Hullámok kergetése

Most minden rossz olyan messzi van, olyan végtelenül messzi! „Valamikor csak ide vágytál! – mondja az emlék. – Nagyon fiatal voltál, dacos és boldogtalan, mert nem jöhettél, pedig talán hiába is jöttél volna, túl fiatal voltál, minden érdekelt volna, nem a lényeg. Még nem késő. Semmi se késő. Tanuld meg, hogy amíg élsz, addig nem késő semmi…”

Svédország, Göteborg, fenyőillatú Skandinávia. Az első állomása egy hosszú utazásnak, amely fél Európán át északról délre vezeti Szabó Magdát a vizek – folyók, tengerek – mentén.

A Temze két oldalán az ezerszínű London, ahol hiába keresi kedvenc olvasmányai keménykalapos, esernyős figuráit, itt „senki és semmi nem angolos”. A felékszerezett Szajna, ez a csupa szenvedély folyó, éppúgy nem hasonlít semmi máshoz, mint a partján Párizs. Aztán Frankfurt következik a Majna és Rajna ölelésében, majd a Moszkva folyó és Janus-arcú városa, a Néva mellett pedig Észak Velencéje. A szeszélyesen kanyargó Tiberis mentén, a Forum Romanum kövei között már az egykori latin szakos egyetemista kószál, aki eljött, hogy meggyőződjön róla, valóban létezik mindaz a csoda, amit a könyvekből ismer. És a csodák nem érnek véget Rómában, mert ott van még Firenze, „a csupa híd, hal- meg vízszag” Velence, Nápoly…

A Hullámok kergetésében, amely egyszerre napló és útirajz, esszé és riport, az emlékezetben rögzült pillanatfelvételek, mint egy varázslatos kaleidoszkópban, tájakat, embereket, történéseket, hangulatokat villantanak elénk. Csak olyan szertelen-korlátlan írói képzelet és tehetség kell hozzá, mint amilyen Szabó Magdáé, és két csonka oszlopból felépül a hajdani palota, éjjel megszólalnak a szobrok és a szökőkutak. És hívnak minket, olvasókat, induljunk mi is, fedezzük fel a közel s távol megannyi csodáját.