„Örülök, hogy ennyi év után végre kiírtam magamból ezt a történetet” – Interjú B. J. Alexandrával

Mit jelent számodra a trilógia lezárása?

Egy hosszú projektnek a végét. Örülök, hogy ennyi év után végre kiírtam magamból ezt a történetet, de most kicsit el vagyok veszve, mert furcsa, hogy nincs vele több munka.

Mennyit változott Theo az első kötet óta?

Azt hiszem, nem sokat, bár nem is volt célom, hogy végigmenjen valami nagy karakterfejlődésen. Talán egy kis ravaszság és manipulációs képesség ragadt rá, de ez spoiler a harmadik kötet végéről.

Melyik szereplő sorsa volt a legnehezebb számodra íróként?

Szeretem a karaktereimet, de el tudok tőlük vonatkoztatni a történet érdekében. Szóval, ha valakinek szenvednie kellett, akkor szenvedett, nem igazán hatott meg. Bár az is igaz, hogy annyira rossz dolguk nincs is a szereplőimnek. Lehet, hogy ha egy lelkileg megterhelőbb történetet írtam volna, akkor nehezebben viseltem volna a tragikus sorsukat.

Ha mindenképpen választanom kellene, akkor talán Hibiyára voksolnék, bár az ő esetében is inkább a második kötet egyik fejezetére gondolok, amiben alá kellett írnia egy bizonyos szerződést. Ott gondoltam, hogy szegénnyel jól kiszúrok, de pechére a történet megkívánta.

Hol húzódik a határ barátság és árulás között?

Nem tudom. Gondolom emberfüggő, ki mennyit tud elnézni egy barátnak. Rokumónak a legszélsőbb határ Hibiya. Ha valaki neki árt az olyan, mintha Rokumót döfnék hátba. Theo elnézőbb, ő a végsőkig reménykedne, hogy félreértés történt és meg tudják beszélni a dolgokat a szóban forgó baráttal. Nekem ott érne véget egy barátság, ha valaki lopna tőlem vagy megtudnám, hogy kavar a hátam mögött. Szerencsére ilyesmiben nincs tapasztalatom, nagyon rendes barátaim vannak.

Te mit tennél Theo helyében, ha a barátod élete lenne a tét?

Nem vagyok jó az ilyen „mit tennél?“ játékokban, mert egyrészt elég szituációfüggő, mit cselekednék, másrészt mindig a legnegatívabb válaszok ugranak be először. Ha az én életem nem kerül veszélybe, akkor nyilván segítenék, de ha igen, akkor ciki. Sajnos gyáva ember vagyok. Próbáljanak a barátaim nem bajba kerülni, és nem lesz gond.

Mennyire alakult másként a történet, mint ahogy eredetileg tervezted?

Itt-ott természetesen történtek kisebb változtatások. Egyes szereplők kikerültek, mások később vagy más körülmények között jelentek meg; bizonyos események más helyen játszódtak az eredeti elképzeléshez képest; néhány világépítő elem kifejtését elengedtem helyhiány miatt, de összességében végigvittem az eredeti terveket.

Melyik jelenetet vártad a legjobban, hogy végre megírhasd?

Biztosan volt ilyen, de már nagyon összefolynak az események, meg hogy mikor mit gondoltam, éreztem írás közben. Inkább ilyen „azta, nem hiszem el, hogy ennyi év után eljutottam oda, hogy ezt a részt is leírom“ érzésem volt a harmadik kötetben, amikor Az az Ember végre elmond mindent Theónak. De azt hiszem, vártam azt a pillanatot a második kötetben, mikor először elhangzik a könyv címe. Nagyon sokáig nem volt címe a könyvnek. Az is lehet, hogy anélkül küldtem el az Álomgyárnak. 

De a prófécia pár sora már megvolt, és egyszer pont azon az ominózus jeleneten gondolkodtam, mikor az egyik szereplő elszavalja, és akkor gondoltam, hogy hé, a „kelet madara, nyugat virága“ olyan poétikusan hangzik, a sztori egyik legfontosabb mozgatórugójára utal, de az első kötet eseményei alapján is lehet értelmet adni neki, szóval nem is lenne rossz címnek, nem? Szóval mindenképpen érdekes volt a pillanat, mikor először elhangzik a könyvben.

Mit szeretnél, mit vigyenek magukkal az olvasók a trilógia végén?

Hogy miután befejezték a könyvet, úgy érezzék, hogy volt értelme megírnom. Kicsit drámaian hangzik, de annyi könyv jelenik meg évente, hogy szerintem csomó olvasó nehezen tud már olyat találni, ami igazán behúzza és úgy érzi, kapott tőle valami újat. Szóval ha a trilógia végén marad bennük valami, amire sokáig emlékezni fognak és örülnek, hogy létezik a könyv, akkor annak csak örülni tudok.