Olvass bele! - Anne L. Green: Arcátlan csábító

John Doe

Csalfa hajsza

„Mindannyian követünk el hibákat, de ha tanulunk valamit minden átverésből, megtévesztésből, és nem hagyjuk, hogy újra megtörténjen, akkor a tapasztalat nem veszteség, hanem egy életre szóló nyereség. Egy percig sajoghat a büszkeségünk, de a jövőnk jobb lesz tőle..”

(Karen Hawkins)

Ez a kapkodás! Pedig ez aztán rám nem jellemző. Mindig is precíz ember voltam. Aznap délelőtt viszont kicsit szétszórtnak éreztem magam. Azt is mondhatnám, rossz előérzet gyötört, amióta csak kikeltem az ágyból. Már a garázsban álltam az autóm mellett, amikor észrevettem, hogy nincs meg a slusszkulcsom. Biztos fönt hagytam a lakásban. A biztonság kedvéért újra végigtapogattam a zsebeimet. Basszus! Visszafelé megszaporáztam a lépteimet. Még ma el kell innen hurcolkodnom. Valami nem stimmel. Zárolták az egyik bankszámlát. Éreztem, hogy ég a talaj a talpam alatt. Már egy részét össze is szedtem a legfontosabb technikai eszközöknek. Mindig ezeket mentettem ki először, ha menekülésre kényszerültem.

Futólépésben közeledtem a lift felé, amikor a portán Harold utánam kiáltott.

– Áh, Mr. Roberts! Az előbb kereste magát egy igen csinos ifjú hölgy – vigyorgott sokatmondóan. Minden bizonnyal azt gondolta, hogy egy újabb callgirl érkezését várom.

– Hölgy? Miféle hölgy? – torpantam meg. Nem vártam senkit, és senkinek nem adtam meg soha a címemet. A ribancok meg ugye nem jártak hívatlanul vissza.

– Szőke. Elég szemrevaló. Felengedtem, mert azt hittem, otthon van – tájékoztatott.

Szőke? Sosem dugtam szőkéket. Nem az eseteim.

– Ez mikor volt? – nyeltem nagyot. Megszólalt a vészcsengő a fejemben.

Körülbelül öt perce.

– Egyedül volt? – puhatolóztam.

– Igen, uram. Teljesen egyedül.

Kissé megnyugodtam, mert a rendőrök sosem magányosan, hanem falkában jártak. De akkor ez vajon ki lehet?

– Értem – dünnyögtem. Tovább töprengtem, amikor is arra jutottam, talán a főbérlő küldte. Amikor jeleztem, hogy kiköltözöm, ígérte, hogy küld valakit, aki átveszi a lakást.

– A lakás ügyében jöhetett. A főbérlő küldhette? – tanakodtam hangosan.

– Nekem nem tett erről említést, de az is megeshet – bólintott Harold. – Sajnálom, hogy elmegy, Mr. Roberts.

– Köszönöm, Harold. Szerettem itt lakni – vallottam be. – Felmegyek, és megnézem azt a csinos hölgyet – indultam meg a lépcső irányába. 

Rossz előérzet gyötört, és hajtott a kíváncsiság is. Úgy döntöttem, ezúttal nem lifttel megyek fel, hanem gyalog. Minden fordulóban körültekintően térképeztem fel a helyet. A másodikra érve kikémleltem a folyosóra. Nem volt ott senki. Lehet, hogy elkerültem? Lement volna? – lopakodtam az ajtóm felé. Elővigyázatosan nyitottam ki az ajtót, majd bekukkantva végigpásztáztam a helyiséget. Üres volt. Paranoiás vagyok! Besurrantam, majd mint egy lopakodó tolvaj, hangtalanul becsuktam magam mögött az ajtót. Gyorsan benéztem minden ajtó mögé, majd megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Tényleg itt az ideje olajra lépni, állapítottam meg. Nem is várok tovább. Most azonnal felszívódom, döntöttem el. Mindig is bíztam a megérzéseimben, sosem hagytak cserben, és most is vészriadót fújtak. Besiettem a hálószobába, de nem találtam ott a kulcsom, ahol lennie kellett volna. Elkezdtem egymás után kihúzgálni a fiókokat, de sehol sem leltem. Hová is tehettem? – pillantottam körbe, aztán megtaláltam az éjjeliszekrényen. Ideje összeszedni a gönceimet – léptem a gardróbhoz. Elmerengtem, miért is vagyok ilyen feszült. Kinyitottam az ajtót, és ijedtemben felkiáltottam. A legnagyobb meglepetésemre ott állt egy alacsony, rémült tekintetű szőkeség. Egyszerre ordítottunk fel meglepetésünkben. A szívem is kihagyott egy ütemet.

– A frászt hozta rám! – ripakodtam rá. – Ki az ördög maga? – vontam fel a szemöldököm, miután visszanyertem a lélekjelenlétem. Magabiztosnak kellett mutatkoznom, még ha rezgett is a léc.

– Itt az a kérdés, hogy maga kicsoda – vágott vissza. Annak ellenére, hogy rajtakaptam egy idegen lakásban, nem láttam rajta félelmet. Veszélyesen villogtatta a zöld szemét. Ekkor hangos csattanás hallatszott az előszobából. Minden izom megfeszült a testemben. Megragadtam a vállát, és beljebb toltam a szekrénybe, én is bepréseltem magam mellé.

– Mi a fészkes fenét csinál? – zendített rá. Egyik kezemmel betapasztottam a száját, a mutatóujjammal pedig jeleztem, hogy hallgasson el. A szemében rémület villant, de nem ellenkezett.

– Valaki van a szobában – suttogtam. Bólintott, hogy érti, így leemeltem a kezem a szájáról. Résnyire kinyitottam a gardrób ajtaját, és megláttam, ahogy a takarítónőm ténykedik. Aznapra ígérte, hogy feljön. Teljesen kiment a fejemből. Lehunytam a szemem, tudtam, hogy ezt most megúsztam.

– Biztos az a nyomorult csaló! – szűkült össze a zöld szeme. Ökölbe szorult a keze. – Engedjen csak ki, én nem félek tőle!

– Megőrült! – fogtam le a kezét. Csaló? Ajjaj! – Elment az esze?

Tudtam jól, hogy nem engedhetem ki, hiszen a takarítónő azonnal felismert és lebuktatott volna. Az eddig elhangzottakból pedig egyértelművé vált, hogy nem szívélyes látogatás okán érkezett. Amíg nem tudtam, kivel is vagyok egy meglehetősen szűk helyiségbe összezárva, addig eszem ágában sem volt kiengedni.

– Miért rejtőzik a szekrényben? – érdeklődtem. Cseppet sem tűnt veszélyesnek. Bár abban a csillogó szemben volt valami, ami óvatosságra intett.

– És maga? Miért settenkedik más lakásában? – vont kérdőre.

Felvont szemöldökkel mustráltam.

– Nem hinném, hogy válaszolnom kellene a kérdésére, ha maga sem működik együtt velem – hangsúlyoztam erélyesebben. Mint tudjuk, a legjobb védekezés a támadás.

– Azt hiszem, nem itt kellene ezt megbeszélnünk – csapta ki váratlanul az ajtót, és lépett ki mellettem a gardróbból. Rémülten pillantottam körbe, de a lakás addigra üres volt.

– Tűnjünk el innen! Bármikor hazajöhet – pusmogott. – Bár szerintem már rég felszívódott – vonta meg a vállát.

– Kicsoda? És miből vonta le ezt a következtetést? – játszottam az értetlent. Nem kívántam kiadni magam, amíg nem tudtam meg többet róla.

– Az állítólagos Thomas Roberts. Ki más? Maga is utána kutakodik, nem? És miből gondolom, hogy már lelépett? Nézzen csak körül! Túl steril itt minden. Katonás rend uralkodik. A szoba arról árulkodik, hogy a lakója kézben tartja az életét. Legalábbis azt hiszi. Valami baj lehet ezzel a pasassal.

– Ezt meg hogy érti? – kerestem a pillantását.

– Egyetlen férfi sem ilyen precíz – mutogatott a ruháimra, majd a gondosan összerakott ágyamra.

– Mi maga, pszichológus? – érdeklődtem.

– Nem, csak egy magánnyomozó – járta körbe a lakásom. – Egy pasi, aki összehajtogatja még az alsónadrágját is? Ne röhögtessen! – nevetett fel.

Elgondolkodtam, miközben alaposan megvizsgáltam a kicsikét. Bájos teremtés volt, meg kell hagyni. Igazi kis kotnyeles. Külsőre is rendben volt. Bejött nekem. Felkeltette az érdeklődésem. Gondoltam, szórakozom egy kicsit.

– Lehet, hogy tisztaságmániás.

– Egy tolvaj, aki rendet rak maga után? Csak viccel, ugye? – forgatta a szemét.

– Nem. Én már kiismertem a pasast. Ennek itt egyénisége van. Egy géniusz. Egy igazi fantom. Mesterien űzi a hivatását. A legjobb! – sztároltam magam. – Ön is minden bizonnyal hallott már róla, ha őt keresi. Okos, leleményes, magabiztos és állítólag rendkívül sármos – mutattam be magam minden szerénység nélkül.

– Csak egy galád tolvaj – rázta fintorogva a fejét.

– Azért mondja ezt, mert még nem ismeri – fúrtam a tekintetem az övébe.

– Alapítson neki fanklubot, nyomozó! – gúnyolódott.

Nyomozó? Hát azt hiszi, zsaru vagyok. Remek! De vajon ő miért keres, mit akar tőlem?

– Már van neki – somolyogtam. Valóban volt. – Akadnak olyanok, akik sokra becsülik a munkásságát – fényeztem tovább magam. – Azért az nem semmi, hogy ennyi év elteltével a hatóságoknak még csak a közelébe sem sikerült jutniuk.

– Nem lehet olyan nagy szám – horkant fel –, ha én ilyen gyorsan rátaláltam a rejtekhelyére – vonta meg a vállát. – Lassan mennünk kellene! Ki tudja, ki jöhet még ide? – tekintgetett az ajtó irányába. – Nincs erősítése? – vett elő gyanakodva.

– Nem. Nincs. Forró nyomot követtem, de egyetértek magával – tereltem a kijárat felé. – Nem ártana eltűnnünk innen.

Akkor ébredtem rá, hogy Thomas Roberts lebukott. Csak idő kérdése, hogy elkezdjenek hemzsegni a zsaruk.

– Hogy lehet olyan felelőtlen, hogy egyedül jött? Lehet, hogy veszélyes – korholt.

– Na és magácska? Nem gondolkodott, mielőtt betört ide? Nem fél? – Alig bírtam elnyomni a vigyorom. Oh, ha tudnád!

– Nem szokásom.

– Mit? Gondolkodni vagy félni? – nyitottam ki az ajtót, amikor eszembe jutott, hogy én ide már nem jöhetek vissza. Márpedig volt még egy-két dolog, amit okvetlenül el kellett tüntetnem.

– Nekem még ki kell mennem – torpantam meg.

– Hová? – nézett fel rám. Legalább egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Alaposan szemügyre vettem. Semmi smink, semmi cicoma, úgy volt elbűvölő és szép, a maga természetes módján.

– A mosdóba. Miért, mit gondolt? – tártam szét a karom.

– Nem ér rá? – Hitetlenkedő tekintete mosolyt csalt az arcomra.

Hát nem. Hozzá kell jutnom néhány, előre legyártott iratomhoz.

– Nem, de sietek – léptem a fürdőszobába, majd elővigyázatosan magamra zártam az ajtót.

Jól meglepett a kis szöszi. Ha ő rám talált, jönnek még mások is. Menekülnöm kell. A vécéhez léptem, felemeltem az öblítőtartály tetejét, és kivettem belőle a már gondosan előkészített új igazolványaimat meg pár iratot. Zsebre dugtam őket az elrejtett pénzzel együtt. A személyes dolgaimhoz sosem ragaszkodtam. Pótolható földi javak voltak csupán. Nem hordtam magammal felesleges cókmókot. Ha a tárgyakhoz ragaszkodnék, úgy érezném, nem vagyok szabad. „Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál! Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkretesz.” Ez volt Buddha tanítása, és én teljes mértékben magaménak éreztem ezt a bölcsességet. Nem ragaszkodtam semmihez, csak az apám órájához, ami mindig rajtam volt. Gondosan visszahelyeztem a tartály fedelét, lehúztam az öblítőt, aztán a mosdóhoz léptem, megengedtem a csapott, mintha kezet mosnék, majd kiléptem az ajtón, ahol ott téblábolt a dögös kis szőke.

A dolgaimat vizsgálgatta. Átolvasta a postám, miközben lehallgatta a nem létező telefonüzeneteket. Semmit nem találhatott, ami nyomra vezethette volna. Erre mindig nagyon figyeltem. Halálos nyugalommal az ajtófélfának dőltem, félrebiccentett fejjel mustráltam őt. Nem volt kihívó, de a feszes kis farmerja szorosan simult a fenekére. Hmm… És az a két mell! Nemigen születhetett olyan férfi, akinek ne akadt volna meg rajta a szeme, és ne indította volna be a fantáziáját. Egyszerű pólót viselt, ami rendesen kiemelte szép, kerek idomait. Kizárt, hogy ez push-up legyen. Hirtelen vágytam arra, hogy megfejtsem ezt a rejtélyt.

– Mehetünk? – lepett meg, amikor váratlanul felém fordult.

– Nem értem magát – kezdtem bele, mialatt a hátsó kijárat felé tereltem. Nem hiányzott, hogy Harold lebuktasson. – Ha egyszer azért jött ide, hogy elkapja a Fantomot, most miért futamodik meg? – puhatolóztam.

– Mert a maga felbukkanása ráébresztett, hogy mások is keresik ezt az alakot, és nem akarok belekeveredni az ügybe. Én csak segíteni akartam egy barátomnak, akinek ez az aljas féreg ellopta a személyazonosságát és megkeserítette az életét.

Aljas féreg? Nem a rajongói táborom tagja, az már bizonyos. Kellemesen szórakoztam, így ahelyett, hogy az első adandó alkalommal leléptem volna, folytattam a játékom. Ezzel felesleges kockázatot vállaltam ugyan, és megszegtem a saját legfontosabb szabályom, de valamiért úgy éreztem, megéri.

Amikor szabad levegőre értünk, betereltem őt egy közeli kávézóba. Letelepedtünk egy asztalhoz, kértem magunknak egy-egy frissítőt, aztán várakozva figyeltük egymást. Gyönyörű, igéző zöld szeme fogva tartott.

– Mi maga? Azt állította, magánkopó – törtem meg végül a csendet.

– Adjam ki magam úgy, hogy azt sem tudom, maga kicsoda? – vágott vissza, miközben gyanakodva méregetett.

– Mégis leült velem iszogatni – dünnyögtem, miközben az itala felé intettem a fejemmel.

– Azok után, hogy egy gardróbszekrénybe gyömöszölt, és ezt épségben megúsztam, feltételeztem, egy nyilvános helyen csak nem lehet veszélyes. Talán félnem kellene magától? – incselkedett, és kacéran közelebb hajolt.

Ami azt illeti, kellene, de eszem ágában sincs máris elijeszteni.

Előszedtem a biztonsági tartaléknak készült, hivatalosnak tűnő FBI-igazolványom, és az orra alá dugtam.

– Carl Brooks különleges ügynök vagyok az FBI-tól – mutatkoztam be. – Már jó pár éve a Fantom nyomában járok. Mindig csak egy kicsivel csúszom le róla – vágtam bosszús képet. – Most is csak egy hajszálon múlt, úgy hiszem. Mondja, honnan tudta, hogy nem én vagyok a Fantom? – szegeztem neki a kérdést.

– Viccel velem? Maga túl átlagos fickó ahhoz. Nem maga mondta odafent, hogy sármos?

Félrenyeltem a kólám. Átlagos? Sok mindennek neveztek már a nők, de átlagosnak még soha. Ezzel a pimasz kis szöszi visszavonhatatlanul a figyelmem központjába került. A férfiúi hiúságom szenvedett csorbát.

– Egyébként, ha maga lenne a Fantom, nem settenkedett volna a lakásban, nem kutakodott volna, és nem ugrott volna be mellém, amikor neszre lett figyelmes. Azt lehetett látni, hogy abban a lakásban maga is rosszban sántikál – folytatta. – Ha maga ő lenne, sokkal természetesebben mozgott volna – bökött a halántékára, mutatva, hogy ezt jól kiokoskodta. Magamban jót nevettem rajta, de az arcom egyetlen izma sem rándult.

Anne L. Green könyvei elérhetőek az Álomgyárnál.