Olvass bele! - K. M. Holmes: Gyűlölj, ha mersz!

Lassan kortyoltam az italból, hagytam, hogy az ízek elrendeződjenek, hogy az ital tegye a dolgát. A vállamat észrevétlenül lejjebb engedtem, a gondolataimat pedig… nem tüntette el, de legalább kicsit eltompultak. És ez jó volt így.

Aztán olyan érzésem támadt, mintha valaki finoman vonzaná a tekintetem. Hagytam, a fejem abba az irányba fordítottam.

És akkor megláttam.

A tegnapi srác állt egy félárnyékos részen, az egyik boksz szélénél, egyik kezével lazán a háttámlára támaszkodva. Ugyanaz a tartás. Ugyanaz a könnyed magabiztosság, mintha minden helyzetben tudná, hol a helye.

A szívem kihagyott egy ütemet.

Aztán gyorsan kezdett verni, mintha próbálná bepótolni.

Az asztalnál ülőkkel beszélgetett, látszólag nagyon könnyed stílusban. Talán megérezte, hogy nézem, mert felém pillantott, egy pillanatra megállt a keze a levegőben, amikor inni akart a poharából. Meglepődött?

Nem.

Nem ezt láttam, csupán halvány, alig észrevehető változást, mintha egyetlen gondolat futna végig az agyán.

Vagy csak képzeltem.

Az alkohol fura dolgokat művel az emberrel. Például egész kreatívvá teszi.

Valaki elsétált közöttünk, utána még többen, így a látómezőm szűkült. Mire újra tisztán láttam, már nem volt ott.

A tekintetemmel automatikusan kerestem: balra, jobbra, a boksznál, a medencénél, a fények mögött, de semmi. Mintha csak odaképzeltem volna.

Kifújtam a levegőt, amikor végre észrevettem, hogy hosszú ideje visszatartom. A mellkasom még mindig feszült.

Ez most egyáltalán nem volt a tervben.

– Itt vagyok – szólalt meg egy hang mögülem.

Mielőtt szívrohamot kaptam volna, vagy látványos hörgéssel eldőlök, Javier mondata visszahozott az életbe.

– Rafa! Végre! – üdvözölték egymást, barátilag. Rafa, te jó ég! Még a neve is fantasztikus. Leült mellém. Persze, hogy mellém, basszus…

Oldalra néztem. Ő már engem figyelt. Az egyik szemöldöke enyhén megemelkedett, mintha csak azt kérdezné: Na most mi lesz?

Nem örültem annak, hogy élek. Az előbb mégis jól jött volna az a szívroham.

Javier bemutatta neki Lénát, így végre lekerült rólam a reflektorfény, ami nem tartott sokáig.

– És te? – fordult vissza felém.

– Józan ész – nyújtottam a kezem, miközben magyarul mondtam ki ezt a két szót. Lili felsóhajtott, én vigyorogtam, majd angolra váltottam. – Bocsi, nem tudom, hogy mondják spanyolul, amit közölni akartam.

– Szerintem rá fogok jönni – lőtt vissza magabiztosan, ami… tetszett! Valamiért az volt az érzésem, tudja, hogy mást mondtam a bemutatkozás helyett.

– Zara – szólt közbe Lili. – Zara a neve.

„Köszönöm, hogy elrontottad a játékom” pillantással nyugtáztam a mondatát. Érdekelt volna, hogyan küszködne, amikor épp ki akarná mondani az előző mondatomat.

Lili ártatlanul nézett vissza rám, mintha azt közölné, hogy segíteni akar. Mint mindig.

Rafa viszont nem vette le rólam a szemét.

– Zara – ismételte meg úgy, mint aki teszteli a hangzást. Tényleg szépen ejtette ki, de furcsa volt hallani a szájából. Mintha nem is ugyanaz a szó lenne.

 – Ez már kevésbé hangzik kihívásnak. 

Oh, igen?

– Attól még az – biccentettem felé a fejemmel, mint aki cselekvése tudatában van, pedig jelenleg csak abban voltam biztos, hogy fogalmam sincs, mit csinálok. Itt ülök egy flancos bár még flancosabb teraszán, mintha maga Pablo Escobar látna vendégül, és ki se látok a szarkazmusból.

Rafa egy pillanatig tartotta a tekintetem. Nem nevetett, csak figyelt. Aztán mégis láttam, ahogy megbújik egy mosoly a szája szélén.

– Tetszik ez a logika.

– Ma senkit sem állt szándékomban lenyűgözni – vágtam vissza, és egyébként van ennek szeme? Nem látja, hogy még arra sem vettem a fáradtságot, hogy normális frizurát csináljak magamnak?

– Akkor rossz úton haladsz – kontrázott. – És még mindig jössz nekem egy itallal – utalt finoman az előző esti találkozásunkra, aminek azért is örültem, hiszen ezek szerint emlékezett rám.

Az asztalra mutattam, ahol jobbnál-jobb italok sorakoztak.

– Szolgáld ki magad!

– Tudtam, nem lesz unalmas ez az este – dőlt hátrébb Javier a kanapén, hogy még inkább kényelmembe helyezze magát.

– Nem mondtad – ellenkezett Rafa, és megrázta a fejét. – De már értem, hogy miért nem. Meglepetésekből nincs hiány.

Legalább úgy kommunikáltak, hogy én is értsem, ha már az utalás egyértelműen rám vonatkozott.

– Lili mesélt rólam? – kérdeztem végül Javiertől teljesen váratlanul, mintha csak úgy eszembe jutott volna.

Lili azonnal rám kapta a fejét.

Javier viszont nem tűnt meglepettnek.

– Igen – mondta egyszerűen.

– És mégis idehívtál? – Finoman utalni akartam arra, mennyire ellenszenves számomra.

– Igen. – Jó, értem, hogy faggatózom, de kicsit jobban is kifejthetné. Talán megérezte, hogy többre vágyom, és kiegészítette: – Tudtam, mire számítsak.

– Arról nem ártott volna engem is tájékoztatni – vonta bele magát Rafa a beszélgetésbe.

– Nézd, nem kell ide több statiszta, szóval akár távozhatsz is, ha ennyire ki vagy miattam akadva!

Rafa lassan felém fordult. Nem sértődötten.

Sőt.

Mintha kifejezetten értékelné az erőfeszítést, amit azért teszek, hogy undok legyek. De mentségemre szóljon, nem én kezdtem. Vagyis várjunk csak… tényleg így van? Most is én küldöm el őt, miközben nem szolgált rá erre.

– Megfontolnám – mondta nyugodtan. – De úgy érzem, most kezd ez az este igazán érdekessé válni.

Érdekessé? Persze.

– Nehéz lehet így élni – jegyeztem meg. – Mindig rosszkor lenni jó helyen…

Valahogy le akartam törni azt a fene nagy önbizalmát, mert nem lehet valaki ilyen jóképű, szellemes, mindamellett megnyerő – amivel szerintem pontosan tisztában van. 

– Inkább jókor a megfelelő helyen – korrigált. – Ritka képesség.

Szent ég, amikor azért könyörögtem a sornak, hogy küldjön nekem egy olyan férfit, akivel megértjük egymást, nem pont erre gondoltam. Egyre reménytelenebb a helyzetem. 

Miközben Rafa italára néztem, igyekeztem megtalálni a választ.

– Úgy látom, neked ambíciót töltöttek a poharadba.

– Jobban jártam vele, mert szerintem te… – Nem fejezte be, inkább végignézett rajtam és az italomon. Nagyon gyanús volt ez a mozdulat és bár próbáltam felkészülni mindenre, de ami jött, arra nem lehetett.

A következő pillanatban egyszerűen kivette a kezemből a poharat. Csak pislogtam, és mielőtt reagálhattam volna, belekortyolt.

– Már értem – nyújtotta vissza. – Mármint hogy miért ilyen csípős a nyelved.

Ledermedtem. Nem a mondat miatt. Hanem… az egész miatt.

– Most komolyan beleittál az italomba? – kérdeztem.

– Kutatás – vont vállat. – De nem az ital a hibás.

A rohadék! Jóképű, de egy rohadék.

Lili velem szemben felszisszent.

– Jézusom… – nyögte, miközben kettőnk között járt a szeme ide-oda, mint aki nem tudja eldönteni, aggódjon-e vagy szórakozzon. – Imádom ezeket – lelkendezett végül.

– Én is. – Javier hátradőlve figyelt minket, nem szólt bele semmibe. Nem akarta leállítani, amit csináltunk, mintha kíváncsi lenne, mi sül ki ebből az egészből.

Én nem is reagáltam Lili megjegyzésére, visszavettem a poharat, egy pillanattal tovább tartva Rafa tekintetét, mint kellett volna. Oldalra fordítottam a fejem, de nem húzódtam el. Nem adom meg neki azt az örömöt.

– Ma mégis szerencsés napod van – fogtam bele, és én is kortyoltam az italból. – Csak néha vagyok ilyen… befogadó hangulatban.

– Észrevettem – bólintott. – Szinte melegséget árasztasz.

– Ez nálad valami bók?

– Igen – tette fel a karját a háttámlára. – Ritka, hogy valaki ennyire őszintén nem próbál meg kedves lenni – mondta. – De jobban áll, mint gondolnád – kacsintott rám, és utáltam, hogy még ez is mennyire szexin illik hozzá.

Bassza meg…