem éreztem.

Még azokon a tragikus, két kézen megszámlálható alkalmakon sem, amikor Ethannel sikerült végre együtt lennünk.

Ez a férfi pedig semmit nem csinál, csak egyenesen a szemembe bámul.

Én pedig az övébe.

Percekig egyikünk sem töri meg a szemkontaktust, és szerintem ezalatt nem is pislogok. De ő sem.

Majd végül kihozzák a koktélomat és a palacsintámat, mire a szája féloldalas mosolyra húzódik, és visszatemetkezik az étlapba.

Most komolyan kinevet? Az ételválasztásomért?

A piszok.

Elkezdek enni, és érzem, ahogy a csomó a gyomromban nagy nehezen oldódni kezd.

Néha lopva felpillantok a férfire, és úgy látom, ő is ugyanígy tesz, miközben az ajkain néha-néha továbbra is mosoly játszik.

Amikor befejeztem, fizetek és távozok, igyekszem minél gyorsabban elhagyni a helyszínt.

Felszállok a hajóra, egyenesen az orrába állok, és hátra sem tekintek.

Váratlanul a tenger sója mellett egy másik illat tör utat magának a tudatomba – mintha egyszerre lenne fenyő-, véres steak-, füst- és mélységillata.

Meleget érzek magam mögött, és egyszerűen tudom, hogy mögöttem áll.

Mögöttem áll, de nem szól, és nem ér hozzám.

Mögöttem áll, de tiszteletben tart, miközben mégis két jó dolgot biztosít: meleget és ezt a bódító, megrészegítő illatot.