Összeegyeztethető az írói lét és a magánélet, ha az utóbbitól kemény pofont kapunk? - Interjú Kerry Fisher-rel

Kerry Fisher egy nemzetközileg elismert bestseller író, aki olyan kortárs nőknek ír fikciókat, akik elég hosszú ideje élnek ahhoz, hogy ne higgyenek a tündérmesékben. Több, mint egymillió eladott példánnyal rendelkezik és nyolc nyelven jelentek meg a könyvei.

Több évet élt Spanyolroszágban, Olaszországban és Korzikán. Angliába való hazaköltözése után újságíróként kezdett dolgozni, de végül maga mögött hagyta a valós történeteket a kitalált családok titkaiért. Ma már Surreyben él férjével, két tinédzser gyermekével és schnauzer-labrador keverék kutyájukkal, Poppy-val.

Kerry Fisher, üdvözlünk újra a Whispering Stories Blogon. Örülök, hogy itt köszönthetünk ismét. Utoljára 2015 novemberében találkozhattunk veled, amikor az írói életedről és a legutóbbi, The Island Escape című könyvedről beszélgettünk. Azt hiszem azóta már írtál és ki is adtál újabb négy könyvet, illetve az ötödik novemberben jelenik meg.

Mennyit változott az életed, mióta utoljára találkoztunk?

Drasztikusan megváltozott az életem, mind szakmailag, mind magánéletileg. Ha a szakmai oldalát nézzük, nagyon szerencsés vagyok, mert egyrészt találtam egy briliáns kiadót, a Bookouture-t, másrészt pedig a negyedik könyvem a kiadóval bestseller lett Angliában és Amerikában is. A Silent Wife című regényem fél millió példányban kelt el. Sokkal több minden történt, mint amiről álmodni mertem, amikor beszéltünk. A magánéletemben viszont nagyon viharos időszakon mentem keresztül. A tizenhét éves fiamnál két évvel ezelőtt rákot diagnosztizáltak. Most tizenkilenc éves, jelenleg tünetmentes és az egyetemen éli az életét. Valahányszor visszagondolok, hatalmas hálával tartozom az univerzumnak. Még mindig nagyon keményen dolgozom, de kaptam egy ébresztőt, hogy mi is számít igazán az életben.

Változott az írásod stílusa a közös interjú óta?

Elég könnyelműen kezdtem a The School Gate Survival Guide-dal (2017-ben a The Not So Perfect Mum) és a The Island Escape című regényekkel, de egyre komorabb lettem, ahogy olyan témákkal kezdtem foglalkozni, mint az örökbefogadás, a családon belüli bántalmazás és az elhidegülés.

Megengedted már magadnak valaha, hogy az olvasóid véleménye befolyásolja a karaktereidről alkotott elképzelésed?

Úgy érzem, annyira ismerem a karaktereimet, mintha a barátaim lennének, akikkel elmegyek kávézni. Ezért hatalmas löketet ad nekem, ha az olvasók ugyanúgy szeretik őket, mint én a valódi barátaimat. Az igazi életben nem befolyásol mások véleménye arról, hogy kik is ők.

Mit tapasztalsz, minél több könyvet írsz, annál nehezebb, vagy könnyebb az írás?

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Azt hittem, sokkal könnyebb lesz, de valójában nehezebb, mert a saját magammal szemben felállított elvárásaim egyre magasabbak. Most azonban megengedem azt a furcsa érzést, amit félúton mindig tapasztalok. Ez így jó? Bárki is el akarja majd olvasni a könyvem? Ezek a kérdések minden alkalommal megfogalmazódnak bennem, csak túl kell lépnem rajtuk.

Az újabb könyveid megjelenésekor még mindig ugyanazt a szintű izgatottságot érzed?

Még mindig nagyon izgatott vagyok egy új könyv megjelenésekor és nagy öröm számomra, ha kedves üzeneteket kapok olyan emberektől, akik élvezték a regényeimet. Valójában az általam taglalt témák miatt abban a kiváltságos helyzetben vagyok, hogy néhány olvasó mélyen személyes történeteket oszt meg velem. Ez igazán felemelő számomra.

Ha bármelyik általad írt könyv lapjainak egyikén élhetnél, melyiket választanád?

Azt hiszem, én lennék Clover a debütáló regényemből, a The Not So Perfect Mum-ból. Őt egyáltalán nem érdekli, hogy az emberek mit gondolnak róla, én viszont igyekszem mindenkinek a kedvében járni. Bár ahogy öregszem, be kell vallanom, egyre kevésbé. Néha azt mondom magamban: Lehetne bennem több Clover-ből.

Mennyi ideig tartott megírni a Senki sem az, akinek látszik című könyvedet?

Nyolc hónapig tartott, a szokásosnál kicsit tovább, mivel a fiam betegsége után írtam. Akkor az élet még nagyon bizonytalan és komplikált volt.

Mesélnél egy kicsit az új könyvedről?

Arról akartam írni, hogy mi a különbség aközött, amilyennek az emberek mutatják magukat a Facebookon, és milyen is valójában az életük. Néha hatalmas szakadék van a boldog, ünnepi, mosolygós családi képek és aközött, ami igazából történik. Nem csoda, hogy a lakosság fele állandó elégedetlenségben él.

Megemlítenél valamit, amit utólag mégis kihagytál ebből könyvedből?

Remek kérdés. Nem csak ebből a könyvből, hanem a következőből is… Szigorúan lekorlátozom a csúnya szavak használatát, mert sok olvasó rossz néven vette és e-mailben panasz leveleket írtak. Ez segít megtalálni az egyensúlyt az emberek valódi beszédstílusának ábrázolása és az erős nyelvezet ellen tiltakozó olvasók elvesztése között.

Még mindig ugyanazokat a publikálási módszereket használod?

Kiadót váltottam a The Island Escape című regényem óta és a könyveim túlnyomórészt digitálisak, bár mindegyik elérhető puhakötésű formában is az Amazon-on. A digitális publikálás nagy utat tett meg azóta, hogy 2012-ben saját kiadásban kiadtam a The Class Ceilinget.

Emlékszel arra, amikor először megpillantottad a könyvedet egy könyvesboltban, szupermarketben, vagy online?

Imádtam, amikor egy egész doboznyit kaptam kézbe a Senki sem az, akinek látszik című regényeimből. Az egyik legkedvesebb emlékem egyébként, amikor a The School Gate Survival Guide című könyvem először megjelent és megpillantottam egy Tesco áruházban. Megkértem egy idegen hölgyet, hogy készítsen rólam képet. Mivel én nagyon magas vagyok, ő pedig elég alacsony volt, a fénykép szögéből kifolyólag úgy festettem, mintha két hatalmas görögdinnyét tömtek volna a blúzom alá. Így soha nem tudtam használni azokat a képeket. Mostanában az amerikai olvasók több fotót küldtek nekem az ottani könyvesboltokban készült, az Amiről hallgatunk, az nem fáj című könyvemmel. Ez nagyszerű érzés.

Mi következik most az írói pályafutásodban?

November 22-én jelent meg egy új regényem, Az anya, aki lehettem volna. Letaglózott az anyák elhidegülése a gyermekeiktől. Az Egyesült Királyságban minden ötödik családban van olyan, aki elvesztette a kapcsolatot egy közeli hozzátartozójával.

3 extra kérdés az olvasóktól!

Mindig is író akartál lenni?

Mindig is szerettem a kreatív írást az iskolában, de nem ismertem egyetlen szerzőt vagy bárkit, aki a kiadással foglalkozott volna. Úgy tűnt, hogy ez az egyik olyan pálya, amely teljesen elérhetetlen lenne számomra. Sok téves kezdés után újságíró lettem és az egyik munkám a könyvek ismertetése volt. Lassan azon kezdtem töprengeni, hogy tudnék-e én is írni egyet. Nagyon naiv voltam és fogalmam sem volt, arról milyen nehéz is lesz megjelentetni!

Melyek a kedvenc tévéműsoraid/filmjeid?

Nagy csalódást okozok most, de soha nem nézek tévét. Igyekszem minél több időt tölteni a családommal és mindig visszatérek egy könyvhöz. Időnként elmegyek moziba a tizenéveseimmel, mivel ez olyan program, amit mindannyian élvezünk. Nemrég láttam a Downton Abbeyt (hajrá Maggie Smith!), de a kedvenc filmjeim a Dirty Dancing, a The Help és a Hidden Figures.

Az idő múlásával egyre könnyebb vagy nehezebb elfogadni a kritikát, különösen, ha az nem építő jellegű?

Annyira hozzászoktam már az építő kritikához. Az ügynököm és a szerkesztőim észrevételeit nem is tekintem kritikának. Inkább egy lépcsőfoknak, amire szükségem van ahhoz, hogy egy könyvből a lehető legtöbbet hozzam ki. Nagyon ideges lennék, ha a munkám minden visszajelzés nélkül kerülne ki a nagyvilágba. Tehát tulajdonképpen szívesen fogadom az építő kritikát. A nem építő kritika sem sért már meg annyira, mint régen. Elfogadtam, hogy a könyveim nem mindenkinek szólnak ugyanúgy, mint ahogy nem feltétlenül szeretek én sem minden könyvet, ami bestsellerré válik. Magabiztosabb lettem az évek alatt, bár nem fogok úgy tenni, mintha az egy csillagos értékelések feldobnák a napomat. Különösen, ha személyes támadásnak érzem őket. Ennek ellenére szeretem azt a nőt, aki azt írta: „Teljes pénzkidobás. Bárcsak inkább vettem volna egy Twixet.”

 

Kerry Fisher regényei megrendelhetők az Álomgyár webshopon.