Olvass bele! - Hidasi Judit: Gyilkosság a révnél

ELSŐ FEJEZET

(Amelyben még mindenki az igazak álmát alussza, kivéve azokat a városlakókat, akiknek az alvásnál sokkal fontosabb dolguk is van.)

Bármennyire túlzóan és romantikusan is hangzik, talán nem áll távol a valóságtól az a gondolat, hogy néhány reggel egyszerűen tökéletesre sikeredik. Léteznek olyan helyek a világon, ahol az élet könnyebb, a hajnali ébredés pedig vidámabb, mint máshol. A klíma, az emberek vagy talán a táj okoz efféle érzéseket? Nem tudni. De az biztos, hogy a természet alkotta csodákban gyönyörködni minden hajnalon csak kivételesen szerencséseknek adatik meg. Már ha ugye képesek észrevenni az áldott, boldog pillanatokat. Hajlamosak vagyunk készpénznek venni azt, ami körbevesz minket, amiben élünk. És gyakran fordul elő az is, hogy csak később értjük meg egy-egy pillanat jelentőségét. Tény, hogy néhányunknak megadatik a csoda, mégpedig az, hogy ahol élhetünk, az maga a földi paradicsom. Révliget is efféle hely ezen a planétán. Gondolhatnánk azt is, hogy a Jóisten örömében teremtette egy olyan napon, amikor ő is úgy ébredt, hogy jól érezte magát. A kanyargó Dunához odafújt egy homokos, lassan mélyülő partot, lágyan kacskaringózó utcákat, a hegyre felfutó utakat, amelyeket megmászni nem olyan könnyű, de kötelező program, ha az ember a szép kilátást akarja élvezni az erkélyről.

Mondhatnánk azt is, hogy a várostervezők érdeme ez a tökéletesen kialakított környezet, amely megengedi, hogy Révliget szinte összes utcája a Duna partjára fusson ki, és a legtöbb ház ablakából látható legyen a folyó, amely hatással van az itt élők életére, észrevétlenül, mindennap. Ezen a hajnalon a városka lakói még nem sejtik, hogy ezúttal is a Duna lesz az, ami változást hoz. Lustán, szinte simogató hullámokkal, ugyanakkor kérlelhetetlenül. A víz, fölötte a hajnali párával szinte olyan, mint egy meleg, gőzölgő ital, amelyet még az ablakban állva fogyasztunk el, és mosolyogva várjuk, hogy kezdődjön végre a nyári nap, amely tele lesz csodával, fénnyel és valamiféle belső örömmel. Ez talán a szív tájáról érkezik, de átjárja a gyomrot, a tüdőt és a szájpadlásig ér, ott megcsiklandoz és nevetésre késztet. Tiszta a levegő, nincs túl meleg, nincs túl hideg, ahogy a lábunk kikandikál a takaró alól. Pont jó. Pont elég zaj szűrődik be ahhoz, hogy érezzük, a város csöndesen ébred, és még bőven elidőzhetünk a hajnali csodában, és még bármi kisülhet ebből a reggelből, amely délbe, délutánba, aztán estébe csavarodik, tekergősen, nevetősen. Ilyenkor hajlamosak vagyunk elhinni, hogy a világ alapvetően jóindulatú hely. Hogy a halvány fény nemcsak megvilágítja a tárgyakat, hanem egy kicsit meg is szelídíti őket. A poros komód nem poros, csak patinás, a nyikorgó ablak nem zavaró, hanem ismerős hanggal durcáskodik, és még a tegnap este mosatlanul hagyott bögrék is barátságosabban néznek vissza a konyhapultról.

Révligeten különösen sok ilyen ébredés volt. A városka nem sietett soha, és úgy tűnt, a nap is szívesebben kel fölötte egy kicsit lassabban, mintha tiszteletben tartaná a helyiek nyugalmát. Aki itt ébredt, az nem érezte úgy, hogy azonnal rohannia kell valahová. Inkább csak hallgatta a hangokat: egy távoli kapu csukódását, egy kávéfőző sercegését, a madarak feleselését a fák között. Ez a július közepi nap pont ilyennek indult. Alig múlt el a hajnal, és a lakók nagy része a szombati lustálkodást választotta a korai kelés helyett. Néhányan éppen a másik oldalukra fordultak, és aludtak tovább, néhányuknak azonban más választás híján már ideje volt indulni. Akiknek a munkája nem ismert hétvégéket, azok pontosan tudták, hogy a város nyugalma csak addig tart, amíg valaki ki nem nyitja az első ajtót. Onnantól kezdve lassan, szinte észrevétlenül élet költözik az utcákba: egy redőny felgördül, egy bicikli csilingel, egy szomszéd átkiabál a kerítés fölött, hogy jó reggelt. Van, aki szombaton sem pihenhet, mert hamarosan megérkeznek hozzá a vásárlók. Kötelesség. Talán az egyetlen dolog, ami ezeken a lusta nyári napokon képes fenékbe rúgni a tétlenkedést. Vannak néhányan, akiknek nincs idejük henyélni, mert a munka előrébb való. Nem lehet nemet mondani a harsány rigófüttynek. Így indult a napja Ferinek is. Hogy bánta-e? Nem tudni. Mogorva természete időnként valami csöndes derűvel keveredett, és még az igazán jó emberismerők sem tudták megjósolni, mikor melyik bukkan elő. Ebből a szempontból kiismerhetetlen volt, már-már szeszélyes.

De nem ezen a szombaton. Ezen a szombaton, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, ő is úgy ébredt, hogy ez egy csodás nap lehet. A zuhany alatt még fütyörészett is, és borotválkozás közben a szája szegletében bujkáló mosoly miatt majdnem elhitte, hogy még mindig olyan friss és üde, mint huszonévesen. A fürdőszoba tükre kissé párás volt, a sarkaiban apró vízcseppek ültek, amelyek lassan csúsztak lefelé, mintha ők sem akarnák elrontani ezt a nyugodt reggelt. Feri fél szemmel figyelte őket, miközben végighúzta a borotvát az állán, és azon gondolkodott, vajon mikor lett ennyi apró ránc a szeme körül. Nem haragudott rájuk. Inkább úgy érezte, hogy fiatalon sem volt igazán jóképű, miért zavarná ez, amikor már nagypapa korba lép lassan. Megfigyelte, hogy ha elég sokáig bámulja a saját arcképét, egészen úgy tud nézni magára, mint egy idegenre. Időnként eltűnődött azon, hogy érdemes volt-e ilyen keményen dolgozni, ha a sok ránc és a fájós derék az ára a cipekedéseknek és a hajnali keléseknek. De végül is már mindegy, ez van. Elvégre tisztességes munkába beleőszülni egyáltalán nem olyan rossz élet. A ráncok pedig bizonyítékok arra, hogy volt néhány jó éve, amelyet érdemes volt megélni.– Te vénség – mondta a tükörképének. – Ha nem vigyázol, ma még jó napod is lehet. – Csettintett a nyelvével, aztán a langyos vízsugár alá tartotta a habos borotvát. A fürdőből kifelé menet megállt egy pillanatra a konyhában. A feleségét nézte. A kávé illata betöltötte a teret, az asztalon ott várt a pirítós, pontosan úgy, ahogy mindig.

Nem volt szükség nagy szavakra közte és Zita között. Elég volt egy rövid pillantás, egy bólintás, és mindketten tudták, hogy a nap máris rendben van. Elindulhat. Nem is tévedhetett volna nagyobbat. De ezt persze ekkor még nem tudta. Gondolatait betöltötte a hála és a sietség. Mikor elindult, még fél kézzel betömte a maradék kenyeret a szájába, és két korttyal felhörpintette a kávét. Még szinte le sem nyelte, amikor már az ajtóban állt.

– Elmentem! – fordult vissza, aztán felnézett az égre. Egy felhőt sem látott. Mint minden reggel, ezúttal is gyalog tette meg az utat a zöldségesig, hiszen napközben nem volt szüksége kocsira, és úgy gondolta, teljesen felesleges háromszáz méter miatt a kormány mögé ülni. Fütyörészett egy kicsit, amikor elhaladt az ismerős kertkapuk előtt, és megfordult a fejében, hogy idén ősszel talán végre elmehetnének egy kicsit a feleségével lazítani; azt mondják, Ciprus gyönyörű még októberben is. De hát akkor meg épp halloweenre kell tököket árulni. Fene tudja, miért lett ilyen divatos ez a szokás az elmúlt években, de az is igaz, hogy a nap végén, amikor a pénzt számolta a kasszában, annyira nem mérgelődött az eladott tökök miatt. Szóval az októberi szabadság idén is ugrott. Mire a bolt elé ért, az áruval feltöltött autó már várta. Meggyorsította a lépteit.

– Jó reggelt, Feri bátyám! – mondta a sofőr, és a szájában rágott gyufaszálat bal oldalról jobbra tolta.

– Bocs a késésért – felelte, aztán felgyűrte az ingujját. Feri, a város zöldségese mosolyogva rakta ki az árut az ismerős beszállító kocsijából, és még az sem érdekelte, hogy a fiú aznap is elkésett, mint általában mindig.

Mégsem volt dühös, úgy érezte, képes ezen túllépni, nem bosszantja fel magát. Ugyan egy kicsit meglegyintette az érzés, hogy délutánra már nem lesz ilyen türelmes senkivel. De még korán volt, dolgozott benne a friss kávé, amelyet a felesége főzött, és amiért ő mindennap hálás volt. Árupakolás közben pedig a gondolatai megint elkalandoztak egy lehetséges utazás felé. Ha nem Ciprus, akkor lehetne, mondjuk, Egyiptom is. Bár ki tudja, ott milyen az idő ősszel. Szerette volna meglepni valamivel Zitát. Lassan negyven éve voltak házasok, és az utóbbi években csak a munka meg a kert töltötte ki a napjaikat. Többek közt azt is nagyon szerette benne, hogy bármilyen hangulatban feküdtek le, reggel az asztalon várta a kávé és a reggeli. Szokásos, évek óta tartó rituáléjuk volt, hogy Zita, vagy ahogy ő hívta, Zituka, egy kicsit korábban kel, hogy a férjének feketét főzzön, és pirítóst készítsen. Munka közben felrémlett benne a kávé íze és a felesége kerek idomai, ahogy kilépett a konyhából aznap reggel is, mint minden nap, kezében a gőzölgő bögrével. Az érzés, ahogy megsimogatta a férje karját, és végigmérte, egy pillanatra megborzongatta.

– Fütyörészel – jegyezte meg az asszony. – Ez gyanús.

Feri felhorkant, de a szája szegletében ottmaradt a mosoly.

– Az ember nem fütyörészhet néha?

– Dehogynem – vonta meg a vállát Zituka.

– Csak általában akkor szoktál, ha vagy nagyon jó kedved van, vagy valami rosszaságot készülsz csinálni.

– Én? – húzta ki magát Feri. – A város legtisztességesebb zöldségese?

– A legmakacsabb biztosan – bólintott Zita, és a tányérjára csúsztatta a pirítóst. – Paradicsommal és sóval, ahogy szereted. Még friss, most vettem ki a ládából.

Feri belekortyolt a bögréjébe, aztán elégedetten sóhajtott fel.

– Na látod – mondta. – Ezért érdemes felkelni.

– A kávéért vagy értem? – kérdezte az asszony színlelt szigorral. 

Feri egy pillanatra eltöprengett, mintha komolyan gondolkodna, aztán rávigyorgott.

– A paradicsomért.

Zituka játékosan a vállára csapott egy konyharuhával.

– Te gonosz dög! Egy nap még megbánod, hogy így beszélsz.

– Addig még sok paradicsomnak kell beérnie – felelte Feri, és harapott egyet a pirítósba.

– És ma biztos jó nap lesz, érzem a csontjaimban.

– Vagy csak ízületi gyulladás készülődik, mint tavaly télen – mondta a felesége halkan, csipkelődve.

– Ne vedd el a kedvem, te jóasszony!

Feri legyintett, de a mondat valahogy mégis vele maradt, amikor kilépett a reggeli fénybe. Zita ilyenkor már fél lábbal a kertben volt, imádott korán matatni, amikor még nem volt rekkenő a hőség. A muskátlikat igazgatta, vagy leszedett néhány levelet a bazsalikomról, hogy este legyen mivel megszórni a salátát. Nem szólt bele Feri dolgába, de mindent látott. Tudta, mikor kell békén hagyni, és mikor kell rászólni, hogy „ne morogj már, szombat van”.