Esterházy Péter neve a 20. század végének és a 21. század elejének egyik legmeghatározóbb jelensége a kortárs magyar szépirodalomban. Nemcsak azért, mert művei mélyen átgondoltak, bátor formanyelvűek és intellektuálisan izgalmasak, hanem azért is, mert olyan sajátos hangot teremtett, amely egyszerre reflektált a magyar történelemre, a személyes emlékezetre és a nyelv lehetőségeire. 1950-ben született Budapesten egy értelmiségi családban; élete és munkássága a magyar irodalom és kultúra meghatározó része maradt egészen 2016-os haláláig és azóta is hat.

Esterházy stílusáról nehéz rövid, elnagyolt megfogalmazást adni, mert pontosan az a különlegessége, hogy a nyelv játékosságát, kísérletező kedvét, ironikus reflexióit bontja ki a legkülönbözőbb rétegekben. Művei gyakran önreflexívek, tudatosan játszanak a narrációval, a történetmeséléssel és a nyelvi formákkal. Egyszerre ironikusak, filozofikusak és mélyen emberiek. Hangja egyszerre intellektuális és költői, s különleges módon képes személyes és kollektív emlékezetet egybefonni.

Esterházy legismertebb és legtöbbet emlegetett művei közé tartozik a "Harmonia caelestis", amely egy család történetén keresztül meséli el a magyar történelmet a 17. századtól a 20. századig. A mű egyszerre eposzi nagyívűségű és intim hangú, tele van történelmi anekdotákkal, zenei asszociációkkal és hihetetlen nyelvi gazdagsággal. A Harmonia caelestis különleges abban, hogy a történeti memoárt és a fikciót olyan módon ötvözi, amely sok magyar olvasó számára az identitás, a család és a művészet egymásba fonódó kérdéseit tárja fel.

Szintén meghatározó magyar kortárs könyv, a "Termelési regény", amely Esterházy egyik korai, ugyanakkor már nagyon jellegzetes hangú prózája. A mű forgatókönyvszerű szerkezete, ironikus, rapszodikus mondatai és a struktúra játéka jól példázza azt a képességét, ahogy az író tudatosan bontja és építi újra a prózai formát, miközben a szocializmus hétköznapjairól, a munka világáról és a lét abszurditásáról beszél.

Az "Egy nő" című regény pedig egy szeretett, de végzetesen hiányzó nő emlékét idézi meg. Ebben a műben Esterházy a gyász és az emlékezés finom rezdüléseit vizsgálja, miközben a narratíva és a nyelv játékosságát nem adja fel: a személyes veszteséget ironikus, filozofikus és nyelvi szálakon vezeti végig.

És nem lehet szó nélkül hagyni a "A szív segédigéi" című művet sem, amely szintén Esterházy egyik legnépszerűbb és legszemélyesebb hangvételű alkotása. Itt az író az emlékezés mikroléptékű folyamatait bontja ki, abszurd, ironikus, gyakran klasszikus magyar irodalmi utalásokkal átszőtt mondataiban. Ez a könyv olyan, mint egy beszélgetés a saját emlékeinkről, egyszerre fájdalmas, vicces, közben elgondolkodtató és átélhető.

Esterházy életében rendkívül nyitott volt más művészeti ágak iránt is. Irodalomelméleti és esszéisztikus írásai, publicisztikái, előadások és szerkesztői munkái azt mutatják, hogy számára az irodalom nem elszigetelt műfaj volt, hanem egy folyamatos párbeszéd, a nyelv, a történelem és a kortárs kultúra között. Kortársai, barátai és olvasói is azt a fajta intelligenciát és érzékenységet hangsúlyozzák, amely nem félt a kockázattól, nem félt a formák megújításától, de közben mélyen kapcsolatban maradt az emberi érzésekkel.

Esterházy művei olvasás közben sokszor felszólításként hatnak: „Gondolkozz, nevess, emlékezz, és ne fogadd el a világot kész válaszokkal.” Ez olyan megközelítés, amit ma is nagyon kevesen tudnak ilyen elegánsan és provokatívan együtt kezelni.

 Esterházy Péter nemcsak egy név a magyar irodalom történetében, hanem egy olyan író, aki a nyelvet nem csupán eszköznek, hanem gondolkodásmódnak tekintette, és ez minden egyes  könyvében érezhető.