Olvass bele! Péntek Tünde: Egy másik életben

Ryan csendben figyelte Emmát, ahogy elmerült a színes forgatagban. A nő mosolya szinte beragyogta a teret, mintha maga a napfény is benne talált volna otthonra. Ryan szíve megtelt büszkeséggel, tudta, hogy ez a pillanat részben az övé is. Látni, hogy Emma önfeledten élvezi Nizza varázsát, hogy ennyire lenyűgözi a város – ez mindennél többet jelentett számára. Talán nem tudja megoldani Emma minden problémáját, de az, hogy most itt lehetett vele, és mosolyt csalhatott az arcára, egyelőre elégnek tűnt.

Amikor úgy látszott, hogy Emma kezdi kigyönyörködni magát a virágokban, Ryan az antikvásár irányába terelte őt, ahol régi dísztárgyak sokaságát kínálták végtelen hosszúnak tűnő asztalok során át a kedvesen mosolygó, jellemzően idős árusok. 

– Biztos vagyok benne, hogy itt igazi kincsekre lehet bukkanni. Bárcsak értenék hozzá! – sóhajtott Emma, ahogy végigmérte az előtte elterülő kínálatot. 

Aztán a szeme egyszer csak megakadt az árkádon, amihez lépésről lépésre közeledtek. Mögötte már ott volt a tenger. Az az álomszép, azúrkék tenger, melyhez fogható árnyalatot még nem látott a francia Riviérán. Sőt, meggyőződése volt, hogy senki sem látott ilyet, aki még nem járt Nizzában.

Az árkád alól kilépve átsiettek a forgalmas úton, és megérkeztek egy pálmafákkal tűzdelt, végtelen hosszúnak tűnő promenádra. Emma a korláthoz lépett, és a varázslatosan kék végtelenbe tekintett. Nem akarta elhinni, hogy létezhet ilyen szépség. Csak állt, és bámulta. Hallgatta a hullámok morajlását, és hagyta, hogy a forró tengeri szél a hajával játsszon. Aztán váratlanul Ryan a derekára csúsztatta a kezét, gyengéden átkarolta, és az arcához hajolt.

– Egészen elképesztő, ugye? – suttogta lágyan.

– Köszönöm, hogy elhoztál ide. Akárhol is legyünk – válaszolta neki csillogó szemmel.

– Nizzában vagyunk, most éppen az Angol sétányon. Promenade des Anglais – ejtette ki úgy a helyszín nevét, ahogy a helyiek teszik.

Emma arcát halvány pír öntötte el. Volt valami megmagyarázhatatlanul vonzó, szinte szexi abban, ahogy Ryan ajkáról gördültek le a francia szavak, és ettől egy pillanatra zavarba jött. Nagyon szívesen hallgatta volna tovább is.

– Tetszik, ahogy franciául beszélsz – fordult a férfi felé, és belenézett abba a csodás szempárba, aminek hasonló árnyalata volt, mint a nizzai azúrkék tengernek.

Ryan elmosolyodott, és játékosan megemelte egyik szemöldökét.

– Csak franciául? – kérdezte, miközben egy lépéssel közelebb lépett hozzá.

Emma elnevette magát, és megcsóválta a fejét.

– Jó, angolul is – mondta, majd zavartan lesütötte a tekintetét.

– Akkor talán többet kellene franciául beszélnem, nem gondolod? – fürkészte Emma arcát. 

Ő pedig akaratlanul ismét ránézett a férfira. Egy hosszú pillanatra el is veszett Ryan ragyogó, vágytól izzó tekintetében. Nem válaszolt. Nem is tudott volna. Csak álltak ott, a mediterrán napfényben, miközben a tenger zúgása körülölelte őket, és minden más elhalványult körülöttük.

A vágy ott lappangott köztük, szinte leplezetlenül, de valamiért mégsem tört utat magának. A csend mintha egyre sűrűsödött volna körülöttük, és csak az egyre szaporább légzésük, szenvedéllyel teli pillantásuk beszélt. A helyzet egyértelműen csókért kiáltott, ám valamiért mégis megmaradt a vágyakozás szintjén. Mint egy ígéret, amiről mindketten tudtak, de egyelőre nem merték még valóra váltani. A levegő feszültsége, a pillanat tökéletessége minden szónál többet mondott, ahogyan egymást fürkészték a gyönyörű promenádon egy égig érő pálmafa árnyékában.

Végül Ryan törte meg a varázslatos percet, mielőtt meggondolatlan dolgot tett volna Emmával.

– Mit szólnál, ha fentről is megnéznénk Nizzát? – biccentett fejével az öböl szélén magasodó hegy irányába.

– Valamiért úgy gondolom, hogy kár lenne kihagyni – felelte izgatottan, és azonnal útra is keltek.

– Colline du Château-nak, azaz Kastélydombnak hívják ezt a helyet – magyarázta Ryan, miközben egy végeláthatatlan lépcsősoron másztak felfelé. – Az eredeti pompás épület már nincs meg egyben, viszont a buja mediterrán növényzet közül kikandikáló romjait még észre lehet venni, ha alaposan körülnézel.

Emma képzeletét igencsak megragadta a „buja” szó, és be kellett látnia, hogy a növényzetre is tökéletesen illett a kifejezés. Még a szinte függőleges domboldalról is többféle kaktuszfajok és pálmaszerű növények lógtak minden irányba. Dzsungelben érezte magát, annyira elvadultnak és egzotikusnak tűnt a természet, ráadásul a víz is kiverte ezen a fülledt, kora nyári napon. 

Már egész magasan jártak, amikor Emma folyamatosan erősödő csobogásra lett figyelmes. Aztán a hang forrása megelevenedett előtte: a zöld sziklák közül egyszer csak egy bámulatos vízesés bukkant elő. Nem tudta megállapítani, hogy mesterséges képződményről lehet-e szó, de annyira illeszkedett az őserdőbe, hogy valójában mindegy is volt, mi hozta létre. Emma megállt gyönyörködni a látványban, és kifújta magát, mielőtt folytatták volna a sétát felfelé. 

A vízeséstől viszont csupán pár percet mentek tovább, amikor megérkeztek a dombtetőre, egy csodásan kiépített, macskaköves térre, ahonnan kiváló panoráma nyílt Nizzára a fák lombkoronája fölött. Sok turista lézengett a helyszínen, ami némi rossz érzést keltett Emmában, de hétköznapi öltözéke és napszemüvege mögé bújva úgy vélte, nem kell semmitől sem tartania, és remélhetőleg Ryant sem ismerik fel. Teljes természetességgel belevetette magát a tömegbe, és a várfalhoz sietett, hogy letekintsen a városra.

Az egész tengeröblöt be lehetett látni. Fentről is hihetetlennek tűnt a tenger kékje, és elképesztően gyönyörűen festett a szürke kavicsos partot követő Angol sétány az óriás pálmáival. Tökéletesen kirajzolódott az óváros, és az is, hogy mennyire elkülönült Nizza többi részétől. Hatalmasnak tetszett a város, ahogy elnézett a messzeségbe. Még a környező hegyeken is házakat látott.

Csak kapkodta a fejét, azt sem tudta, merre forduljon, annyira elképesztőnek találta a látványt. Nem akarta elhinni, hogy ez a valóság, hogy létezik ennyi szépség egyetlen helyen. Az összhatást pedig még álomszerűbbé varázsolta, hogy Emmától nem messze egy harmonikás francia sanzonokat játszott.

Megérezte, amikor Ryan is mellé lépett és ismét közel húzódott hozzá, ám ezúttal nem karolta át, és a kezét sem fogta meg. Persze jól is volt ez így, hiszen hemzsegett a környék a folyamatosan fényképező és videózó turistáktól. Emma inkább oldalra sem nézett, csak a mennyei látképet vizslatta megállás nélkül. Biztos volt benne, hogy amíg él, nem felejti el, mennyire leírhatatlan érzés volt Nizzát először megpillantani a magasból.

– Nem bánod, ha itt maradunk egy darabig? – kérdezte halkan Ryantől.

– Addig maradunk, ameddig szeretnél. Még sokadik látásra sem lehet betelni vele – válaszolta kedvesen, és egy röpke pillanatra megsimította Emma karját. 

A bőre szinte lángolt az érintéstől. El sem tudta mondani, mennyire tökéletesnek érezte ezt a percet. Itt volt ezen az elképesztő helyen egy olyan férfival, aki legalább annyira elbűvölte, mint maga Nizza – kár is lett volna tagadni.

 

Péntek Tünde Egy másik életben című könyve elérhető az Álomgyárnál.