„A legsötétebb órában is bele kell tennünk valamit, hogy onnan ki is tudjunk venni.” - Spira Eszter Mirjam interjú

Barna Evelin: Hogy vagy mostanában?

Spira Eszter Mirjam: Ez egy nagyon érdekes kérdés. Elfoglaltan, a téli szünet előtti 6 hét egy rémálom volt. Állandóan beteg volt valamelyik gyerek. Mellettük kellett dolgoznom és helyt állnom az élet összes területén. Ilyenkor az ember rájön, hogy alvás nélkül is lehet létezni és egy nap nem csak 24 órából áll.

Barna Evelin: Ilyenkor fontossági sorrendet állítasz fel a teendők között és a gyerekeket helyezed az első helyre, ezáltal lemaradsz a munkával?

Spira Eszter Mirjam: Egy jó anyuka biztos így csinálná (nevet), de nem. Éjszaka Batman, napközben doktornéni üzemmódban nyomtam. Ez persze egyáltalán nem követendő példa, végtelenül kimerítő tud lenni. Több segítséget kellett volna kérnem, de ez mostanában nem igazán volt megvalósítható. Mindig lehet persze nemet mondani a munkára, de úgy éreztem, hogy kell valami más is, amit csak magamért teszek. Ez a fajta munka, az írás, ilyen. El lehet merülni benne egy kicsit, hogy közben az ember visszataláljon az ép eszéhez. Ilyenkor sok minden felgyülemlik persze, ügyintézés, a Social media felületek kezelése. Pont azt fogalmaztam meg múltkor a barátnőmnek, hogy az ember egy ilyen időszak után szeretné kipihenni magát és relaxálni, de hát ez nem opció. Épp ezért van egy saját magam által kifejlesztett technikám. A kisgyermek énemmel elképzelem a fáradtságot, mint egy lufit és elengedem, ami elrepül a levegőben. Majd meglátjuk, hogy ez hosszú távon tényleg jól működik-e, vagy csak pillanatnyi tűzoltás.

Barna Evelin: Hogy tudod megtartani az egyensúlyt az írás, a gyerekek és a munka mellett még a házaséletben is?

Spira Eszter Mirjam: Ezt az egyensúlyt szerintem sokan még a gyermeki létből hozzuk, nagyon idealista módon állunk hozzá. Ebben érezzük magunkat csak komfortosnak, míg a valóság igencsak kileng. Az igazi egyensúly szerintem csak pillanatokra van jelen az életünkben, mint ahogyan a felhőtlen öröm. Megtanultam, hogy ez a fajta egyensúly nem lehet a mérce, mert ezzel hamis illúziót kergetnék. Ezt természetesen a magam nevében mondom. Tehát nem arra törekszem, hogy tökéletes egyensúlyban legyen minden az életemben, azt gondolom, hogy ez képtelenség. Úgy vélem, mindig oda kell több időt és energiát fordítani, ahol épp nagyobb igény van rá. Emellett van egy halmaz, az a bizonyos házasélet, ami olyan, mintha ezt az egészet  egy buborékként körbeölelné. Ha ez működik, az élet minden területéhez hozzátesz, ad egy kis plusz energiát. A gyerekekkel való viszonyunkhoz, a munkánkhoz és amit érzünk belül. A legsötétebb órában is bele kell tennünk valamit, hogy onnan ki is lehessen venni. Ha pattanásig feszül épp a helyzet, akkor nem belerúgok, hanem megpróbálok legalább egy minimális gesztust tenni a másik felé. Erre próbálok mindig nagyon tudatosan figyelni. Valami olyat tenni, ami nem szerintem jó, hanem a másiknak jól esne. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy olvasunk a másik gondolataiban, tudjuk mit szeretne, de sajnos a legtöbb esetben kiderül, hogy félreértjük a jelzéseit. Ezért nagyon fontos a kommunikáció és a játékosság a párok, házastársak között.

Barna Evelin: 19 éve vagytok együtt a férjeddel és ebben a hosszú időben négy gyermek születése is benne van. Hogyan változtatta meg a kapcsolatotokat az első gyermek érkezése, ami véleményem szerint az egyik legnagyobb változás egy pár, egy nő életében?

Spira Eszter Mirjam: Teljesen megváltoztatta! Egyetértek vele, ahogy mondtad, az első gyerek olyan volt, mintha újra fel kellett volna fedeznünk az életet. Gyakorlatilag az egész körülöttünk lévő világ a négy sarkából fordult ki attól, hogy gyerekünk lett. Ennek sok oka van, többek között, hogy elsőként a baráti társaságból, 25 évesen lettem anyuka. Mindenki bulizott, míg én pelust cseréltem és ringatóra jártam. Ettől egyrészt végtelenül magányosnak éreztem magam, másrészt bármennyire is szerettem volna fiatalon anyuka lenni és nagyon vártam ezt a kisbabát, nem voltam rá felkészülve. Volt bennem egy ragaszkodás a régi életemhez, nem tudtam elengedni még az elején. Visszakanyarodva a párkapcsolatra, ami a kettőnk relációjában érdekes, ugyanezt láttam Mikinél, a férjemnél is. Itt egy nagyon cuki kisbaba, de akkor ez most már mindig így marad és ő lesz az első? Mi lesz az ő igényeivel? Szerintem ezt minden férfi így éli meg. Már csak azért is állnak át nehezebben erre az üzemmódra, mert míg mi nők már a várandósság alatt érezzük, hogy van ott valaki, aki mozog és bennünk fejlődik, náluk egyik pillanatról a másikra csak megszületik a baba és tessék, ez a tiéd. Ez nagyon szürreális. Ebből a szempontból még mindig nekünk nőknek kell megértőbbnek lennünk és empátiát mutatnunk. De ez persze oda-vissza kell működjön. A férfinak szinte az ölébe pottyan a baba, míg a nő végigmegy a várandósság folyamatán és a szülésen, ami akárhogy is vesszük, nem egy Barbie rózsaszín leányálom. Itt kell egy pillanatra megállni és igazán tudatosnak lenni. Nem kell elbúcsúznunk a régi életünktől és azt mondani, hogy vége van. Csak el kell fogadnunk, hogy más lesz, már nem ketten, hanem hárman vagyunk.

Barna Evelin: Itt újra bejön a képbe a jó társ szerepe, amit már említettünk. Mindkét fél részéről szükség van empátiára, hiszen az újdonsült anyuka bekerül egy olyan érzelmi spirálba, amikor talán azt sem tudja merre van a helyes irány. Kell, hogy mellette legyen egy társ, akire támaszkodhat és akiből kicsit töltődhet az éjszakázás, a síró csecsemő és esetleg a nagyobb testvérek mellett. Ezáltal ő is többet tud visszaadni a családnak.

Spira Eszter Mirjam: Ez így van, támasz mindenképp kell! Szerintem az is nagyon fontos, hogy akkor lehet jól támaszkodni valakire, ha magunkban már találtunk egy belső támaszt. Nem jó, ha ez egy kétségbeesett kapaszkodás, tudnunk kell, mire van pontosan szükségünk. Így tisztább képet tudunk mutatni, hogyan és miben segíthet a másik. Talán inkább kapcsolódni kell a másikhoz, mert akkor megérezzük, hogy mire van szüksége mindannyiunknak.

Barna Evelin: A gyerekek között volt időtök arra, hogy egy kicsit visszataláljatok egymáshoz?

Spira Eszter Mirjam: Nagyon kevés a korkülönbség Beni és Sári között, így talán a konkrét igény sem született meg akkor erre. Arra viszont kifejezetten figyeltünk, hogy kisebb közös programok legyenek kettesben. Például elmentünk vacsorázni vagy színházba. 

Barna Evelin: Nagyon tudatosnak hangzik, ahogyan megélitek a házasságotokat. Ha esetlegesen van egy hullámvölgy, azt hogyan kezelitek? Vagy nem is szokott ilyen nálatok előfordulni?

Spira Eszter Mirjam: Ó, dehogynem! Szerintem minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, nem csak a párkapcsolatban. Egyik reggel például a két nagy úgy összeveszett egy nüansznyi butaságon, hogy azt hittem reggel 7-kor az ügyeleten kötünk ki. Leültettem mindkettejüket és kérdeztem tőlük, hogy mit szólnának, ha mi az apukájukkal minden apróságon így ölnénk egymást és veszekednénk. Nagyon érdekes volt figyelni a reakciójukat. Azt mondták, hogy jó, de mi már felnőttek vagyunk, tudjuk hogyan kezeljük az ilyet. Mondtam nekik, hogy ez sajnos nem így van, ezt senki sem tudja. Azt gondolom, hogy amikor az embernek van egy sérelme a másik irányába, az mindig egy új dolog. Nem tudsz erre felkészülni, csak ott állsz az érzelmeiddel kitárulkozva és fogalmad sincs mit reagálj rá kortól függetlenül. De mi megpróbáljuk békés oldaláról megközelíteni a helyzetet, mert alapvetően szeretjük egymást, ahogy ti is. Az érzelmek, a sértettség, a fájdalom és a meg nem értettség dolgozik ilyenkor. Ezek az érzések nem múlnak el attól, hogy felnövünk. Nyilván az ember ilyenkor arra törekszik, hogy ne legyen véres vita, mert annak semmi értelme. De ugyanakkor el akarom mondani, hogy mi fáj és szeretném, hogy a másik értse is meg. Végül azt tanácsoltam nekik, hogy számoljanak el tízig, mielőtt egymásnak ugranak.

Nálunk is sokszor voltak nagyon nehéz helyzetek. Talán a kulcs a mi esetünkben az, hogy mit akar az ember. Ha azt, hogy elmúljon, az első pont a kölcsönösség, a kétoldalú javítani akarás. Fontos, hogy mind a ketten ugyan azt akarják és rájöjjenek, mit tudnak tenni a másikért, no meg persze önmagukért. Egyedül a fejed tetejére is állhatsz, nem fog menni. Ha megvan a törekvés a viszonzásra, akkor nagyon sokat kell rajta dolgozni. Soha nem kívülről kell ezeket szemlélni, hanem, hogy nekem mi fér bele, mit tudok esetlegesen megbocsátani. Nem gondolom, hogy vannak univerzális receptek. A könyvemben pont egy ilyen felvetést írok le, egy virtuális térben történő megcsalás a történet kiindulópont. Ez egy kézzelfogható példa arra, ha két ember eltávolodik egymástól, az hova futhat ki. Szétmennek, vagy megpróbálják megjavítani a kapcsolatukat. Nem a probléma a kulcs, hanem a kölcsönösség.