„Már képes vagyok a legnagyobb káosz között is kimondani magamnak: nyugi, úgyis megoldod!” - Interjú Borsa Brown-nal

Mit csinálsz, amikor éppen nem írsz? Hogyan telnek a hétköznapjaid?

Amikor éppen nem írok, akkor nagyjából úgy telnek a napjaim, mint több milliárd édesanyának és nagymamának. A fő cél, hogy utolérjem magamat, de hasznos időt töltsek a fiatalabb, 17 éves lányommal, hiszen a tinédzserekre különösen oda kell figyelni. Emellett egy hároméves kis boszorka és egy egyéves angyali úriember kegyeiért is küzdök, miközben az édesanyjuk, a nagylányom lelki békéjét is pátyolgatom. Na, de nyilván ezt csak viccesen jegyzem meg... A házimunka sem kis dolog, ugyanúgy főzök, mosok, takarítok, mint bármely családanya, úgyhogy számomra, ha a nap 36 órából állna, az is rendben lenne.

Van olyan dolog, amit az írás tanított meg neked saját magadról?

Nem feltétlenül az írás, inkább csak az eltelt idő, amit ebben töltöttem. Nyilván magabiztosabb lettem, bízom a saját döntéseimben, és már képes vagyok a legnagyobb káosz között is kimondani magamnak: „nyugi, úgyis megoldod!”. Emellett jócskán szereztem tapasztalatokat emberi kapcsolatokról. Megtanultam, hogy a bizalom kényes téma, és az igazi barát nem elsősorban az, aki a bajban melletted van, hanem az, aki veled együtt is tud örülni. Az emberi empátia része, hogy aki bajban van, azon segíteni szeretnénk... Ez nem feltétlenül barátság. Viszont veled együtt örülni csak az tud, aki valóban igazi barát. Azt hiszem, leginkább ezt tanította meg az írás. 

Volt olyan pont az életedben, amikor majdnem feladtad az írást?

Az írást nem, mert tudom jól, elvonási tüneteim lennének. Viszont a könyvmegjelenést igen... Sokszor nehéz túllépni a nehézségeken, és az idő sem a barátom mostanában, de aztán újra kisüt a nap. Szerintem semmi baj nincs azzal, ha az ember olykor reménytelennek lát helyzeteket, és elege van mindenből. Úgy, ahogy mindenki más, néha én is agyvérzést kapok a munkámtól, pontosabban már a laptopom látványától is. Talán annyi a szerencsém, hogy sosem másoknak akartam bizonyítani, inkább csak magamnak. 

Szerinted mit szeretnek benned és a könyveidben leginkább az olvasóid?

Nem tudom, hogy szeretnek-e... Szerintem legalább ugyanannyian nem szeretnek, mint szeretnek... De ez nem frusztrál, mert minden olvasónak megvan az írója, úgy, ahogy az író is eljut azokhoz az olvasókhoz, akiket neki szánt az ég. Inkább a könyveimet szeretik, azt hiszem. Talán az őszinte stílusomnak köszönhetem, hogy ennyien kezükbe veszik a műveimet és azt, hogy ugyanúgy lehet nevetni, mint sírni is a történeteimen. 

Mi az, amit az olvasók talán nem is gondolnának rólad?

Déli vér vagyok. Iszonyúan tudok kiabálni, és nem kizárt az sem, hogy felrobbanok. Imádom a „gejl” sütiket, és tele van a gardróbom ruhákkal meg tűsarkú cipőkkel, amiket soha nem vettem fel, és valószínűleg nem is fogok. Csak automata autót tudok vezetni biztonsággal, mert iszonyú figyelmetlen vagyok.

Mostanában milyen könyvekhez nyúlsz szívesen?

Hát... Ezt most elég nehéz megválaszolnom, mert az olvasás leginkább a kutatómunka részeként van jelen az életemben. A túl rózsaszín történetek idegesítenek, sőt, bevallom a most trendi „sötét” stílus is. Így inkább olyan könyveket keresek, amiknél az első oldalakon ki tudom mondani füttyentve egyet: „na, ez egyedi hangon íródott!”

Ha visszamehetnél az időben, mit mondanál a kezdő írónő önmagadnak?

„Tarts ki! Rohadt kemény lesz!”

Borsa Brown könyvei elérhetőek az Álomgyárnál.