Olvass bele! - Letty Straub: Lélekbalzsam

Lola félve nyitott be szülei régi szobájába, lépteit nyikorgás és felszálló por kísérte. Áporodott szag ülte meg az emlékektől terhes levegőt. Emlékek, amiket ezzel a szobával együtt zárt el egy esztendővel ezelőtt. Most azonban lelki szemei előtt újra látta az anyját készülődni a sarokban álló pipereasztalnál, majd körbeforogni az egész alakos tükör előtt. Hosszú haja kötélként tekeredett karcsú alakjára, apja pedig az ellenkező irányba forgatta, hogy kiszabadítsa szerelmét. Közben hangosan nevettek. Apja magas volt és délceg, anyja bájos és vidám; Lola szemében ők voltak a király és a királynő.

Ablakot nyitott, a beszökő szél megtépázta a gerendák közt feszülő pókhálókat, és édes esőillattal töltötte meg a szobát. Lola a szekrényhez lépett, kivett belőle pár darab inget, néhány nadrágot. Apja hétköznapi viselete.

Visszasietett Anthonyhoz. A férfi neki háttal, a tőle kapott szappannal dörzsölte magát a zuhogó esőben. Sosem látott még férfit ilyen helyzetben. Lola letette a ruhadarabokat a lócára, és az egyik tartóoszlop mögé bújva figyelte őt. A vihar még nem vonult el, Lola szíve felvette a tetőn doboló esőcseppek ritmusát. Megbabonázva követte Anthony energikus mozdulatait, amit nem gátolt már fájdalom.  Hosszú haját, a hátán sebesen leguruló esőcseppeket, amiket hátsójához tapadt nadrágja fogott fel. Lolában megmozdult valami a köldöke alatt. Valami nyughatatlan, feszítő, mégis kellemes érzés. 

Kíváncsian leskelődött tovább az oszlop mögül, mígnem Anthony az egyik esőfogó dézsához lépett, és Lola legnagyobb döbbenetére, letolta a nadrágját. Lola lélegzete elakadt, ijedten húzódott vissza az oszlop mögé, csak a loccsanást hallotta, amikor Anthony a dézsába ugrott. Lekapta a szemüvegét, hátha kitörlődik a kép a fejéből, de a csupasz valóság makacsul ragaszkodott hozzá.  Mellkasára szorította a kezét, hogy gátat vessen zakatoló szívverésének; többet látott, mint amennyire fel volt készülve. Érezte, hogy az arca lángol, és bár egy pillanatra úrrá lett rajta a kíváncsiság, hogy újra meglesse a férfit, inkább beszaladt a házba.

Meggyengült látásának köszönhetően felrúgta az egyik kiürült vizes vödröt, ami mennydörgésszerű robajjal gurult végig a tornácon, ő pedig négykézlábra érkezve esett be a ház ajtaján. Az asztal alatt gubbasztó Katicával találta szemben magát.

– Sose hiszed el, mit láttam – suttogta levegő után kapkodva a kutya felé, miközben visszabiggyesztette szemüvegét az orrára.  – Monsieur Beauvin fenekét! – Katica nyüszített, mire Lola elnevette magát. – Tulajdonképpen nem is olyan rémes. Sőt, egészen formásnak mondanám. Szentséges ég, Katica, egy meztelen férfi van odakint az udvaromon! – Lola csak egy pillanatig aggódott azon, hogyan venné ki magát, ha bárki a faluból tanúja lenne a jelenetnek. Aztán a következő gondolata már merőben eltért az előzőtől. – Talán elölről is megnézhetném.

Lola sosem látott még deréktől lefelé teljesen csupasz férfit, hogy mit is hordtak a nadrágjukban, arról csak sejtése volt. Camille egyszer nyíltan rákérdezett a nővérénél, hogyan kell elképzelni a férfiasságot és tényleg olyan csúnya-e, mint azt egyszer fél füllel hallották a vásárban, de Charlotte felháborodott a kérdésen, és egy szót sem lehetett kihúzni belőle.

Az ablakhoz lépett, óvatosan kikukucskált rajta. Jobbra-balra nyújtogatta a nyakát, de Anthony takarásban maradt.

Korholta magát a kíváncsisága miatt, próbálta elterelni a figyelmét, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Téblábolt a házban, ujjai közt a medálját morzsolgatta, nem tudta, ki merjen-e menni, vagy várja meg, míg Anthony jön be. Hogy lefoglalja magát, hajbalzsamot készített ki a férfinak, majd előkereste apja régi borotválkozó-készletét. 

Végül úgy döntött, kimerészkedik, de előbb megigazította szélfútta frizuráját, és szájára kent egy kicsit a bíbor ajakírből. Félszegen, szemét lesütve lépett ki újra a tornácra. Megkönnyebbüléssel vegyes csalódottsággal vette tudomásul, hogy a férfi végzett a fürdéssel, és félig felöltözve ült a lócán, lábainál az ázott Bodobács tekergőzött. Lola egy törölközővel átdörgölte a jószágot.

– Menj be szépen, Bodobács – tárta ki az ajtót a macskának, aki fürgén beszaladt a házba. – Jók lesznek a ruhák, monsieur Beauvin? – Lola a férfi szemébe nézett. Érezte, forrósodik az arca, ezért nyomban elfordult tőle.

– Meglehetősen kényelmesek – felelte kurtán Anthony. – Minden állatának rovar neve van?

– Lenyűgöznek a bogarak. És állítólag hasonlítok rájuk.

Anthony a szemöldökét ráncolta.

– Ezt nem vettem észre.

– A szemem. – Lola levette a szemüvegét. – A szemüveg miatt háromszor akkorának látszik, mint valójában. Nélküle viszont gyakorlatilag vak vagyok.

Anthony nem szólt, és Lola mindaddig csak sejtette, hogy őt nézi, míg vissza nem vette a szemüvegét.

– Tudta, hogy rovarok nélkül az ember sem élné túl a Földön? – kérdezte a férfit.

– Viszont elpusztítják a termést, nem?

Lola megigazította a szemüvegét.

– Nos, akad köztük valóban kártékony, de a bogarak a mezőgazdaságban hasznosak vagy közömbösek. A krumplibogár nagy károkat képes okozni, a bodobács azonban jótékony is tud lenni, ahogy a katica is. Hogy a méheket ne is említsem.

– Furcsa érdeklődési kör – jegyezte meg Anthony. – Azt hittem, a hölgyeket nem érdekli más, mint a kelmék, lábbelik és az ékszerek.

– A városi hölgyeket talán. Vidéken nem engedhetjük meg magunknak, hogy kizárólagosan a hiúságnak éljünk. Sok nőnek érdes a keze, vagy öregebb az arca a koránál.

Lola elfelejtette a pár perccel ezelőtti zavarát. A vihar is elvonult, az eső csendesen szitált tovább, és Anthony szemébe nézve kiment a fejéből, hogy pár perccel ezelőtt látta a tomporát. A páratlanul zöld tekintet komoly érdeklődéssel vizslatta őt.

– Maga hány éves, mademoiselle Tourier? – kérdezte a férfi.

– Huszonhárom vagyok. 

– Akkor ön kivétel, mert fiatalabbnak néz ki. És a tenyere sem tűnik érdesnek.

– Említettem, hogy mindenféle kozmetikumokat gyártok, talán ez lehet az oka. A maga haja is fényes és egészséges lesz, ha ezt használja, monsieur Beauvin – nyújtotta felé a balzsamot.

Anthony elvette, és percekig forgatta a kezében az apró tégelyt, gondolatban messze járhatott. Lola a legszívesebben ezernyi kérdést tett volna fel neki az életével kapcsolatban, de nem volt hozzá bátorsága. A testén elszenvedett sérülések ugyan szépen behegedtek, de Lola pontosan tudta, hogy a lélek sebeinek jóval hosszabb időre van szüksége a gyógyuláshoz. 

– Előbb levágná? – mutatott hosszú loboncára. – Nagyjából a vállamig. 

– Hogy én? – mutatott magára döbbenten.

– Nem hiszem, hogy el tudná rontani.

Lola zavartan téblábolt egy darabig, magában azon tépelődött, illik-e ilyen közel kerülnie az idegen férfihoz, elvégre már szó sincs arról, hogy veszélyben lenne az egészsége. Anthony felé nyújtotta az ollót, amit időközben a borotválkozó-készletből húzott elő, és Lola nem tudta visszautasítani a kérést.

– Rendben. A barátnőm ugyan sokkal ügyesebb ebben, de én is megpróbálhatom.

– Nem igazán szeretnék másokkal találkozni.

– Néha betérnek hozzám vevők.

– Ha nem kell beszélgetnem velük, nem zavar.

– Semmi ilyesmit nem kell tennie. – Lola a tornác közepére húzta a lócát. – Üljön ide, kérem.

Kifésülni Anthony haját nehezebb volt, mint félholtan becipelni őt a házba, és az sem segített, hogy Lola fejébe újra beférkőzött Anthony csupasz hátsójának képe. Néha elmosolyodott a gondolatra, néha elszégyellte magát, és nagyon örült annak, hogy a férfi nem látja az arcát. Már nem egy elesett beteget látott benne, hanem egy hús-vér férfit, akivel hirtelen túl közvetlen lett a kapcsolata. Pillantása időnként Anthony vállára és hátára esett. Szerette volna megérinteni a rajta húzódó hegeket, és kikeverni egy olyan krémet, ami eltünteti őket, bár tudta, ez éppúgy lehetetlen, mint eltüntetni Camille szeplőit.

Anthony csendben tűrte a csomók kifésülését, majd a vágást is. Óriási mennyiségű haj gyűlt össze a földön, több, mint amit Katica a vedlési időszakában elhullajt magából. Végül Lola olyannyira belefeledkezett a hajvágásba, hogy még a balzsamot is ő kente Anthony hajára. Lehunyta a szemét, lélegzetét visszafojtva fúrta a balzsamtól csillogó, enyhén reszkető ujjait a sűrű tincsek közé. Szinte érezte, ahogy kezei között a szálak egyenként magukba szívják az életet. Az ajkába harapott, ahogy a férfi fejbőrébe masszírozta az írt, mintha ujjait nem is ő irányítaná, hanem maguktól tették volna a dolgukat. Mélyet lélegzett, az eső és a krém menta illata lengte őket körbe, a Lola ujjpercéből induló bizsergés végigjárta minden porcikáját. Érthetetlen, egyben titokzatos vágyakozás késztette mozdulatai megismétlésére, egészen addig, míg minden egyes szál a tövétől a végéig átitatódott a balzsammal.

Mikor végzett, átadta Anthonynak a borotvát, a habot és egy tükröt, hogy megszabadulhasson az arcszőrzetétől. Ő addig felült a korlátra, és a távolban elnyúló dombokat kémlelte a ritkássá vált esőfüggönyön túl. Ahogy Anthony külseje egyre megnyerőbbé vált, Lola fejében szöget ütött az ötlet, hogy akár a tégelyek beszerzésében is a segítségére lehetne, mivel már attól is összeszorult a mellkasa, hogy az undok clermont-i árus vele szemben tanúsított viselkedésére gondolt. Mennyivel egyszerűbb lenne egy férfival az oldalán megjelenni nála!

– Na, és mi lenne az első feladat, amit megtehetek majd önért? 

Lola a férfira kapta a tekintetét, aki addigra a fél arcát már tökéletesen simára borotválta. A mozdulataiban felfedezett valami nagyon férfiasat.

– Esetleg elvehetne feleségül – csúszott ki a száján. 

Anthony felszisszent, ahogy megvágta magát, a penge kiesett a kezéből.

– Mármint, nem úgy értettem, nem kell elvennie, én csak… – kezdett magyarázkodni Lola, közben leugrott a tornácról, pont a szappanra, amit Anthony valami furcsa okból kifolyólag a földön hagyott. Lola elvesztette az egyensúlyát, de a férfi utánakapott, megmentve őt a hanyatt eséstől. Talpra állította, Lola pedig rá sem mert nézni, csak lehajtott fejjel elhadarta a mondatot: – Hozom a krémet a sebére.

Az önmaga elleni néma szidalmak kíséretében sietett be a házba, megszámlálni sem tudta, aznap hányadjára lángolt az arca zavarában. Hogy lehetett ilyen ostoba! Mégis, hogy ejthetett ki ilyesmit a száján! A kenőccsel a kezében tért vissza Anthonyhoz, aki viszont zavartalanul folytatta a borotválkozást, mintha semmi sem történt volna.

– Monsieur Beauvin, én tényleg nem úgy értettem, természetesen semmi ilyesmire nem kérném, csak… Csak éppen azon gondolkoztam, hogy mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha férjnél lennék! – Lola beszámolt Anthonynak az elmúlt napok eseményeiről; az üzletről madame Breutonnal és a kereskedő által őt ért sérelemről. –Még akkor is hamarabb megkaptam volna a tégelyeket, ha azt mondom, egy férfi szolgálója vagyok!

Anthony türelmesen hallgatta a monológot. Akkor nézett újra Lolára, amikor az utolsó szőrszáltól is sikerült megválnia. Páratlanul zöld tekintetétől Lola térde enyhén megremegett. Meglepődött, mennyivel fiatalabbnak néz ki a férfi szakáll nélkül. Alig múlhatott harminc, és ha használná a szemvidítófű kivonatát, pár héten belül még fiatalabbnak nézhetne ki. Most, hogy nem takarta szőrzet a száját, Lola megjegyezte magának, milyen szépen ívelt az ajka. Az ajka, amin nem is oly’ rég ő is végigsimított. Jólesően borzongott bele az emlékbe. 

– Monsieur Beauvin…

– Azt hiszem, hozzá kell szoknom a maga furcsa megnyilvánulásaihoz – vágott a szavába Anthony, miközben kifürkészhetetlen arckifejezéssel vizslatta őt. Lola lesütötte a szemét, a derekát ölelő övet kezdte piszkálni. – De ne aggódjon, a börtönben sokkal kellemetlenebb alakokkal voltam összezárva.

Lola leroskadt a lócára, és a tenyerébe temette az arcát. Micsoda szerencse, hogy jobb társaság egy cellatársnál! 

– Sajnálom, most én fogalmaztam félreérthetően. – Anthony elhallgatott egy pillanatra, majd folytatta. – Csak azt akartam mondani, hogy… az ördögbe, maga egyáltalán nem kellemetlen társaság, mademoiselle Lola Tourier.

Lola hatalmasakat pislogott, teste megmerevedett, mint a méhviasz a hidegben, amit a balzsamkészítéshez használ. Az egész Anthonyval folytatott beszélgetése, és úgy egyáltalán a megismerkedésük elég szürreálisan alakult. Vegyes érzelmek kavarták fel lelke állóvizét.

Felnézett Anthonyra, aki épp az ingjét gombolta magán.

– Monsieur Beauvin – Lola felpattant, és tett egy lépést felé –, maga férfi, és… ön szerint mit kéne tennem, hogy az a másik férfi is megkösse velem a szerződést? Anélkül, hogy… – Lola érezte kiülni a pírt az arcára. Elgondolkodott, hogyan is tudná szépen kifejezni magát, de Anthony értette őt, és befejezte helyette a kérdést.

– Anélkül, hogy esetleg a lába közé kéne engednie?

Lola bólintott.

– Magával vihetné a szerződést, amit azzal az asszonnyal kötött. Biztosíthatná, hogy ez csak a kezdet, és rövid időn belül a legnagyobb vevőjeként tarthatja majd számon. Fenyegesse meg, hogy felkutatja a beszállítóját, és közvetlenül a gyártótól fog rendelni, ők biztosan nem tesznek majd különbséget a maga és más pénze között. Mondja meg neki, ha tovább faszariskodik, szép kis haszontól fog elesni.

Lola meglepetten pislogott, de azért bólogatott, az utolsó mondatot pedig nem tudta megállni kuncogás nélkül.

– Faszariskodik?

– Nem hallotta még ezt a szót?

– Nem, de nagyon tetszik – nevetgélt. 

Anthony hátrább lépett hozzá. Lolának alkalma nyílt végigmérni őt, tagadhatatlanul kellemes volt a szemének a férfi látványa. A haját folyamatosan az arcába fújta a szél, alig győzte kiseperni a tincseket belőle. Egészen máshogy festett, mint pár nappal ezelőtt; az elesett és erőtlen idegent, akit neki kellett támogatnia, most egészségesnek, erősnek, mi több, vonzónak találta. Volt a tartásában valami előkelő, még az állát is magasan tartotta.

– Ha boldogulni akar egy olyan férfiak uralta világban, mint az üzlet, magának is férfiként kell viselkednie – mondta Anthony. 

Lola madame Breutonra, és a nő határozott kiállására gondolt. Az asszony távol állt attól, hogy a bájos hölgy jelzővel illessék, néhány megnyilvánulását igazán férfiasnak lehetett nevezni. De vajon mindig ilyen volt? Lola nehezen tudta elképzelni őt visszahúzódó, naiv lánykának, valószínűsítette, madame Breuton alaptermészete is karakán, öntudatos lehetett.

Lola csípőre tett kézzel állt Anthony elé.

– Ha tovább faszariskodik velem, igencsak nagy haszontól fog elesni – próbálkozott, de rögtön a szája elé kapta a kezét, amint befejezte a mondatot.

Anthony felhúzta a szemöldökét, szája sarka kissé megrándult.

– Még gyakoroljon, ettől a hangnemtől a kutyája sem ijedne meg.

– Ha tovább faszariskodik velem, igencsak szép haszontól fog elesni! – Lola valamivel hangosabban ismételte el a mondatot, lábával toppantott egyet.

– Alakul, és ettől a toppantástól valahogy megmaradt a nőies bája – mondta Anthony, aminek Lola egészen megörült, de hamar lebiggyedt a szája, amikor a férfi folytatta. – Úgy fogja kipenderíteni magát, hogy a lába sem éri a földet, hogy tovább toporogjon.

– Akkor mégis mit csináljak? – tárta a szét a karját Lola. – Vigyem a puskám, és fogjam rá?

Anthony arcán halvány mosoly futott keresztül. Egyetlen másodpercig tartott csupán, de ahhoz elég volt, hogy Lola egy csapásra elfeledje minden problémáját. Sőt még azon kencék receptjei is kiestek a fejéből, amiket álmából felriadva is tudott.