Zubor Rozi: „Ki tudja, mikor van vége az útnak?” - A kulcs
Zubor Rozi interjúban mesélt első önálló regényéről, A kulcsról és személyes kötődéséről a történethez.
Barna Evelin: A legkevésbé sem szeretnék tapintatlan lenni, de úgy tudom, hogy a regény alapja a saját életed tragédiája, édesanyád korai elvesztése.
Zubor Rozi: Igen, ez hozta az alapötletet. Arról írni, hogy milyen anyaként elveszíteni az anyukánkat, meg egyáltalán, egy szülőnket. 2020 februárjában történt mindez, 3-4 héttel a karantén előtt. Nagyon nehéz időszak volt, rendkívül váratlanul ért. Egyik reggel anyukám párjának üzenetére ébredtem, miszerint Anyu éjjel rosszul lett és kórházba került minden előjel nélkül. Négy nap múlva pedig meg is halt. Épp, hogy megtartottuk a temetést, gyakorlatilag a karanténba ugrottunk, ezért 7 hét bezártságban kellett megküzdjek magával a gyásszal. Bár ha őszinte akarok lenni ez a folyamat még most, 4 év elteltével is tart. Két gyerekkel egy másfél szobás lakásban gyakorlatilag egy „jót” sírni sem tudtam. Közben van a gyásszal kapcsolatban egy elvárás is az emberek felől. Mennyit hallottam, hogy „legyél erős, az élet megy tovább, túl kell lépni rajta, a gyerekeid miatt nem omolhatsz össze, az idő majd minden sebet begyógyít és minden nappal könnyebb lesz”.
És valóban könnyebb lett?
Dehogy lett... Életem egyik legfontosabb személye halt meg. Ma már tudom, hogy ez a fájdalom soha nem fog elmúlni, meg kellett tanulnom együtt élni vele. Tudod, az emberek azt hiszik, az a fő katarzis, amikor eltávozik az élők sorából egy szerettük. Pedig mennyi rohadt dolog jön még utána, amiről nem beszélt soha senki. Na ezekről írok a könyvben. A gyász kicsit olyan, mint az anyaság, mert egy csomó olyan dolog van benne, amiről nem beszélünk, mert bekapcsol a szégyenérzetünk bizonyos gondolatainknál vagy akár tetteinknél. Szerintem ez olyan szintű törés az ember életében, amiről muszáj beszélni és másoknak is tudnia kell, hogy nincsenek ezzel egyedül. Nagy igazság az, hogy egy ember akkor nő fel igazán, ha elveszíti a szüleit! Viszont ez a könyv felért számomra egy terápiával. Úgy éreztem, egyszerűen ki kell írnom magamból, mi történik egy lánnyal, amikor meghal az anyukája. Nem mindegyik, de sok olyan rész van benne, ami tényleg megtörtént velünk a való életben is, de azt mindenképp szeretném hozzátenni, hogy az édesanya elvesztésén kívüli rész, ahogy a karakterek is, mind fikció, kitalált történet. Ez nem egy életrajzi regény.
Mi a könyv vezérfonala?
Két szálon futnak az események, a jelenben és a múltban. Már az elején volt egy sorvezetőm, de nem a-z-ig, csak egy alap elképzelésem. Írás közben viszont mintha életre kelt volna a kezem és csak legépeltem egy kész dolgot. Úgy éreztem, amikor elkezdtem írni, mint mikor elkezdünk egy kirakóst. Tudjuk, hogy fog kinézni, csak keressük az odaillő részeket. Nagyon élveztem, izgalmas folyamat volt! A lány karaktere viszi a jelent, ami egy 1 hónapos időintervallum. Az anyuka története a dramaturgiája miatt össze vissza ugrál több évtizeden belül, ezért nagyon kellett figyelnem, hol járunk, mi történt már eddig, miről „beszélhetnek” már a karakterek, miről nem.
Azt mondtad, ez a regény egy terápia is volt számodra. Ennek ellenére nem félsz/féltél kitárulkozni?
Amióta az IgenAnya Instagram oldal és a podcastok léteznek, igazából nem félek már kimondani olyan dolgokat, amikről egyébként nem szokás beszélni. Például, hogy sokszor vágyom vissza a gyerekek előtti életembe, hogy mennyire fárasztó és embert próbáló a gyereknevelés, vagy hogy mennyit agyalok azon, vajon hogy alakult volna a sorsom, ha nem szülök, vagy nem ennyiszer. Biztos vagyok benne, hogy ezek sok nőnek jutnak eszébe, de nem merik kiadni magukból. Utólag viszont eddig mindig bebizonyosodott, hogy hiábavaló volt a félelem. Nagyon sokszor kaptam olyan pozitív visszajelzést, hogy nem csak számomra, de a hallgatóimból, követőimből is felemelő érzést vált ki egy-egy vallomásom. Soha egy negatív kommentet nem kaptam még. Szóval mostanra eljutottam odáig, hogy egyáltalán nincs bennem félelem. Hiszem, hogy ez a könyv is olyanokat fog megtalálni, akik nem úgy tekintenek rá, hogy akkor most hű de kitárulkozom, és lehet csámcsogni rajta, hanem nekik is segítség lesz egy hasonló történés feldolgozásban. Sajnos túlságosan steril és „csillámpónis” világban élünk, az anyaságot is ilyennek állítják be sokan. Ha az én kulcsom az írás, amivel másokat támogathatok, akkor miért ne éljek a lehetőséggel, pláne ha még magamat is tudom segíteni ezzel. Azt a részt például, ahol a lány karakter elbúcsúzik az anyukájától, vagy 4 órán keresztül, zokogva írtam. Sikerült teljesen visszamennem az időbe, azokba a pillanatokba. Újra ott álltam a kórházi ágy mellett és fogtam édesanyám kezét. Nehéz volt, de utána úgy éreztem, hogy ez kellett nekem, ezzel sikerült kiadnom magamból ezt a traumát. Az egyik előolvasóm, aki hasonlókat élt át az életében, ugyanezt mondta. Jó érzés tudni, hogy egy másik térben lesz lehetőségem kapcsolódni a sorstársakkal.
Az interjút készítette: Barna Evelin
Zubor Rozi A kulcs című regénye megvásárolható a Librinél!
