Olvass bele! - Lisa Merrick: Hőség

Kettő

Mélység

(Részlet)

Délután kettőig festek az erkélyen, majd úgy döntök, itt az ideje végre megmártózni a tengerben, és utána enni valamit.

Összepakolok mindent, ami kelleni fog, fehér bőrömre pedig tetemes mennyiségű naptejet kenek.

Felveszem a fekete csipkés fürdőruhámat, majd ráveszem a szintén fekete, áttetsző fürdőköpenyemet, a fejemre pedig a fekete kalapomat. Tökéletes szett. Számomra.

A táskámat felkapva elindulok, hogy lefelé kanyarogva megtaláljam a homokos strandot, amihez kicsit többet kell gyalogolnom, mint a köveshez.

Dög meleg van, jól fog esni a fürdés, de most ez a séta is kellemes.

Egyik kedvenc nyári hangom a kabócák éneke, ami végigkísér a tekervényes utamon, egészen addig, ameddig egy útkereszteződéshez nem érek, ahol nem tudom eldönteni, melyik a helyes irány.

Végül egy újabb lépcsőt választok, majd jobbra fordulok, és legnagyobb meglepésemre egy temetőbe jutok.

A város közepén.

Ámulva szemlélem a gyönyörű fehér sírköveket és kereszteket, amelyek a miniatűr templomot veszik takarosan körbe. Az egész nem nagyobb, mint kétszáz négyzetméter, de olyan szépen kialakított és rendben tartott, ami párját ritkítja.

A temető teljes területe itt honos, aleppói fenyőfákkal szegélyezett, amelyeknek az illata egész idevezető sétámon végigkísért.

De nem ez, a szépségesen valahogy ide nem illő helyszín a legmeglepőbb az egészben, hanem a macskák.

A macskák, akik mit sem sejtve arról, hol vannak, sütkéreznek vagy épp hűsölnek az árnyékos köveken.

Elmosolyodom a látványra, mert az egész világon a kedvenc lényeim a macskák, és itt legalább tíz van elterülve.

A kis temető közepén pár kőpad hívogatja a kilátogatókat, én pedig hirtelen ötlettől vezérelve leülök az egyikre.

Élvezem a földöntúli nyugalmat, amit ez a hely áraszt. A fenyőillat, a kabócák hangja, a napsütés az arcomon és a macskák közelsége azt az érzést kelti bennem, hogy itt én is szívesen nyugodnék.

Vajon haragszanak a halottak amiatt, hogy macskák tanyáznak a sírköveiken?

Őszintén, nem hiszem. Hiszen ki tudna ezért haragudni? Én örülnék, ha a szellemem macskák társaságában tölthetné az idejét.

Legnagyobb meglepetésemre egy cica egyenesen hozzám szalad, és felugrik mellém. Simogatni kezdem, ő pedig azonnal dorombolva elveti magát a padon.

Mosolygok, ahogy egyre inkább elmerülök ebben a pillanatban, majd azt veszem észre, hogy egy másik cica egyenesen az ölembe ugrik, és ahogy meglátom, azonnal könnyek szöknek a szemembe.

Jaj, istenem. Ez a macska kiköpött úgy néz ki, mint az én cicám. A cicám, akitől alig fél éve kellett elbúcsúznom.

A másik kezemmel simogatni kezdem, és érzem, hogy a könnyeim a bundácskájára hullanak.

Túl sok ez a szépség most a megtépázott szívemnek.

Rövidesen már zokogok, itt, a temetőben, a cicák, sírkövek és fenyők között, egy szál fürdőruhában és köpenyben ülve.

Egyre több és több macska sereglik körém, de a könnyeimen át nem látom, mennyi. Igyekszem mindannyiukat simogatni, hiszen egyenesen versengenek a figyelmemért.

Meglep, hogy ennyi szeretetet mutatnak felém, hiszen tudom, a macskák öntörvényű lények, csak akkor jönnek, ha ők is szeretnék, és ha vágynak a figyelemre.

Ezért is van, hogy sokan nem kedvelik őket.

Ha nem szeretnének simogatást, azt egyértelműen jelzik. Csak egyszerűen odébbállnak, ha pedig az nem segít, akkor harapnak, karmolnak.

Te is jelezted.

Bárcsak több ember értené meg a macskák természetét!

Hosszasan sírok a kőpadon, miközben simogatom a cicákat, majd amikor végül elapadnak a könnyek, mintha ők is továbbállnának.

Megtörlöm az arcom, és lassan folytatom utamat, egy utolsó pillantást vetve a temetőre.