Mellbevágó őszinteség - „Megtanultunk együtt élni a káosszal” - Interjú Baráth Viktóriával (1. rész)

Baráth Viktória könyveit mindig nagyon várják olvasóink. Pár nappal ezelőtt jelent meg legújabb könyve, az Ártatlanok. Viki kihagyott egy évet, legalábbis a megjelenést tekintve, hiszen életet adott második gyermeküknek, Máténak. A kislányával Lillával és férjével immáron négytagú családdá bővültek. Ezzel az interjúval most megtöri a csendet és kendőzetlenül mesél egy kicsit magáról, amivel közelebb érezhetjük magunkat hozzá.

 

Evelin: Hogy vagy mostanában, milyen a két gyermekes lét?

Viki: Nem unalmas, az biztos. Mostanra kezdünk beleszokni, úgy érzem egyre könnyebb minden és beállni látszik a napok dinamikája is. 3,5 év van a gyerekek között, Máté nemsokára 9 hónapos lesz, Lilla elmúlt 4 éves. Azt hiszem nem kell bemutatnom a kisgyerekes élet nehézségeit, a káosszal megtanultunk együtt élni.

 

E: Hogyan tudsz egyensúlyt tartani a család és a munka között?

V: Leginkább sehogy sajnos. Pont az egyensúly nincs meg és valamit mindig háttérbe kell szorítani ahhoz, hogy a többi dolog működjön. Nyilván a gyerekek mindig az elsők, de ha meg tudjuk szervezni és van aki vigyázzon a gyerekekre, igyekszem a munkával foglalkozni, töltekezni és befelé is fordulni egy kicsit. Így többet tudok adni magamból nekik is és a környezetemnek is. Gyakorlatilag lavírozok a gyerekek, az írás és a mindennapi teendők között.

 

E: Az írás mellett jut időd hobbira, én időre is?

V: Megmondom őszintén, hogy szeretek az írásba elvonulni. Mindig is úgy gondoltam, hogy a hobbi egy olyan tevékenység, ami segít a hétköznapi problémákból kizökkenni. Az írás erre tökéletes, ha akarok elmerülök benne, hogy lelkileg feltöltsem magam. Itt az és úgy történik, amit és ahogyan én szeretném. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki elmegy a pszichológushoz és ki tudja magát beszélni. Én pontosan ezt teszem, csak kiírom magamból az adott problémát a regényem egy fejezetén belül és ezzel túl is tudok lépni rajta. Semmiképp sem szeretném az írást kényszerként megélni, nemcsak munkaként tekintek rá. Már csak azért sem, mert egyáltalán nem lenne plusz hobbira időm.

 

E: Szoktál olvasni?

V: Nagyon szeretek olvasni, de sajnos ritkán jut rá időm. Főleg mostanában, amikor örülök, ha még melegen meg tudom inni a kávémat. Picit bűntudatom is lenne, hogy olvasnék, miközben írnom kellene.

 

E: Mikor kezdtél bele újra az írásba?

V: A várandósság alatt sikerült minden betegséget elkapnom a kislányomtól, persze sokkal durvább verzióban. Egy mezei köhögős vírustól például elrepedt a bordám. Pihenőre kényszerültem, ezért az utolsó regényem kiadása csúszott, tavaly novemberben jelent meg. Aztán jött a karácsonyi időszak, amit mindig befelé fordulással és a családommal töltök. Máté januárban megszületett és két-három hónapon keresztül gyakorlatilag az ölemben volt. Ebben az időszakban megengedtem magamnak azt, hogy csak vele foglalkozzak. Túl sokat viszont nem szerettem volna kihagyni, mert féltem attól, hogy kiesek a rutinból és nehéz lesz újra belekezdeni az írásba. Emellett persze az olvasóimat sem szerettem volna újabb könyv nélkül hagyni.

 

E. Mikor írsz általában? Van segítséged a gyerekek körül?

V: Sok segítségem van, amiért nagyon hálás is vagyok az egész családomnak. Nélkülük nem tudnék dolgozni. Az elején nehéz volt, mert Mátét csak két etetés között tudtam rábízni másra. De szerencsére nagyon jól haladtunk a hozzátáplálással és hamar megkedvelte az ízeket. Egyébként este is szoktam írni, amikor a gyerekek már alszanak, illetve napközben, ha vigyáz valaki rájuk.

 

E: Mit tartasz a legnehezebb feladatnak egy könyv megírásakor?

V: Az írásban a legnehezebb dolog számomra konkrétan az, hogy leüljek és írjak. Maga a történet kitalálása, a szálak szövése egy kifejezetten szórakoztató feladat. Az igazán nehéz dolog megvalósítani a gondolatokat.

 

E: Mennyire merítesz ihletet a valóságból?

V: Az első könyveim majdnem mindegyike egy-egy álomból, megérzésből született, ami nem hagyott nyugodni és azokat gondoltam tovább. Emlékszem, amikor Hannoverben szállodábandolgoztam és munka közben csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok. Nagyon furán éreztem magam és meg is kérdeztem a legjobb barátnőmet, hogy normális dolog-e az, hogy kitalált személyekkel beszélgetek a fejemben. Azt javasolta, hogy talán fel kéne keressek egy pszichológust. Kellett hozzá másfél év, hogy ráébredjek, az írók ezt csinálják. Mintha pergett volna egy film a szemem előtt. Ez annyira megtetszett, hogy esténként munka után, tévénézés helyett két órán át gépeltem a cselekményt és a karaktereket, amik a nap folyamán kitöltötték az elmémet. Így született meg három regényem anélkül, hogy tudatos lett volna.

 

E: Azt mondják, hogy egy könyv mindenkiben van, de Te ettől már jóval többet teljesítettél.

V: Az első könyvem kiadása után nagy félelmem is volt, hogy én ettől jobbat már biztosan nem tudok írni. Aztán a másodikat utólag még inkább szerettem. Mindig az motivál, hogy a legutolsó könyvemhez képest valami újat, izgalmasabbat kell nyújtanom. Fontos, hogy ne ugyanazt a hangulatot, sablont és karaktereket használjam a regényeimhez.

 

Ha kíváncsi vagy arra, hogy Viki életében mi és mikor volt az a fordulópont, ami az írás felé terelte, tarts velünk a következő részben is!

 

Keresd Baráth Viktória új könyvét webshopon: https://alomgyar.hu/konyv/artatlanok

 

Interjút készítette: Barna Evelin

 

A második rész itt olvasható: https://alomgyar.hu/magazin/oda-szeretek-menni-ahol-szeretnek-interju-barath-viktoriaval-2-resz