Olvass bele! K. M. Holmes: Éjféli napsütés

Negyedik fejezet

ARNAL

Megvártam, hogy mindenki lelépjen a kórházból, majd rögtön Evelinre förmedtem.

– Mégis, mit gondoltál?

– Tessék? – nézett rám ártatlanul, mintha nem értené, miért vonom kérdőre. De ezzel még inkább felment bennem a pumpa.

– Mi a faszért kellett rám erőszakolnod magad? – fogalmaztam akkor másként. Na, erre már tényleg elkerekedett a csodaszép kék szeme. Basszus, tényleg szép volt…

– Állj le, nem kell velem foglalkoznod! – emelte fel a kezét. – Csak azért mondtam, hogy segítesz, mert így megnyugodtak. Elég, ha elviszel Tristanhoz, és otthagysz. Jól megleszek egyedül.

– Na nem! – fogtam bele újfent, ám ő nem hagyta, hogy folytassam.

– Kérlek! Ha segítesz, megígérem, hogy… – Gyorsan gondolkodni kezdett, majd kibökte: – …hogy az örökkévalóságig foglak szolgálni a pokolban – nézett rám könyörögve.

– A pokolban? – kérdeztem vissza meghökkenve. Ki az istennek jut eszébe ilyet mondani?

– Jó, a túlvilágon, ha neked így jobban tetszik – sütötte le a szemét. – Bár te biztos a pokolban kötsz ki – tette hozzá mérsékelt hangon.

Azt hittem, rosszul hallok. Ez a nő remekül értett ahhoz, hogyan kell egyetlen pillanat alatt felbaszni az agyam.

– Ne szórakozz velem, amikor próbálok komolyan beszélgetni! – figyelmeztettem. – Egyáltalán nem vicces ez a helyzet.

– Nevetek? – vonta fel a szemöldökét.

Hogy az a…!

Átfésültem a hajam, majd próbáltam lenyugodni. 

És persze próbáltam a fájdalomcsillapítóra fogni, hogy elment az esze. Hagyjam Víkben egyedül? Ezt mégis, hogy képzeli? Még mindig nem fogta fel, milyen helyzetbe került? Ha nem vigyáz magára, abból komolyabb baj is lehet.

– Oké – néztem rá kis idő múlva. – Vagy maradsz a kórházban, vagy felhívod a barátnődet, hogy gondoskodjon rólad.

– Szó sem lehet róla!

– Ó, azt majd meglátjuk! Ha nem vagy képes felfogni a döntéseid súlyát, akkor majd az orvos elmondja neked még egyszer, hogy mit kell tenned a gyógyulásod érdekében.

– Képes vagyok önálló döntéseket hozni.

– Ostoba döntéseket, inkább – álltam bele a vitába.

– Jó! – csapott a paplanra dühösen. – Ha nem akarsz segíteni, nem gond. Majd megoldom másként.

– Akkor, gondolom, a bőröndöd sem kell.

– És a társaságod sem – vágott vissza.

Némán folytattuk a csatározást, miközben egymás szemébe néztünk. Arra nem voltak szavak, mennyire feldühített. Aztán fogtam magam, és otthagytam.

A fene egye meg ezt a csajt!

Legszívesebben… Ah! Hagyjuk!

Nem is tudom, mit tennék vele legszívesebben…

 

– ♥ –

 

Persze hogy elmentem a bőröndjéért. Persze hogy úton voltam felé. Persze hogy egy címeres ökör vagyok, amiért hagytam magam erre rávenni. 

Tudtam… Istenem, már akkor tudtam, hogy gond lesz vele, amikor megláttam a reptéren. Már akkor átkoztam magam, amiért felajánlottam, hogy elmegyek érte. Most mégis azon agyalok, miként segíthetnék rajta, mert az biztos, hogy nem fogom egyedül hagyni. Nincs senki, akire számíthat, és nem vagyok az a fajta, aki ezt nem veszi számításba. Csak ki kell bírnom vele pár napot, amíg a többiek vissza nem érnek, hogy levegyék rólam ezt a terhet. Be fogom vasalni Tristanon ezt a szívességet, az biztos! Már ott bukta a dolgot, amikor meghívott a bulijába. Nem is értettem, miért akarta, hogy velük tartsak. Vagyis ez hülyeség. Tudom, hogy szerette volna, ha az élete egyik igen jelentőségteljes pillanatában ott vagyok vele. Régi barátok vagyunk, ezerszer beszéltünk róla, hogy milyen életre vágyik. Megkapta. Sikeres zenész lett, egy csodálatos nővel az oldalán. Szerette Niát, és úgy láttam, tényleg kiegészítik egymást. Igazából örültem, hogy osztozhattam a boldogságában.

De Evelint… Ó, igen, ezt a csajt… Őt sosem bocsátom meg neki.

Ahogy beléptem a kórterembe, Evelin meglepetten nézett rám és a kezemben lévő bőröndre.

– Elhoztad? – kérdezte, de a hangja gyengén csengett. A szemét minden valószínűség szerint kisírta, mert duzzadt volt és vörös. Ebben a pillanatban meg is bántam, hogy olyan durván viselkedtem vele. Aztán eszembe jutott, hogy nem ok nélkül voltam goromba, és visszaállt a rend a fejemben, hiszen nem vagyok olyan, akit meghat egy könnyáztatta arc. Sok nő használja végső megoldásként a pityergést, amikor vesztésre áll egy vitában, és így akar hatást gyakorolni a másikra.

– Mint látod – húztam az ágy mellé a poggyászát, ami nem mellesleg elég nehéz volt.

– Köszönöm.

– Mit mondott az orvos? – érdeklődtem. – Holnap elenged?

– Igen, reggel kilenckor megkapom a zárójelentést, és felrakja a bokarögzítőt.

– Rendben, akkor kilencre itt leszek érted.

– Elviszel Víkbe?

– Nem. Jössz velem a farmomra.

Már nyitotta is a száját, hogy tiltakozzon, ám én felemeltem a kezem, így inkább bölcsen hallgatott.

– Szerintem ez jobb ajánlat az eddigieknél, szóval azt tanácsolom, fogadd el!

Nyelt egy nagyot.

– Rendben.

Végignéztem tetőtől talpig, a felpockolt lábát különösképpen. Biztos voltam abban, hogy nagyon kényelmetlenül érzi magát a kialakult helyzet miatt. Én sem lennék túl boldog, ha a helyében lennék. Világ életemben tartottam attól, hogy más segítségére szorulok, ezért sosem kértem szívességet senkitől. Valamiért úgy sejtettem, hogy az ágyon fekvő Evelin sem szívesen hagyatkozik a jószándékomra.

– Veheted bocsánatkérésnek a viselkedésemért – közöltem vele.

– Hagyd! – legyintett. – Jár neked olyan kedvezmény, amit a seggfejeknek tartogatok.

Ezúttal nem dühített fel. Kisírt szemmel, megtörten is felvette a kesztyűt, és képes volt velem szemben kiállni.

– Seggfejkedvezmény? – kérdeztem vissza, mire bólintott egyet. – Ez tetszik! – mosolyogtam rá, mire szélesre húzta a száját. A szeme pajkosan csillogott, én pedig sejtettem, mi lesz ennek a vége. Vagy megöljük egymást, vagy megdugom. És kár lenne tagadni, hogy mindkettőt kibaszottul élvezném.

 

K. M. Holmes Éjféli napsütés című könyve elérhető az Álomgyárnál!