Olvass bele! - Péntek Tünde: Hóesésben találkoztunk

Arra számítok, hogy ez az orvos is pontosan annyira közvetlen és kommunikatív lesz, mint bármelyik másik honfitársa, akit ma megismertem. Meglepne, ha nem így lenne. Azon viszont mégis meghökkenek, amikor megtestesül az ajtóban a várva várt doktor a maga közel kétméteres magasságával és zavarba ejtő fiatalságával. 

Ő az első izlandi férfi, akit szobahőmérsékleten látok sapka, sál, kapucni nélkül, és először jut eszembe, mióta betettem a lábam erre az istenverte szigetre, hogy talán mégis megérte eljönni. Ugyanis őrjítően jóképű. Annyira, hogy még magamról is megfeledkezem, úgy megbámulom. Nem az a típusú férfi, mint azok az exhibicionista és piperkőc címlapsztárok, akikkel interjúzni szoktam. Dr. Erik minden porcikájából árad a férfiasság. Neki biztosan volt viking őse. Ilyen testfelépítéssel és daliás termettel kizárt, hogy ne lenne. Szőke haj, óriási kék szem, markáns arcél és erőteljes kisugárzás. Már csak a puszta látványától visszatér belém az életkedv.

– Már nagyon vártam önre, Dr. Erik – töröm meg a csendet, miután pár pillanatig csak némán nézzük egymást.

– Dr. Einarsson – javít ki első megszólalásával, és egyből össze is töri a róla alkotott álomképet. Ennyiből látom is, hogy pontosan olyan rideg, tartózkodó és kimért lesz, mint bárki más Izlandon, hiába a megtévesztő külső. Már nem is érdekel, fel sem kavar, hogy csupán karnyújtásnyira áll tőlem.

– Elnézést a tévedésért, biztosan félreértettem valamit.

– Nem tévedett – válaszolja mindenféle további magyarázat nélkül, majd rátér a tárgyra. – Hogyan történt a baleset?

– Látja ezt a bőröndöt, dr. Eriksson? – mutatok rá az ágy mellé gurított monstrumra. – Ezt hoztam magammal Amerikából, és az itteni reptéren gondjaim akadtak vele. Pontosabban először azzal, hogy nem volt már taxi, és busszal kellett volna jönnöm. Erre nem készültem fel, és senki nem segített a parkolón átcipelni a bőröndömet abban a rettenetes hóesésben, ami számomra roppant furcsa. Nálunk nem győznek a férfiak udvariasak lenni ilyen helyzetben. Vagy úgy egyáltalán, havazás nélkül is. Itt viszont magamtól kellett átgurítanom a jeges járdán a reptéri buszig, miközben csak úgy suhantak el mellettem az emberek, és nem hatotta meg őket a szerencsétlenkedésem. Annyira érzéketlen itt mindenki! Az a nyomorult buszsofőr is, aki csak a telefonját nyomkodta, és hátraküldött a csomagtartóhoz, ahelyett, hogy felemelte volna a löttyedt hátsóját a puha ülésről és megmutatta volna, hogy olyan erős, mint egy viking. A baj épp ekkor történt, mikor egyedül próbáltam a bőröndöt beemelni a busz aljába. Kicsúszott alólam a lábam, és itt kötöttem ki – hadarom el pár levegővétellel a mai megpróbáltatásaim rövid történetét.

– Értem – válaszolja kurtán dr. Erik, vagy hogy hívják, majd a kórlapomat kezdi tanulmányozni.

– Ne haragudjon, de annyi minden történt velem ma este, és olyan elveszettnek érzem magam. Nem akartam mindezt egy vadidegen orvosra zúdítani, csak kikívánkozott belőlem, és olyan jólesik, hogy valaki meghallgat – fogok bele a magyarázkodásba, magam sem tudom, miért. Majd hirtelen elcsendesedem, amikor dr. Erik felnéz a kórlapból, egyenesen a szemembe. Azt hiszem, a kék ilyen különleges árnyalatát még sosem láttam. Mint a végtelen óceán, pontosan olyan mély és ámulatba ejtő a tekintete.

– Kövesse az ujjamat! – kezdi el az arcom előtt mozgatni a kezét mindenféle irányba. – Most csukja be a szemét, és érintse meg a mutatóujjával az orrát!

– Nem akarok közbeszólni, doktor úr, de a jobb bokám sérült meg, igazán megnyugtatna, ha megnézné, és azt mondaná, hogy nem tört el – próbálom finoman a tudomására hozni, hogy rossz helyen keresgél.

– Elesett, elájult, a kórlap szerint rövid memóriakiesést tapasztalt. Zavartnak tűnik, és rengeteget beszél. Ha megengedi, szeretném kideríteni, hogy agyrázkódása van-e, szükséges-e ideggyógyászt hívnom, vagy csak szimplán sokkot kapott. Lekötelezne, ha azt tenné, amit kérek – közli fagyosan, de a korábbiakhoz képest meglepően sok szót használva. Azonnal engedelmeskedem neki. Viszont több ponton is tévesnek érzem a kórtörténetem összegzését, és ezt nem bírom magamba fojtani.

– Mindenre emlékszem, csak arra nem, hogy mi történt, míg eszméletlen voltam. De feltételezem, hogy ez normális, hiszen éppen nincsen tudatánál az ember, ha elájul. Biztos nálam is jobban tudja, hogy működik ez, hiszen ön az orvos, dr. Eriksson.

– Szóljon, ha fájdalmat érez! – válaszolja, mintha meg se hallotta volna az előbbieket, és elkezdi a fejem tapogatni. Nem tapasztalok kellemetlenséget. Épp ellenkezőleg.

– És csak akkor beszélhetek, ha fájdalmat érzek, vagy ettől függetlenül is elmondhatom a véleményem a diagnózisáról? – provokálom tovább, hogy valamiféle érzelmet kicsaljak belőle. Nem létezik, hogy ez a viking félisten egy jégcsap lenne.

– A diagnózist a vizsgálat végeztével fogja megtudni. Addig lenne még pár kérdésem. Fogyasztott bármilyen tudatmódosító szert a mai napon? – teszi fel az újabb keresztkérdést a mentális állapotomra vonatkozóan, és ismét a kezébe veszi a kórlapot. Vajon egy beszívott amerikai fruskának néz, aki benyom úton Izlandra?

– Nem – felelem pontosan olyan kurta stílusban, amit az itteni emberektől hallottam.

– Fennáll-e annak lehetősége, hogy várandós? – folytatódik az egyre zavarba ejtőbb kihallgatás.

– Határozottan állíthatom, hogy nem, mert már nem is emlékszem pontosan, hogy mióta… – Megállok egy pillanatra, mert ezt a mondatot nem hinném, hogy be akarom fejezni. – Nem, kizártnak tartom – summázom a lényeget, aminek hallatán dr. Erik felvonja a szemöldökét, de továbbra is a papírokat bújja.

– Tapasztalt-e mostanában erős fejfájást, szédülést, látászavart, remegést, görcsöket, végtagzsibbadást, gyengeséget, erős szívdobogást vagy bármilyen olyan jellegű tünetet, amit rendkívülinek tart? – hadarja el az újabb kiváló kérdést, amiről eszembe jutnak az iskolás memóriajátékok, amikor mindig eggyel több szót kellett elismételni egymás után. Sosem voltam jó benne. Ezúttal sem vagyok meggyőződve róla, hogy a dr. Erik által felsoroltak mindegyikét vissza tudnám idézni, de nyilván nem fogom megkérni, hogy ismételje meg, nehogy táptalajt adjak az emlékezetkiesős teóriájának.

– Ha végiggondolom, a repülőgépen zsibbadt a lábam, de talán betudható annak, hogy hat órát kellett végigülnöm gyakorlatilag mozdulatlanul egy kicsi és szűk helyen, amit semmi esetre sem éreztem komfortosnak. Viszont, hogy valami rendkívüli észrevételt mondjak, amikor a reptéri parkolóban bolyongtam, olyan záptojásszagot éreztem, amihez fogható bűzzel még New Yorkban sem találkoztam, pedig aztán ott sem rózsaillatú például a patkányoktól hemzsegő metró, hogy a legdurvábbat említsem. Nem tudom, ez összefüggésben lehet-e bármilyen betegséggel is, vagy csak az én orrom túl érzékeny Izland levegőjéhez – fejezem be a gondolatmenetet, és legnagyobb döbbenetemre dr. Erik nemcsak felnéz végre a kórlapból, hanem megajándékoz egy szívdöglesztő mosollyal! Na, tessék, csak tudtam valami vicceset mondani, bármi is legyen az.

Péntek Tünde Hóesésben találkoztunk című könyve elérhető az Álomgyárnál.