K. M. Holmes: A végszó után online novella

A végszó után

K. M. Holmes

„Az egyetlen boldogság, mit el nem veszíthetünk, melyben nem csalódunk, az, amit másoknak szerzünk.”

Wohl Stefánia

LISA

– Teljesen hülye vagyok, igaz? – kérdeztem a barátnőmtől, aki a földre vetette a tekintetét, abban bízva, hogy nem várok választ a kérdésemre.

– Úgy általánosságban érted, vagy csak a mostani helyzetre vonatkozóan? – kérdezte, a padlót fürkészve.

Nagyot fújtattam.

– Csak válaszolj, jó? Ne kertelj itt nekem, mert így is teljesen ki vagyok bukva! – förmedtem rá.

– Az vagy – vágta rá, mire kikerekedett a szemem. Igaz, hogy Ash a legőszintébb barátnőm kerek e földön, de nem számítottam rá, hogy a kérésemnek eleget téve a képembe vágja ezt, arra pedig végképp nem, hogy tudja még fokozni. – Borzasztóan hülye.

– Remek! – dőltem neki a csempének, és a felhúzott térdemre hajtottam a fejem. A fürdőszobában voltunk, és a földön ülve próbáltam magamhoz térni az előző kiborulásomat követően. Történt ugyanis ezen a késő szombat délutánon egy kis tragédia. Egy olyan váratlan helyzetben találtam magam, a karácsonyi vacsorámat fogyasztva, amire nem voltam felkészülve sem lelkileg, sem szívügyileg.

– Nem értem, mi történt velem – mondtam kétségbeesve.

– Gyorsan emlékeztetnélek, hogy pár perce megkérték a kezedet, és te nemet mondtál a pasidnak – jött a hang az ajtóból, aminek a tulajdonosa olyan jól nézett ki, hogy ha tehetném, megtiltanám, hogy az utcára lépjen. Damian Reshore házában vendégeskedtünk, az ő fürdőszobájában seggeltem a járólapon. Akár egy sarokba dobott felmosórongy, amit már szakadtra súroltak a padlón.

Csupán egy pillantásra méltattam, majd újra a barátnőmre néztem.

– Megtennéd, hogy kizavarod innen a pasidat, mert, mint kiderült, itt csak hülyék tartózkodnak – mutattam körbe a kis helyiségben, ahol ketten voltunk. – Semmi szükségünk az okoskodására!

Ashley elkuncogta magát, és Damianre nézett.

– Milyen kedves párhuzamot vont köztetek, észrevetted? – kérdezte Damian Ashley-től, mielőtt megszólalhatott volna.

– Te csak ne uszítsd ellenem a barátnőmet! – kértem ki tettetett felháborodással. – Azt hiszed, hogy a haveroddal együtt ti talán jobbak vagyok? – fújtattam. – Csoda, hogy nincs itt erősítésnek.

– Ami azt illeti, itt vagyok – szólalt meg Liam, és bedugta a fejét Damian mellett. – Éreztem, hogy szükség lesz rám – vigyorgott. – Nagy a dráma? – fordult Damian felé, aki bólintott, majd félhangosan meg is válaszolta:

– Látod, nem? A földön ülve pityereg, és engem becsmérel.

– Az, mondjuk, nem újdonság – ugratta Liam. – Kivéve persze a sírást. – Ekkor már rám nézett. – Az újdonság.

Való igaz, sosem voltam egy pityergős csaj, de attól még vannak érzéseim, és pár perce olyan sírógörcs kapott el, amit nem tudtam visszatartani.

– Talán mert még sosem kérték meg a kezem! – indokoltam a kiborulásomat hevesen, és megint a sírás fojtogatta a torkomat.

– Nemet mondtál – közölte Liam egyszerűen, mintha ez olyan hétköznapi dolog lenne, vagy a desszertre mondtam volna, hogy „köszönöm, nem kérem”. – Van ilyen – tette hozzá, és vállat vont.

– Igent akartam! – nyüszítettem, mire mindenki rám bámult. – Nem nemet… – súgtam a beismerő vallomásomat, és már nem érdekelt, hogy mit fognak gondolni rólam. Ez a korai felismerés volt a legkínzóbb az egész helyzetben. Már most tudatosult bennem, hogy mit veszítettem el… hogy kit veszítettem el.

Damian tért legelsőként észhez a mondatom után.

– Akkor mi van az agyaddal, ha szabad kérdeznem? Mert ezek szerint kikapcsolt, amikor letérdeltek előtted.

– Ja, általában a pasik félnek az elköteleződéstől, nem a nők… – kontrázott rá Liam.

Na, erre már felszívtam magam, és felálltam a földről.

– Adj egy cigit! – szóltam a barátnőmre ingerülten. Ő is felegyenesedett, majd olyan kedves hangon válaszolt, amit nem érdemeltem meg. Ash tisztában volt vele, hogy mennyire szeretem Tomot, és azzal is, hogy mennyire féltem, hogy egyszer véget ér a kapcsolatunk, és elveszítem őt. Arra azonban egyikőnk sem gondolt, hogy a kiváltó ok én magam leszek.

– Nincs cigim – szólt Ash. – Már hónapokkal ezelőtt letettem.

A szemem forgatva fújtattam. Persze, tudtam, de reméltem, hogy van nála két szál dugicigi vészhelyzetre. Gyorsan jött a B terv, és a házigazdára néztem.

– Akkor adj inni!

Damian mély levegőt vett a válasza előtt.

– Én meg azt tettem le.

Egyik tenyeremet a combomhoz csaptam.

– Komolyan mondom, nem megyek veletek semmire! Akkor mégis hogy vezetitek le a feszültséget? – Még mindig Damiant bámultam, aki lazán a nadrágzsebébe dugta a kezét, és hanyagul odavágta nekem:

– Szexelünk.

Jó. Kész. Lefagytam.

– Most mi van? – vigyorogta el magát, és felhúzta a vállait a nyakához, hogy még ártatlanabbnak tűnjön.

– Semmi – feleltem, és a fejemet csóváltam közben. – Csak azt hittem, valami olyasmit fogsz mondani, hogy futással, vagy nem is tudom…

– Azt is szoktunk – jött a válasza.

– Na, jó, engedj ki! – léptem felé, mert ki akartam menni a fürdőből. – Nekem most dolgom van.

– Hová mész? – kérdezte Ash.

– Nem a kocsmába, ne izgulj! A reptérre, hátha utolérem Tomot. – Egy pillanatra elgondolkodtam. – Tudom, hogy honnan fog indulni a gép, láttam, amikor lefoglalta a helyet a járatra – Nagyot fújtattam. – Méghozzá két főre.

Damian az órájára nézett.

– Elviszlek – közölte, és Ash is jelezte, hogy csatlakozik hozzánk.

A szentestére tekintettel illő lett volna nemet mondanom nekik, de ilyenkor taxit fogni lehetetlen, és mivel nem saját autóval érkeztem Los Angeles legnívósabb utcájába, csak egy bólintással jeleztem, hogy elfogadom az ajánlatukat.

Egy árva szót sem szóltam az út alatt, pedig több mint fél órát utaztunk annak ellenére, hogy Damian lába eléggé ránehezedett a gázpedálra. Végig azon voltam, hogy leplezzem a remegésem, ami időközönként rám tört.

Több mint egy éve voltunk együtt Tommal, aki szinte már nálam lakott. Nehéz is lett volna ezt a kapcsolatot fenntartani közel tízezer kilométer távolságból, hiszen Berlin nem a szomszéd város. Tom kaszkadőrként dolgozott, nem jelentett neki akadályt itt elhelyezkedni, hiszen tapasztalt volt már a filmezés világában. És azt se felejtsük ki a felsorolásból, hogy Damian Reshore, mint egy jó ajánlólevél, vitte a hírét a nagy stúdiókhoz.

– Megjöttünk – mondta Damian, amikor leparkolt, de hosszú másodpercekig nem mozdultam.

– Oké – bólogattam, és vettem egy mély levegőt.

– Bekísérjünk? – kérdezte Ash.

– Az jó volna – feleltem, és kinyitottam az autó ajtaját.

Ahogy szilárd talajt éreztem a lábam alatt, úgy kapott életre bennem az erő. Szinte rohantam a terminálig, ami nem volt annyira zsúfolt, mint azt megszoktam. Gyorsan beálltam a legrövidebb sorba, és amint odaértem az utasfelvételi ponthoz, ahol rám mosolygott a pult mögött lévő egyenruhás hölgy, én már alig bírtam magammal. Meg sem vártam, hogy befejezze a kérdését, mert mire kimondta, hogy „segíthetek?”, én már ontottam magamból a szavakat. De öt perc összefüggéstelen magyarázkodás és könyörgés után éreztem, hogy nem fogok tudni rá hatni, mert folyamatosan csak azt ismételgette, hogy nem lehet.

Dühösen az engem váró barátaimhoz igyekeztem.

– Mi az, megtudtál valamit? – kérdezte Ash.

– Meg, persze! Azt, hogy nem engednek be. Lekéstem az utasfelvételt, és a beszállókártyám sincs nálam, mert ugye nem én foglaltam a jegyet. – Damianre néztem, és folytattam. – Mi lenne, ha előkapnád a világhírű mosolyodat, és odavillantanád, mint egy hollywoodi filmsztár, hogy leessen róla a bugyi, és mégis beengedjen?

Damian a fejét csóválta, majd válasz gyanánt elindult a pult felé.

– Megteszi? – kérdeztem Ashley-től, mert az előző próbálkozásom csupán egy elkeseredett poén akart lenni.

– Ő? – nézett rám nagy szemekkel, mintha meglepődne azon, hogy ennyire nem ismerem a pasiját. – Biztos lehetsz benne, hogy egy percen belül elintézi.

Az egy percből azonban több lett, én pedig a számat rágcsálva toporogtam. Tiszta vicc ez az egész! Teljesen hülyét csinálok magamból, és mindehhez asszisztálnak is nekem. Magammal rántok mindenkit a szeszélyes viselkedésemmel.

– Mehetsz! – vigyorgott rám Damian, amint visszajött.

– Hogy sikerült elintézned? – kérdeztem vissza immár háromméteres mosollyal az arcomon, ami lehetetlenül sok fogamat engedte láttatni.

– Vettem jegyet – válaszolta, és a kezembe nyomta a beszállókártyámat.

– Hova?

– A legközelebbi járatra, nem mindegy?! – kérdezett vissza ingerülten. – A lényeg, hogy átjuss a detektoros kapun, és a tranzitterületre érj. Ott talán még megtalálod, és ha szerencséd van, elcsíped a járatát.

– Szorítsatok nekem! – kiáltottam, miközben a jegykezelő felé futottam.

Mivel nem volt poggyászom, így elég hamar bejutottam, és rögtön a járatinformációs kijelző felé siettem, hogy megnézzem a Berlinbe tartó járatokat. A beszállókapuk előtt bőven volt ülőhely, de sehol sem láttam azt az arcot, amit kerestem. A kijelzőn egy pillanatra láttam eltűnni a legközelebbi indulási időpontot, és tudtam, hogy elkéstem. A beszállókapuhoz rohantam, ahol egy férfi állta az utamat.

– Hova ez a nagy sietség? – kérdezte.

– Fel kell jutnom a gépre! – hadartam zsigerből, mire kinevetett.

– Hölgyem, ez a kapu már zárva, nem engedhetek be több utast. Ezzel utazott volna? – kérdezte, és a beszállókártyámra vetődött a tekintete.

– Nem… – súgtam. – Vagyis igen. Csak tudja… pár órája megkérték a kezemet, és én hülye nemet mondtam. A barátom pedig, akinek most könyörögnék, hogy bocsásson meg, valószínűleg azzal a géppel utazik – mutattam az ajtóra. Magam sem értem ezt az őszinteségi rohamot, ami feltört bennem, de úgy éreztem, máshogy nem tudom meggyőzni.

A reptéri alkalmazott a mögötte lévő ajtóra nézett, majd szomorú tekintettel vissza rám.

– Szeretnék segíteni, de ez lehetetlen.

Hát, itt a vége.

– Sajnálom, de ez nem egy romantikus film, amiben megesik magán a szívem, és megengedem, hogy feljusson a gépre, megakadályozva ezzel az indulást, kockáztatva az állásomat, valamint több száz ember biztonságát.

Farkasszemet néztünk, és bármennyire is rosszulesett, ahogy – finoman szólva – kioktatott, mégsem haragudtam rá. Mert ha ez egy romantikus film lenne, én már rég a repülőgépek között rohangálnék, Tom nevét kiáltozva, aki meglátna az induló gépe ablakából, és megakadályozná a felszállást. De ez itt a kicseszett valóság. Előttem a zárt ajtó, ami mögött a jövőm nemsokára elérhetetlen távolságra kerül.

– Értem – mondtam leszegett fejjel, és hátat fordítottam neki, hogy távozzam.

– A múltat nem élhetjük újra – szólt utánam. – Az utólagos megbánás nem teszi jóvá, amit tettünk.

Megfordultam, és ránéztem a fickóra.

– De tapasztalatból mondhatom, hogy az őszinte megbánás elmélyíti a kapcsolatot. Anélkül nem tudja semmissé tenni a dolgokat, ezért javaslom, hogy hívja fel, és mondja el neki, hogy mit érez. – A mögötte lévő ajtóra mutatott. – Ez nem zárhatja el magukat egymástól.

Ha formában lettem volna, kapásból válaszolok valami csípőset, de most képtelen voltam a gondolkodásra. Hagytam, hogy ott lógjanak a szavai a levegőben, és kísérjenek engem, hogy egyre jobban fájjon a mellkasomat szorító érzés. Még utoljára bejártam a tranzitterületet, bementem az üzletekbe és a vendéglátóegységekbe, de szinte csak bolyongtam bennük. Elkeseredetten, legyőzöttként rogytam le egy székbe, és nem álltam fel, amíg elég erőt nem éreztem magamban a továbbhaladáshoz.

Gyűlölöm a drámát! Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy drámakirálynő, de ez a dolog Tommal eléggé kiborított. Általában én vagyok az az ember, aki fogja a másik kezét, és mond pár vigasztaló szót, hogy jobban érezze magát. És azt a sok hihetetlenül okos gondolatot nem is említem, amivel rendszerint mosolyt csalok az emberek arcára. Most azonban az enyémre nem tud kirajzolódni egy sem, hiába próbálok úgy nézni Ashre, mintha nem izgatna a magány, nem tudom átverni. Ő az, aki pontosan tudja, mit érzek belül, és a felszín csupán csak elfedi a valódi hangulatomat. Mert hát szarul vagyok, az hétszentség. Nem telt el az ominózus nap óta egyetlen éjszaka sem, hogy ne álmodtam volna Tomról… Arról a pillanatról, amikor letérdelt elém a barátaim előtt, és elővett egy ékszeresdobozt a zsebéből.

Istenem, milyen izgatott volt!

Szinte látom magam előtt a remegő kezét, és hallom a szavait:

– Eredetileg Berlinben akartam megkérni a kezed, otthon, a családom előtt, de nem bírok várni a pillanattal – kezdte, mire a fejem megszédült, és pillanatokra voltam attól, hogy ájultan forduljak le a székről. Így aztán Tom türelmetlensége és az én óriási zavarom nem a pillanathoz illő állapotot idézte elő. Mert nem azt a szót mondatta ki velem, amit ilyenkor az ember meghatódva el szokott rebegni.

– Nem tudom – hangzott a válaszom. Őszinte voltam, mert azt hittem, az én életemben nem fog eljönni ez a pillanat. Hogy soha nem lesz olyan ember, aki velem tervezi majd az élete hátralévő részét. Nem éreztem még magam ilyen fontosnak és ennyire különlegesnek. Az eddigi kapcsolataimmal inkább nem dicsekednék, de annyit azért leszögezhetünk, hogy katasztrofálisak voltak. Bátran ki merem jelenteni, hogy miattam. Mert hát az ég szerelmére! Nem lehet sorozatosan ennyi rossz pasit kifogni, ugye? Volt, aki a munkámmal járó távollétet nem bírta, és hiába szakadtam meg és utaztam haza, amikor szabadnapot kaptunk, kevés voltam neki. Nem minőségi együttlétre alkalmas, jelentsen bármit is ez a szar mondat, amivel az egyikőjük megtisztelt. Aztán volt, aki a hebrencs természetem elől menekült, mondjuk, repült utána az összes cucca is… az ablakon át. Itt érdemes megemlítenem, hogy önérzetes vagyok. Meg persze őrült is, ha muszáj. Az élet pedig gondoskodik róla, hogy gyakran legyen muszáj. Szóval ez sem írható a számlámra, mert csak a kiváló helyzetfelismerésemet és alkalmazkodóképességemet igazolja, hogy időnként elveszi a sors a józan eszemet. De kanyarodjunk vissza a pasikra! Vagyis már csak egy pasira.

Az álompasira.

Tomról dicshimnuszt tudnék zengeni, mert kedves, figyelmes, önzetlen, elvisel, sőt mi több, odavan értem! Olyannak lát engem, amilyennek én sosem láttam magamat. Ha reggel csipás szemmel, kócos hajjal, tátott szájjal horkolok, ő a legelőnytelenebb profilomat nézve rám mosolyog, és azt mondja azon az érces férfihangján, amitől mindig megborzongok, hogy:

– Jó reggelt, szépség!

Ilyenkor mindig közel kerülök az olvadási ponthoz. Nem hinném, hogy rajta kívül sok embert lenyűgöznék ilyenkor. De Tomot sikerült.

Szerinte gyönyörű vagyok, szerintem pedig retusáló program van beépítve a szemébe. Eleinte még morogva húztam a fejemre a takarót, hogy elbújjak előle, de annyiszor mondogatta nekem, hogy egyik nap már úgy voltam vele, hogy ha ilyen szerelmes, akkor megérdemli! Odabújtam hozzá, és hagytam, hogy szétpuszilgassa a „gyönyörű” arcomat, hogy mindketten boldogok legyünk. Szép élet, nem igaz?

Na, akkor most elmondom, hogy kell elrontani!

Először is a tétovázással a legfontosabb kérdés feltétele után. Bárki, aki el szeretné cseszni a jövőjét, nyugodtan kérjen tőlem tanácsot, mert mesterien művelem. Ha indulna egy olyan képzés, ahol megtanítanák, hogy baltázd el az életed, és hogyan kell sorozatosan rossz döntéseket hozni, én lennék a szakértő, akit meghívnának. Igazán megérdemelném!

– Nos, megettünk két nap alatt négy doboz jégkrémet, hatszor láttam a kedvenc filmedet, de úgy gondolom, eljött az idő, hogy végre én találjak ki valamilyen programot, mert a tieidtől depressziós leszek, és dagadt – mosolygott rám Ashley, aki feltápászkodott a kanapémról, és kisétált a konyhába, hogy töltsön magának valamit inni.

– Te csak ne háborogj, senki nem kért arra, hogy velem együtt halj meg te is! – kiáltottam utána.

– Hajszál híján megúsztam – jött a válasza, és vele együtt ő is, egy széles vigyorral az arcán. – Miért nem hívod fel? – kérdezte.

– Nem hívom fel! – duzzogtam, mint egy harmincéves testébe zárt kislány. – Mégis, milyen dolog már az? Könyörögjek neki, vagy magyarázkodjam? – Nagyot fújtattam. – Tudod, hogy nem stílusom az ilyesmi. Különben is! Ő rohant el megsértődve, pedig megragadtam a karját, és kértem, hogy beszéljük meg! És? Megállt? – kérdeztem a barátnőmtől, aki nagyot sóhajtva megrázta a fejét.

– Na ugye – helyeseltem. – Nem állt meg. Rám sem bírt nézni!

– Mert majdnem kibuggyantak a könnyei, te idióta! – kiáltott rám Ash, majd emelt hangon folytatta: – És különben is, kiváló az ítélőképességed, mondhatom! Még te sértődsz meg azért, mert alig tért magához az elutasításod után?

– Nem őt utasítottam el!

– De igen!

Felpattantam a kanapéról, és állva bizonygattam az igazamat.

– Meg kellett volna beszélnie velem, vagy legalább kipuhatolózhatta volna, hogy mennyire vagyok kapható egy ilyen dologra. Nem csak úgy… – mutattam a földre – letérdelni és… – Egy percre csendben maradtam, és visszahuppantam a kanapéra, majd az ölembe vettem a kispárnámat, hogy megöleljem. – Értsd meg, nem hittem el, hogy adatik nekem ilyen boldogság. Abban a pillanatban azt hittem, hogy széthullik minden. Mert egy házasság mindent megváltoztat. Mi van, ha elront mindent az elköteleződés?

– Jézusom, mindjárt rád hívom a mentőt! – tört ki Ashley-ből. – Komolyan mondom, össze lehetne titeket kötni Damiannel. Hát hogy lehet a boldogságtól ennyire félni?

– Nem félek, hanem azt féltem.

Ash rám bámult, mielőtt válaszolt volna.

– Sokszor olyan, mintha száz éve ismernélek, de ilyenkor, amikor ezt mondod, azt hiszem, egyáltalán nem.

– Anyám sem talált magának egy normális pasit – mondtam. – Mellette azért láttam pár dolgot.

– Nem vagy az anyád, és nem az ő életét éled. Megérdemled a boldogságot, mert csodálatos ember vagy – mondta, és a vállamra hajtotta a fejét. – Csak most egy kicsit büdös – húzta fel az orrát, és mélyet szippantott a levegőből.

Azonnal fejbe csaptam a párnámmal.

– Nem bírtad ki, mi? – háborogtam, és megszagoltam magamon a pólómat. – Ennek öblítőillata van, nekem ne játszd meg magad! Én nem savanyodtam napokig a paplan alatt, mint egyesek! – utaltam ezzel arra, hogy amikor Damian miatt szenvedett, napokig étlen-szomjan feküdt a sötét lakásában, majd amikor felmentem hozzá, kényszerítenem kellett, hogy kikeljen az ágyból, egyen és zuhanyozzon le. Nyilván ezt akarta viszonozni, de vele ellentétben én kemény vagyok, tartom magam, és tisztálkodom.

És ha már keménység…

– Jól van, felhívom! – nyúltam a telefonomért, majd rá is nyomtam Tom nevére. De a karakán énemet az első csörgésnél elkaszálta a pánik, mert gyorsan bontottam a hívást.

– Mi az? – kérdezte Ash tágra nyílt szemmel.

– Kicsöngött – mondtam ledöbbenve, a mobilom sötét kijelzőjét bámulva.

– Hát akkor miért tetted le?

– Mert eddig nem csöngött ki. Ki volt kapcsolva – suttogtam halkan.

Ash arca olyan kifejezést vett fel, hogy egy pillanatig azt hittem, nekem ugrik, és fojtogatni kezd.

– Te hívtad őt korábban is?

Oh, a totális, teljes bukás! Jut eszembe, ebben is kiváló vagyok!

– Lehet, hogy voltam olyan elkeseredett állapotban… – kezdtem beismerni halkan. – Mondjuk, akkor, amikor leugrottál kajáért, vagy amikor kimentél a mosdóba, vagy telefonon beszéltél valami híres filmsztárral… – soroltam.

– Lisa! – kiáltott rám Ash. – Te hazug disznó! Szóval amint volt egy szabad perced, te telefont ragadtál?

Bólogattam. Kár lenne tagadni, hogy most ástam el az összes önbecsülésemet, és mentem le arra a szintre, amiért mást torkom szakadtából kinevettem volna.

– De hagyjuk is! – tereltem a dolgot, mintha ezzel bármit is el tudtam volna érni. – Már nem lényeges. El kell őt engednem.

Ebben a percben megcsörrent Ash telefonja, és én majdnem összecsináltam magam a hangjától.

– Ki az? – kérdeztem gyorsan.

– Damian.

Elhúztam a számat, és hátat fordítva neki, kisétáltam a konyhába, hogy nyugodtan tudjon beszélni. Magamban persze elmondtam egy hálát Damiannek a tökéletes időzítésért. De még kétkortynyi vizet sem nyeltem le, amikor Ash megállt előttem, és a telefonját a füléhez szorítva közölte:

– Elutazunk. Velünk tartasz?

– Most? – értetlenkedtem.

– Damian tervez valamit szilveszterre. Na? – sürgetett. – Benne vagy?

Megrántottam a vállam.

– Ha szükségetek van egy gyertyatartóra… – válaszoltam, mindenféle lelkesedést mellőzve. Azt már korábban megbeszéltük, hogy miután én lemaradok a berlini újévi buliról, velük fogok tartani, de arról nem volt szó, hogy el is utazunk.

– Remek! – ragyogott Ash, és belekuncogott a telefonba, majd magamra hagyott. Nekik legalább bejött az élet, mert vesszek meg, ha láttam náluk szerelmesebb párt!

– Hova megyünk?

– Meglepi! – vigyorgott rám Damian azzal a vigyorral, amit már jól ismertem, és amiből már tudtam, hogy meg fogom bánni ezt az egész kiruccanást.

Kinéztem a magángép ablakán, és próbáltam megnyugodni. Fogalmam sem volt, hogyan fogom felhőtlenül jól érezni magam ilyen állapotban, és legszívesebben felpattantam volna az ülésből, hogy hazarohanjak tovább sajnálni magam a történtek miatt. Egy évet dobtam ki a kukába, és vele együtt sok mást is. A jövőmet, a szívemet, a boldogságomat. Kár szépíteni a tényeket, mert ez az igazság. Tom nem hívott vissza, ami egyfajta üzenet volt számomra. Már nem kíváncsi rám, és én tiszteletben fogom tartani az óhaját. Néha a ki nem mondott szavak, vagy a tettek hiánya ugyanolyan beszédes, mint az, amikor pontot teszünk valami végére.

– Nem bírom ezt a feszültséget, ami körülvesz téged, Cherry Lady! – mosolygott rám Damian, és felém nyújtott egy pohár szíverősítőt.

– Kímélj meg az együttérzésedtől! – duzzogtam, de elvettem tőle a poharat, és egy mozdulattal megforgattam benne a bourbont.

– Nincs még minden veszve – mondta, és leült velem szembe. – Mindenki követ el hibákat.

Vágtam egy fintort.

– Csak a szerencséseknek bocsátanak meg. Az én viszonyom a szerencse istennőjével pedig finoman szólva sem baráti. Mindig fukarkodik, ha szükségem lenne rá.

– Ennek semmi köze a szerencséhez. A szerelemhez viszont annál több.

– Te nem iszol? – kérdeztem válasz helyett, és ezzel megpróbáltam más mederbe terelni a beszélgetést, mielőtt elérzékenyülten ráborulnék Damian vállára, és kisírnám neki a szívem összes bánatát, amihez elég közel álltam.

– Koccintok veled, ha úgy könnyebben lecsúszik – válaszolta. – Hosszú út áll előttünk, jobb lesz, ha megpróbálsz pihenni egy kicsit.

– Még valami jó tanács, apuci? – gúnyolódtam.

– Igen – állt fel a székből, és lehajolt hozzám, hogy halkan a fülembe tudja suttogni: – Képes vagy minden váratlan fordulatot szeretni az életben? – kérdezte, mire döbbenten felé fordítottam a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. Pár centire volt tőlem, és ahogy meglátta rajtam a meglepődést, elmosolyogta magát. – Ez a végtelen boldogság receptje – súgta, majd nyomott egy puszit az arcomra, és elsétált mellőlem.

Remek! Hova tart ez a világ? Damian Reshore elakasztja a szavam… Azt mondtam már, hogy mennyire utálom ilyenkor?

– Berlin? – kérdeztem félájultan, ahogy a reptéren kiléptünk a terminálból. – Berlin?! – kiáltottam újra, hisztérikusan, erősen harcolva a bennem kitörni vágyó pánikrohammal.

Damian és Ash izgatottan mosolygott rám, de a mosolyuk nem volt ragadós, annyit mondhatok. Sejthettem volna, hogy terveznek valamit, és borzasztóan mérges voltam magamra, amiért nem láttam át rajtuk.

– Melyikőtöket kell most megölnöm? – kérdeztem mérgesen. – Kinek a fejéből pattant ki ez az agyament ötlet, hogy szarrá kínozzon engem?

Teljesen ledöbbentek a szavaim hallatán, majd Damian megrántotta a vállát, és ő szólalt meg elsőnek.

– Ez esetben én állok a bitófa alá – mondta, de hátrálni kezdett, amikor megindultam felé.

– Ne avatkozz az életembe! – szóltam rá, felemelve a mutatóujjamat, hogy érezze a valódi fenyegetettséget. – Mit hittetek, hm? Azt, hogy majd meg sem állok Tom lakásáig?

– Úgy nagyjából… igen. Azt – felelte. – Hívtam is neked egy taxit – mutatott a hátam mögött parkoló autóra. Megfordultam, ránéztem a sötétkék Audira, majd vetettem egy szemrehányó pillantást a barátnőmre, mielőtt újra Damiant találtam meg a tekintetemmel.

– Újabban Cupidót is játszol?

Ashley szája mosolyra húzódott.

– Holtszezon van a filmes szakmában, ilyenkor kénytelen vagyok bevállalni ezt-azt.

Nagyot sóhajtottam.

– Ez lenne a váratlan fordulat, amit a gépen említettél?

Damian megrázta a fejét.

– Az csak akkor jön el, ha beülsz az autóba, hogy rendbe hozd az életed.

Ó, istenem! Mintha ez ilyen egyszerű lenne!

– Ebben a pillanatban egy csöppet sem kedvellek – vetettem oda neki.

– Benne volt a pakliban némi utálat az irányomba, de vállaltam a kockázatot.

– Én is – mondta Ash, amivel elérte, hogy már rá nézzek. – Te döntesz, Lisa. Ha nem szeretnél odamenni, akkor egyenesen a szállodába megyünk, hogy együtt készülhessünk el, mert este egy hatalmasat fogunk bulizni.

– Tudod, hogy nem fogok veletek tartani – válaszoltam halkan, mire felém lépett, hogy megölelhessen. – Akkor ne vesztegesd az idődet! Arra menj, amerre a szíved húz! – szorított magához. – Ha bármi van, hívj fel, és megyünk érted. Még akkor is, ha az ajtajában gondolod meg magad. De legalább nem róhatod fel magadnak, hogy meg sem próbáltad helyrehozni.

– Téged elég nehéz utálni – viszonoztam az ölelését, és nevettünk egyet. – De azért szólhattál volna, hogy ne itt majrézzak.

– Nem is ismerted eddig ezt a szót.

– Nem is voltam még ilyen helyzetben – indokoltam meg, majd elléptem tőlük, és az autóra néztem, amiből a sofőr már kiszállt.

– Van csomagja, hölgyem? – érdeklődött a férfi.

– Csak a szívem, de az elég nehéz!

A sofőr ráncolta a homlokát, miközben elindult, hogy kinyissa nekem az ajtót. Mielőtt beültem volna, még utoljára visszanéztem a barátaimra.

– Drukkoljatok nekem!

Ash felmutatta a keresztbe font ujjait, és megrázta, hogy még jobban kifejezze, mennyire izgul.

– Vagy különben baltás gyilkosként térek vissza… – löktem oda búcsúzóul, és behuppantam a taxiba, majd magamra csaptam az ajtót.

Tom lakásához alig félórányi volt az út, de nekem mégis úgy tűnt, mintha kétszer körbeautóztuk volna a Földet. Izzadtam, fészkelődtem az ülésben, és ha nem lett volna mellettem a sofőr, már biztos, hogy nyüszítettem volna kétségbeesésemben. Miután megérkeztünk, és kiszálltam a taxiból, nehéz lábakkal lépdeltem közelebb az épülethez, amelyben Tom lakása volt. Felnéztem az utcáról nyíló ablakára, de sötétség honolt mögötte, ahogy a legtöbb szomszédos ablaknál is.

Lehet, hogy nincs is itthon! Basszus, erre azért gondolhattam volna, én hülye! Hiszen szilveszter este van, pár óra múlva itt a boldog új év, csak kérdés, hogy kinek, ugye…

Beütöttem a lakás kódját a kapucsengőnél, és már berregett is az ajtó, hogy tudassa, szabad az út. Tom a harmadik emeleten lakott, egy hatemeletes háztömbben, és a gyenge lábaimat figyelembe véve egyből a lifthez siettem. Gyalog biztos, hogy összerogytam volna az első lépcsősor után.

A liftben úgy toporogtam, mint az a kiskutya, amelyiket sétálni visznek, és már nagyon kell pisilnie. Megráztam a fejem. Ideje összeszednem magam, mert jelenleg egy rakás szerencsétlenség vagyok.

Kinyílt a liftajtó, megigazítottam a hajam, vettem egy nagy levegőt, és a végzet asszonyaként léptem a folyosóra. Legalább a tartásom legyen értékelhető.

Csengettem.

Semmi.

Megint csengettem.

Még mindig semmi.

Még egy apró nesz sem szűrődött ki a lakásból. Elővettem a telefonomat, megcsörgettem rajta Tomot, de nem fogadta a hívásomat. És én még most sem tudtam haragudni rá, amiért elutasít. Fordított helyzetben én le is tiltottam volna őt.

Kiengedtem egy mélyre szívott levegőt, és elhatároztam, hogy azért is megvárom. Nem fog ez az akadály meggátolni abban, hogy lássam őt. Hátha csak sörért ugrott le a közeli kisboltba, vagy egy jó dönert kívánt meg, amit olyan finoman készítenek két utcával lejjebb. Lekuporodtam a földre, és az ajtónak támasztottam a hátam.

Ha kell, itt fogok ülni reggelig, de addig nem megyek el, míg nem beszéltem vele!

Hajnali egykor aludtam be először. Az újév itt talált rám, a sötét folyosón, ahová alig szűrődött be fény a lépcsőház ablakán keresztül. Onnan tudtam, hogy éjfél van, hogy hallottam a távolban durranó tűzijátékok hangját.

Mondtam is magamnak, hogy csodálatos, boldog új évet, te szerencsétlen hülye! Meg még sok mást is, de azokat jobb lesz mielőbb elfelejteni…

A következő bóbiskolásomból a lift hangja keltett fel, majd a hirtelen jött fény, mert azon az emeleten szállt ki valaki, ahol én dőltem el a földön, mint egy hajléktalan, és a mozgásérzékelős lámpa azonnal aktivizálódott.

Ráhunyorogtam a felém lépkedő alakokra, miközben próbáltam az elgémberedett végtagjaimra ráállni.

– Mi a fene?! – hallottam Tom hangját, akit egy feltűnően szép és csinos nő karolt át, én pedig alig tértem magamhoz a döbbenettől.

TOM

– Basszus, ennyire nem lehetek részeg, hogy hallucináljak! – Ez volt az első, amit kinyögtem a nővéremnek, aki szintén ugyanúgy ledermedt Lisa láttán, mint én. Megtorpantunk a lépcsőházban.

– Ha te hallucinálsz, akkor én is – mondta Andrea halkan.

– Nem vetted fel a telefont – kezdte Lisa keserűen, ahogy bátran megindult felénk. – Akkor talán elmondhattad volna, hogy már sikerült túllépned rajtam.

A telefonom? Azt sem tudom, hol a faszomban van az az átkozott készülék! Ismer már, nincs a seggembe dugva állandóan! Még hogy túlléptem rajta? Miről beszél? Hát túlélni alig bírtam a napokat, nemhogy túllépni rajta!

– Legalább ne lenne ennyire szép és csinos! – mutatott végig Lisa a nővéremen. – Mert akkor legalább a kinézetére tudnék olyat mondani, amivel megsérthetném, de így… – pillantott rám. – Azt hiszem, elhúzom a csíkot, és csak remélem, hogy hiányzik tizenöt foga. – Ellépett mellettem, és még félhangosan hozzátette: – Igen, majd így képzelem el. Egy dögös, fogatlan picsának, akivel megcsaltál.

– Kidrámáztad magad? – nyúltam a karja után, és magam elé perdítettem. Talán ebben a percben sikerült is valamennyit józanodnom. – Ő a nővérem.

– Helló! – mondta barátságosan az említett személy, és kezet nyújtott Lisának, aki anélkül hogy bemutatkozott volna, döbbenten nézett hol rám, hol rá.

– Te vagy Andrea? – kérdezte hitetlenkedve. Még nem találkoztak, de hallott már a nővéremről, akiről elmondható, hogy már inkább orosz, mint német, hiszen az egyetem befejezése után a pasija után ment Oroszországba, és azóta ritkán látott vendég nálunk.

– Én volnék – erősítette meg mosolyogva Lisa kérdését, majd hozzátette: – És amint látod, a fogaim is rendben vannak.

Lisa arca egy pillanat alatt elsápadt, és magyarázkodni kezdett.

– Jaj, ne haragudj azért, amit mondtam rólad!

A nővérem legyintett egyet.

– Ne viccelj, nem sértettél meg! Én nem tudtam volna ilyen higgadt maradni, mint te, ebben a félreértett szituációban. Tomnak szerencséje van veled.

Lisa pillantása találkozott az enyémmel, és szégyenlősen lesütötte a szemét. Tudtam, hogy mi futott át az agyán, és miért szégyellte el magát. Az álla alá nyúltam, és felemeltem, hogy újra rám nézzen.

– Itt vagy – mosolyogtam rá.

– Itt – súgta könnybe lábadt szemmel. Nem mondtam neki, de én holnap akartam repülőre ülni, mert már nem bírtam több napot elviselni nélküle. – Nem… – köszörülte meg a torkát – nem mehetnénk be a lakásba, mert ha jól látom, három szomszéd is kint áll az ajtóban, és minket figyel. Gyorsan végigfuttattam a szemem az ajtókon, és megállapítottam, hogy tényleg kijöttek páran a beszélgetésünk hallatára. Egyébként nem kotnyelesek az itt lakó emberek, csak kíváncsiak. Tele van a ház nyugdíjas rendőrrel, akik jobbak bármelyik térfigyelő kameránál. Szerintem ez a lépcsőház Berlin legbiztonságosabb része.

– Nem megyek sehová, amíg nem válaszolsz nekem.

– Mondd gyorsan! – türelmetlenkedett Lisa, mire a nővérem egy lépést hátrált, és halkan kuncogott.

Benyúltam a kabátom belső zsebébe, és elővettem azt az ékszeresdobozt, aminek a tetejét még fel sem nyitottam Lisának, mert amikor legutóbb elővettem, megakadályozott benne, hogy megkérjem a kezét.

– Mivel az emberrablást a törvény bünteti – kezdtem bele, de Lisa már a sírással küszködött, és a tenyerét a szájára szorította a doboz láttán –, ezért kérlek, ne kényszeríts rá, inkább mondd ki szépen, hogy a feleségem akarsz lenni.

Lisa alig kapott levegőt, de kipréselte magából azt az átkozott igent, amire vártam.

Kinyitottam a dobozt, és kivettem belőle a gyűrűt, hogy az ujjára tudjam húzni, ami nem volt egyszerű mutatvány, úgy remegett a keze.

– Szeretlek! – kiáltotta, és a nyakamba borult.

Szorosan öleltem, miközben hallottam a szomszédok ovációját és hangos gratulációjukat.

– Én is szeretlek! – mondtam Lisának, és az ölembe kaptam, hogy be tudjam vinni a lakásomba. Csak azzal a több mint tíz felessel nem számoltam, amit magamba döntöttem az este folyamán, ezért egészen az ajtó melletti falig meg sem álltunk a lendülettől.

Lisa annyira nevetett, hogy alig bírta abbahagyni.

– Segítsek? – kérdezte a nővérem, szintén a nevetéstől fulladozva, mire rámordultam.

– Vedd ki a kulcsomat a zsebemből, és tárd ki az ajtót! – parancsoltam neki, és tette, amit mondtam. – Ha faltól falig csapódom, akkor is átviszlek azon a kibaszott küszöbön! – mondtam Lisának, aki a fejét a mellkasomba fúrta.

– Bízom benned – suttogta, felnézve rám, és ez volt az a pillanat, amikor a szívem már nem a mellkasomban dobogott tovább. Már az ő része volt, s az övét innentől én őriztem.

K.M. Holmes regényeit itt találod!