Olvass bele! - Anne L. Green: Tövisek a toszkán liliomok között

ETHAN

Perdöntő pillanat

„A sors akkor állít minket nagy döntések elé, amikor a legkevésbé sem számítunk rá. Ilyenkor derül ki, elég bátrak vagyunk-e, hogy megváltoztassuk az életünket. Ilyenkor nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna, és nem hivatkozhatunk arra, hogy még nem vagyunk felkészülve a döntésre. A próba nem vár. Az élet nem néz hátra.”

(Paulo Coelho)

Másnap reggel úgy ébredtem, mintha másnapos lennék. Az ébresztőórám hangja könyörtelenül hasított a fülembe. 

Mintha valaki acélkalapáccsal csapkodná belülről a koponyámat. Pedig előző este csak egyetlen korty alkoholt ittam. 

A fáradtság volt, ami mélyen és kegyetlenül az ágyhoz szegezett. Hónapok óta megállás nélkül dolgoztam. Ügyfélről ügyfélre, perről perre sodródtam, folyamatosan minden idegszálamat meg kellett feszítenem, hogy ne hibázzak, ezért ma már úgy érzem, mintha az összes erőmet kiszívták volna.

A szinte már nem oldható, napi szinten jelentkező állandó stressz alattomosan, napról napra, szépen lassan építette le a testem és az elmém. Néha azon kaptam magam, hogy az egyszerű dolgokra sem tudok már odafigyelni. A gondolataim szétszórtak, mintha egy láthatatlan kéz éjjel összekuszálta volna őket.

Aznap reggel is kávét akartam inni, percekig a nyitott hűtő előtt ácsorogtam, a tekintetemmel kutattam a kancsót, mire leesett, hogy az üdítő feketét nem itt fogom megtalálni. Amikor pedig végre belekortyolhattam volna az éltető nedűbe, rádöbbentem, hogy elfelejtettem beledobni a cukrot. 

Még egy ilyen pocsék reggelt! Pihennem kellene… de muszáj bemennem dolgozni.

Minden porcikám tiltakozott, ám a kötelességtudatom erősebb volt. Az élet nem áll meg csak azért, mert elfáradtam, a pereknek folyni kell tovább. Az iroda előtt hosszú, tömött sorokban várakoztak az újabb ügyfelek, az asztalamon dossziék gyülekeztek, újabb harcok vártak rám. És nem hagyott nyugodni a főnököm ajánlata sem: mint valami sötét felhő, ami nem akar elsodródni a fejem fölül. 

Managing partner. Egy kinevezés, ami első blikkre kecsegtető, de valójában annyira megterhelne, hogy végül összeroppannék. 

Még mindig nem tudtam, mit feleljek. 

A megtiszteltetés csábító, az ígért fizetésemelés sem jön rosszul, de vajon mennyit ér a siker, ha közben nem élvezem a munkám gyümölcsét? Ha minden reggel úgy kelek, mint ma, kifacsarva, kiégve?

Nem volt sok időm töprengeni a fürdőszoba tükör előtt, így gyorsan rendbe szedtem magam, és már indultam is az irodába. Ahogy beléptem, furcsa érzés kerített hatalmába. Ahogy sorban haladtam el a kollegák mellett, mintha mindenki lopva engem figyelt volna. Minden szem egyenesen rám szegeződött.

Király, már paranoiás is vagyok. 

Az irodámba érve azonnal becsuktam az ajtót. Leültem a székembe, hogy kifújjam magam, amikor kopogtak az ajtón. 

Egy pillanatnyi nyugalomra vágyom. Olyan nagy kérés ez? 

Erőt vettem magamon, és kiszóltam. 

– Szabad! 

Conrad lépett be az ajtón, újsággal a hóna alatt. 

– Jó reggelt, sztárügyvéd úr! – villantotta felém tökéletes vigyorát. – Hallom, előléptetnek – dőlt neki az ajtófélfának. 

– Még nem mondtam igent – feleltem kimérten. 

– Nem értem, miért tökölsz annyit. Mindannyian egy ilyen lehetőségért hajtunk nap mint nap. Neked megadatott. Élj vele! 

Nem válaszoltam, mert úgy éreztem, nem ő az az ember, akivel meg kellene vitatnom az ezzel kapcsolatos dilemmáimat. 

– Van még valami? – kérdeztem udvariasan, egyben finoman utalva arra, hogy egyedül szeretnék lenni. 

– Nem, nincs – vonta meg a vállát, és nagy megkönnyebbülésemre már fordult volna ki az ajtón, amikor váratlanul visszanézett. 

– Olvastad már a friss híreket? – lebegtette meg az újságot. 

– Még nem. Nem volt rá időm.

– Pedig te szerepelsz a The Times címlapján – lépett közelebb, és letette a lapot az asztalomra. 

Habár majd megölt a kíváncsiság, vajon miért érzi olyan fontosnak, hogy lássam a mai címlapot, valami belülről azt súgta, jobb lesz, ha nem a jelenlétében futom át. 

– Itt hagynád? Később belenézek – emeltem magam elé a következő ügy dossziéját. 

– Hát persze, haver! – vigyorgott, de volt valami baljós előjel a mosolyában.

Mézesmázos, de minden pillanatban attól tartok, mikor döfi a kést a hátamba.

Elsétált az ajtóig, vetett rám egy pillantást, kilépett, majd becsukta maga után. Azonnal rávetettem magam az újságra. Szétnyitottam, de amivel szembesültem, arra nem voltam felkészülve.

 

Tragédia árnyékolja be a tegnapi ítéletet. Öngyilkos lett az áldozat özvegye

 

Alig huszonnégy órával azután, hogy a bíróság bizonyítékok hiányában felmentette a Thomas Malone meggyilkolásával vádolt férfit, újabb tragikus esemény került a nyilvánosság elé. Linda Malone, Thomas Malone özvegye tegnap este életét vesztette, miután a Westminster hídról a Temzébe ugrott.

 

A hatóságok megerősítették: az asszony táskájában búcsúlevelet találtak. A dokumentum szerint az özvegy nem tudta elfogadni, hogy férje halálának ügyében nem született elmarasztaló ítélet. Levelében a brit igazságszolgáltatást bírálta, és felelősségre vonást sürgetett mindazokkal szemben, akik szerinte közreműködtek az ügy eltussolásában.

 

„Nem maradok tovább egy olyan világban, amely elnémítja az igazságot” – írta, majd hozzátette, bízik abban, hogy a bűnösöket felelősségre vonják.

 

Dexter Blackwood ellen az ügyészség nem tudott elegendő bizonyítékot felmutatni. Ügyvédje az ítélethirdetés után hangsúlyozta: a bíróság a jogszabályoknak megfelelő döntést hozott. A felmentő ítélet ellen többen tiltakozásukat fejezték ki. 

 

Újra és újra elolvastam a nő sorait, amelyek szinte pengeként hasítottak a lelkembe. Ez már nem csak egyetlen ügy a sok közül. Nem csak egy felmentett vádlott és egy megnyert per. 

Ezt én tettem vele. Én vagyok az oka, hogy meghalt. 

A gondolat olyan erővel csapott le rám, hogy az ujjaim elernyedtek, és az újság hangtalanul csúszott a padlóra. A mellkasom szorítani kezdett, mintha valaki belülről markolná a szívemet. A levegő nem akart a tüdőmbe jutni. A kezem a számhoz emeltem, de csak egy elfojtott, reszkető nyögés szakadt ki rajta. Fojtogatott a bűntudat. Meglazítottam a nyakkendőmet, hogy oxigénhez jussak, de hiába.

A lánc, amit magamra vetettem, egyre szorosabbá vált. A dicsőség, a pénz, a győzelem, mind-mind értelmét veszítette. Csak a nő tekintetét láttam magam előtt. Soha életemben nem éreztem még ennyire tehetetlennek és mocskosnak magam. Ez nemcsak valaminek a vége volt, sokkal inkább a kezdete. A tetteim következményeit láttam magam előtt. 

Őrülten zakatolt a szívem, amikor újabb kopogás hallatszott az ajtó felől. 

Ne, ne, ne! Most ne! Nem bírnám elviselni Conrad lelketlen, kárörvendő tekintetét. Össze kell szednem magam. 

Visszatettem az újságot az asztal sarkára, és minden figyelmemet az előttem heverő aktának szenteltem. Megköszörültem a torkom, nagyon igyekeztem, hogy a hangom határozott maradjon. 

– Gyere be! – szóltam ki. Meglepetésemre azonban nem Conrad, hanem Wellington lépett be az ajtón. 

– Uram! – adtam hangot a döbbenetemnek. 

– Látom, máris belevetette magát a következő ügybe. Nagyon helyes. Ezért kedvelem magát annyira. Nem hagyja, hogy holmi firkászok kizökkentsék – dicsért elégedetten. – És ha már a következő ügynél tartunk, épp ennek kapcsán vagyok most itt. Nagyon fontos, hogy ezt az ügyet maga vigye – lépett közelebb. Az asztalomra támaszkodva közelebb hajolt, miközben szigorú pillantását az enyémbe fúrta. Egyértelműen tudatta velem, hogy nem mondhatok nemet.

Habár az ügy anyagaiba nem ástam bele magam részletesen, pontosan tudtam, mit akar rám sózni. Valamit, amibe senki nem mer beleállni. Egy kényes, kétes kimenetelű pert egy olyan ügyféllel, aki szintén pénzért vásárol igazságot. 

Hmm… egy alapítvány, ami hátrányos helyzetű gyerekeket támogat. A valóságban azonban egy politikus pénzmosodája. Naná, hogy senki nem meri elvállalni. Túl sok a buktató, és ennek okán túl hangos lenne a bukás is. 

– Ez az ügy lehet a karrierje csúcsa. Nos, mit mond? 

Gyűlölöm, ha sürgetnek. Wellington pedig azonnali választ várt. 

Ha elvállalom és nyerek, a sajtó engem emel majd piedesztálra. De ha kicsúsznak a kezemből a dolgok, ha egyetlen irat is kiszivárog, és felmerül a korrupció gyanúja, én zuhanok elsőként a mélybe. És akkor mindenki ujjal mutat rám: ő a felelős. Ez az ügy maga a csapda. A dicsőségnek álcázott biztos bukás. 

– Ugye tisztában van azzal, uram, hogy ezzel az üggyel elég vékony jégre tévedtünk. 

– Ne szerénykedjen! Magának ez meg sem kottyan, Ashford – kacsintott rám. 

Hát, persze. Most akasztja nyakamba a kötelet, és rúgja ki alólam a széket. 

Úgy döntöttem, ideje a belső hangra hallgatni. 

– Uram! Tudom, hogy nem a legjobbkor, de azt hiszem, nem én leszek erre a megfelelő ember. 

Wellington szeme elkerekedett. 

– Hogy érti ezt? Visszautasít? 

– Nem önszántamból teszem, csak tudja, magánéleti gondjaim adódtak. Félek, nem kellő koncentrációval és figyelemmel kezelném az ügyet. És mint említette, ez az ügy kiemelten fontos. Teljes embert kíván. Ha engem kérdez, Conrad megfelelő a szerepre. 

– Ugyan már, Ashford! Mit szólna ehhez az apja? Mi lehet fontosabb a karrierjénél? 

Már éppen szóra nyitottam volna a szám, amikor minden előzmény nélkül kivágódott az ajtó, és beviharzott rajta két nő.

Az első meglehetősen feldúltnak tűnt. Sötétbarna haja hullámokban omlott a vállára, és akkor leragadtam a fejét díszítő sapkájánál. A beret teljesen elterelte a figyelmemet. 

Ki hord ma még ilyet? 

Alaposabban is végigmértem őt, mondhatnám, tetőtől talpig. A döbbenettől azonban szóhoz sem jutottam. 

Rózsaszín. Túl sok rózsaszín. 

Egy olyan árnyalat, amit egyik férfi sem tudna megnevezni, de valamiért mégis illett hozzá. Angliában a nők általában feketét, szürkét, tengerészkéket szeretnek viselni. Ez a hölgy ellenben maga volt a színkavalkád. A szoknyája pedig… nos, azzal teljesen kivégzett. 

Kockás, színes, szabálytalan minták… Ki ez a nő? Ilyet még életemben nem láttam. 

– Mit nem értettek azon, hogy nem mehetnek be hozzá? – jelent meg mögöttük a titkárnőm. – Az ügyvéd úrnak jelenleg fontos tárgyalása van. Sajnálom, uram! Egyszerűen képtelen voltam megállítani – szabadkozott. – Megyek, és hívom a biztonságiakat – futott el intézkedni.

Bármi is legyen az oka, hogy ez a nő idejött, a legjobbkor… 

– Ethan Ashford? – kérdezte látszólag zaklatottan a kis kanári. 

– Maga ezek szerint tudja, ki vagyok, a kérdés már csak az, maga kicsoda – emelkedtem fel a székemből. 

– A nevem, Nandin Allegrini. Biztos emlékszik rám, beszéltünk telefonon. 

Az újabb csapás! Más sem hiányzott. 

– Na jó, amit maga csinál, az már kimeríti a zaklatás fogalmát – fúrtam a tekintetem az övébe. 

– A telefonon keresztül elnémíthat, de most meg fog hallgatni – lépett felém haragos tekintettel. 

Közben a titkárnőm visszaért a biztonságiakkal. 

– Ő lenne az – mutatott a fiatal nőre. 

– Ne merészeljen minket kidobatni! – emelte fel a hangját. 

Wellingtonra pillantottam, aki még mindig válaszokat akart. Mérlegelnem kellett. Habár nagyon nem volt kedvem az Allegrini lány hisztijéhez, a főnökömmel kettesben maradni még rosszabb lett volna. 

– Uram, ha megbocsát egy pillanatra! Ha végeztem a hölggyel, ígérem, bemegyek az irodájába, és megbeszéljük az ügyet – szabadkoztam. Láttam Wellington arcán, hogy nagyon nem tetszik neki a válaszom. Az ajtóban toporgó nőre és a biztonságiakra nézett. 

– Zaklatják magát? Miért nem rakatja ki őket? 

– Mert tudom, ki ő, és azt is, hogy miért van itt – pillantottam az olívazöld szemű démon tekintetébe. 

– Hát… maga tudja – vonta meg a vállát, és elindult a kijárat felé. 

– Köszönöm, elmehetnek – intettem a biztonságiaknak. 

Abban a pillanatban, amint a két nő mögött becsukódott az ajtó, rázendítettem. A hangom hideg volt és parancsoló, magamhoz akartam ragadni az irányítást.

– Mégis mi a fenét képzelnek? Betörni a munkahelyemre. Ezek után egész biztos, hogy feljelentem magukat.

Az Allegrini lány ökölbe szorított kézzel előre lépett, a tekintete lángolt, és volt benne valami, amitől úgy éreztem, könnyelmű lépés volt elküldeni a biztonságiakat. A másik nő lassan felemelte a kezét, az Allegrini lány vállára tette, majd megszólalt:

– Nem zavarjuk sokáig…

Ingerülten közbevágtam.

– Nem érdekelnek a magyarázatok. Aki ebben az irodában a rendet megzavarja, az számoljon a következményekkel! Most távozzanak!

A szavaim nem kérésnek tűntek, úgy éreztem magam, mint egy parancsnok. A levegő is megdermedt körülöttünk. 

– Ne aggódjon a drága ideje miatt! – vágott vissza az Allegrini lány, szinte sziszegve. – Kifizetem ezt az egy órát, amit elraboltam öntől. – A hivatalos mondandóm rövid és tömör – folytatta, miközben villámokat szórt a tekintete. – Azért utaztam ide, hogy közöljem magával, a nagyapja néhány napja elhunyt. Mivel más rokona nincs, Toszkánában néhány fontos döntés vár magára. Szóval ideje lenne felvenni a telefont, ha keressük.

– Mi…? – nyögtem ki. Hideg zuhanyként értek a szavai. Bár évek óta nem beszéltünk a nagyapámmal, ez mellbe vágott.

– De volna itt még valami, amit közölnöm kell. És ezt személyesen szerettem volna a szemébe mondani – lépett közelebb. 

– Mire céloz? – próbáltam megőrizni a higgadtságomat, bár éreztem, hogy a hangom megremeg.

– Szégyellje magát! – szórt villámokat a szeme. – Lelketlen alak! Egyetlen ember sem lehet annyira elfoglalt, hogy ne szakítson egy kis időt a családjára. A nagyapja próbált kapcsolatot teremteni önnel, de maga mindig a munkáját választotta. És tudja, mit? Ha az édesanyja élne, egészen biztos szégyenkezne maga miatt. 

Anyám említése olyan volt, mintha tőrt döftek volna belém, egy pillanatra levegőt sem kaptam.

– Hogy merészeli… – szaladt ki belőlem, de a hangom rekedten csengett, mintha az indulat és a fájdalom egyszerre akart volna utat törni magának.

Az Allegrini lány közben lassú, kimért mozdulattal a táskájába nyúlt, előhúzta a tárcáját, és anélkül, hogy egyetlen szót vesztegetett volna rám, kivett belőle ötszáz fontot. A bankjegyek recsegve simultak a kezébe. Egy lépést tett felém, és olyan határozottsággal gyömöszölte a zakóm felső zsebébe, hogy egy pillanatra szinte megdermedtem.

– Elnézést kérek a zavarásért, ügyvéd úr – sziszegte, majd sarkon fordult. Magas sarkújának éles kopogása az irodám parkettáján visszhangzott, aztán az ajtó olyan lendülettel csapódott be mögötte, mintha pontot akart volna tenni minden kimondott szó végére. Valami belül azt súgta, hogy menjek utána, és mondjam ki végre: Sajnálom. De a lábam nem engedelmeskedett. Valami visszatartott, talán a sokk, vagy attól féltem, végül kiderül, hogy igaza van. 

Anne L. Green könyvei elérhetőek az Álomgyárnál.