Prológus

 

2019-ben a harminckét éves Eva Mercy majdnem megfulladt egy rágógumitól. Épp kényeztetni kezdte magát, amikor a rágó megakadt a torkán, és ő nem kapott levegőt. Ahogy lassan elsötétült előtte a világ, elképzelte, amint lánya, Audre rátalál, karácsonyi pizsamában fetrengve, miközben egy tubus epres síkosítót és egy „Irányító” fantázianevű dildót szorongat (ami sokkal magasabb frekvencián vibrált, mint ahogy hirdették – rágófélrenyelő frekvencián). A nekrológ címe ez lenne: „Dildó által lelte halálát”. Elég durva örökséget hagyna ezzel árván maradt tizenkét éves lányára.

De Eva nem halt meg. Végül felköhögte a rágót. Remegve visszatette a vibrátort egy hiphopbandás pólókkal teli fiókba, felhúzta ősrégi kámeagyűrűjét, majd végigsétált a folyosón, hogy felébressze a lányát, aki a legjobb barátnője szülinapi bulijára volt hivatalos. Nem volt ideje azon tűnődni, hogy meglegyintette a halál szele.

Miközben Eva tisztában volt vele, hogy átkozottul jó anya és sikeres regényíró, valódi tehetsége abban rejlett, hogy képes volt túllépni a mindennapjaiban történő bizarr eseményeken, hogy élni tudja az életét. A dildós esetnek figyelmeztetnie kellett volna őt arra, hogy valami közeleg, de ezúttal radarjai nem működtek megfelelően.

Amikor kislány volt, az édesanyja azt mondta neki, a kreol nők látják a jeleket. Ez még akkoriban volt, amikor Eva a „kreol” szóról csak annyit tudott, hogy homályosan kapcsolódik Louisianához és a francia vezetéknevű feketékhez. Csak középiskolában jött rá, hogy az anyja – mi is a jó szó? – különc volt, és a „jeleket” szeszélyei igazolására használta. (Mariah Carey kiadott egy Charmbracelet nevű albumot? Költsük el a lakbér árát egy cirkóniummedálra a Zales ékszerboltban!) A lényeg, hogy Eva már kiskorától arra volt kihegyezve, hogy az univerzum jeleket küld neki.

Így hát a rágógumis kalamajka után számítania kellett volna rá, hogy egy életét megváltoztató dráma közeleg. Elvégre volt már halálközeli élménye.

És akkor is, akárcsak most, arra ébredt, hogy a világa mindörökre megváltozott.

 

 

 

VASÁRNAP

 

1. fejezet

Harapj meg

 

– Éljen a mi szexistennőnk, Eva Mercy! – kurjantotta egy gömbölyded nő, és felemelte pezsgőspoharát. Eva, akinek még mindig kapart a torka a tegnapi rágógumis incidenstől, a „szexistennő” szóra köhögött egyet.

A hosszú étkezőasztaloknál ülő negyven nő hangosan éljenzett. Spiccesek voltak. Az ötvenes éveik végén járó lármás, felső-középosztálybeli fehér nőkből álló könyvklub az Ohio állambeli Daytonból utazott egészen Manhattanig, hogy egy brunch keretében ünnepeljék Evát. Az alkalom az Átkozottak címre hallgató bestseller (nos, hajdanán bestseller) erotikus sorozat tizenötödik évfordulója volt.

Lacey, a könyvklub elnöke megigazította bíbor boszorkánysapkáját, majd az asztalfőn ülő Eva felé fordult.

– Ma azt a varázslatos napot ünnepeljük – harsogta –, amikor megismertük a mi borostyánszemű vámpírunkat, Sebastiant, és az ő igaz szerelmét, a belevaló, jó boszorkányt, Giát!

Az asztaloknál ujjongtak. Eva meg volt könnyebbülve, hogy a Times Square-en álló, mámorítóan giccses szadomazó tematikájú étterem (mely A Place of Yes névre hallgatott) tudott nekik különtermet biztosítani. És micsoda terem volt az! A plafont vörös bársony borította, a falakról kötelek és lovaglópálcák lógtak. Gótikus csillárok függtek veszélyesen alacsonyan a lakkozott asztalok felett.

A Fájdalom & Élvezet Étlapja volt a turistalátványosság. Attól függően, a vendég mit kért, a latexruhába öltözött pincér enyhén megkorbácsolta, öltáncot lejtett neki, vagy valami hasonló. Ha az ember úgy kívánta.

Eva nem kívánta. De szépen játszotta a játékot, és hát a daytoni háziasszonyok olyan hosszú utat tettek meg! Ők voltak Eva emberei – egy fanatikus rajongótábor, mely a felszínen tartotta őt. Különösen mostanában, amikor a vámpírtrend (és a könyveladásai) hanyatlani kezdtek.

Eva az étlapról a „Bilincs + Süti” kombinációt választotta, így most egy gótikus trónon ült hátrabilincselt kézzel, miközben egy unott, műbőr fűzőt viselő pincér keksszel etette.

Délután háromnegyed három volt.

Megszégyenültnek kellett volna éreznie magát. De nem volt idegen számára ez a jelenet. Elvégre olyan pornót írt, amit az emberek a boltokban kifelé menet a kassza mellől tudnak elvenni. Míg a legtöbb szerző könyvesboltokban, egyetemeken vagy puccos helyszíneken tartott előadásokat, Eva eseményei, nos, pikánsabbak voltak. Szexshopokban, börleszkklubokban és tantrikus workshopokon tartott dedikálásokat. Még a 2008-as Felnőttfilmes Feministák afterpartin is adott el könyveket.

Ez volt az ő műsora. Elnézően mosolygott, miközben olvasói ájuldoztak a két felajzott, diszfunkcionális, szétesett, örökké tizenkilenc éves szereplőn, akiket Eva talált ki, mert egyszer ő is egy felajzott, diszfunkcionális, szétesett tizenkilenc éves volt.

Eva sosem tűzte ki célul, hogy neve egyet jelentsen a boszorkányokkal, vámpírokkal és orgazmusokkal. Kreatív írásból és előrehaladott depresszióból akart diplomát szerezni, és mintegy véletlenül botlott bele ebbe a karrierbe. Másodéves korában történt, a téli szünet alatt. Nem volt hová mennie, így a kollégiumi szobájában húzta meg magát, és tinédzserszorongásait és horrorrajongó-fantáziáit egy erőszakos élvezkedésbe csatornázta – amit a szobatársa aztán titokban elküldött a Jumpscare magazin Új Regény pályázatára. Első helyezése mellé rögtön a szárnyai alá vette egy irodalmi ügynök. Három hónappal később Eva kibukott a főiskoláról, de egy hat számjegyű, több könyvre szóló szerződés volt a kezében.

Ironikus, hogy abból élt, hogy erotikus történeteket írt. Eva nem tudott visszaemlékezni, mikor vetkőzött le utoljára valakinek – legyen szó vámpírokról vagy halandókról.

Igencsak lefoglalta energiáit az írás, a turnézás, egy szélvész kiskamasz nevelése egyedülálló anyaként és a kezelhetőtől a letaglózóig váltakozó krónikus betegséggel zajló küzdelem. Mindezek közepette már nem maradt ereje egy hús-vér péniszre.

Ami rendben is volt. Ha Evának vágya támadt, könyvekkel csillapította. Akár egy bokszoló, aki önmegtartóztatást gyakorol egy nagy meccs előtt, ő a ki nem élt vágyait abba csatornázta, hogy Sebastian és Gia történetének vad befejezést adjon. Nem csillapított vágya munícióként szolgált a könyveihez.

Azonban a közösségi média korában senki nem akarta úgy elképzelni kedvenc erotikus regényíróját, mint aki minden este fél tízkor nyálát csorgatva hever a kanapén, fájdalomcsillapítóktól kiütve. Úgyhogy a nyilvánosság előtt Eva játszotta a szerepet. Stílusa lazán szexi volt. Ma egy szürke Adidas miniruhát viselt vintage karika fülbevalóval, fekete szemceruzával pedig füstös szemet varázsolt magának. A stílusa szerves részét képező szexi, titkárnős szemüvegével és kulcscsontig érő göndör fürtjeivel szinte bárkit meggyőzhetett volna, hogy férfifaló.

Evának zseniálisan ment a színlelés.

– …és áldjon meg az ég – folytatta Lacey –, amiért hitet adtál nekünk a szenvedélyben, még akkor is, ha Giát és Sebastiant egy ősi átok kárhoztatja arra, hogy a világ két másik végén ébredjenek az orgazmus utáni pillanatban. Egy közösséget adtál nekünk. Egy MEGSZÁLLOTTSÁGOT. Alig várom a tizenötödik kötetet!

A tapsvihar közepette Eva ragyogóan mosolygott, és megpróbált felállni. Sajnos a székéhez volt bilincselve, így az hirtelen visszarántotta őt. Mindenkinek elállt a lélegzete, amikor a padlón kötött ki. A dominának öltözött pincérnő két másodperccel később lendült akcióba, mint kellett volna, és a már felborult bútorról oldotta le Eva kezét.

– Hú, túl sok volt a bor! – nevetett Eva, miközben felpattant. Hazudott; egészségügyi problémái miatt nem ihatott alkoholt. Már két kortytól a sürgősségin kötött volna ki.

A kellemesen becsiccsentett ötvenesek előtt az írónő megemelte a poharát, melyben szénsavas üdítő gyöngyözött. Többségük, akár csak Lacey, Gia jellegzetes, bordó boszorkánysüvegét viselte. Páran csicsás, S betűt formázó brosst tűztek felsőjükre. Az S Sebastiant jelölte, és a vámpír szignóját hivatott imitálni (29,9 dollárért megvásárolható volt az evamercymercyme.com oldalon).

Evának ugyanez az S díszelgett az alkarján tetoválás formájában. Ezt az azóta megbánt döntést évekkel ezelőtt hozta egy ködös estén, ködös elmével.

– Nem tudok eléggé köszönetet mondani – hálálkodott. – Komolyan, a támogatásotok viszi előre az Átkozottak-sorozatot. Remélem, a tizenötödik kötet meg fog felelni az elvárásaitoknak.

Ha valaha megírom. A kéziratot elvileg egy hét múlva kellett leadnia, de épp írói válságban szenvedett, és alig tudott öt fejezetet összekaparni.

– Olvassa valaki a Varietyt? – váltott gyorsan témát.

Ez a Redbook és a Martha Stewart Living közönsége volt, úgyhogy nem olvasták.

– Tegnap izgalmas hírek derültek ki – tette le Eva a poharát. Ujjait álla alá támasztotta, körmei fekete színben pompáztak. – Teljesült a kívánságunk. Az Átkozottak meg lesz filmesítve!

Páran felsikkantottak. Valaki még a boszorkánysüvegét is a levegőbe dobta. Egy kipirult szőkeség előkapta az iPhone-ját, és elkezdte videóra venni Eva beszédét, hogy aztán később kiposztolhassa az Átkozottak rajongói Facebook-oldalára. Számos Tumblr és Twitter rajongói oldal mellett a Facebook rendkívül fontos könyvpromóciós felület volt Eva számára, ahol az olvasók rajongói műveket osztottak meg, pletykálkodtak, pajzán fanfictiont írtak, és a szereposztásról vitatkoztak a film kapcsán, melyről évek óta álmodoztak.

– Szereztem egy producert – egy fekete, női producert, köszönöm, Jézusom! –, aki nagyon érti a világunkat. A legutóbbi filmjét bemutatták a Sundance Filmfesztiválon. Egy szexi rövidfilm volt, amiben egy ingatlanügynök elcsábított egy vérfarkast! Most zajlanak az interjúk, hogy megtaláljuk a rendezőt.

– Sebastian a vásznon! El tudjátok képzelni? – olvadozott egy vörösre festett hajú nő. – Fekete színész kéne, bronzszínű szemmel. Olyan, aki jól harap.

– Eva, hogy kérjem meg a férjemet, hogy harapjon meg? – kérdezte nyafogó hangon egy Meryl Streep-hasonmás. A szexről való beszélgetés mindig előkerült egy ilyen eseményen.

– Tudod, tényleg létező dolog, hogy valaki attól izgul fel, ha harapdálják. Úgy hívják, hogy odaxelagnia – felelte Eva. – Csak mondd neki, hogy ezt szeretnéd. Súgd a fülébe.

– Odaxelagniázz meg! – susogta Meryl.

– Jól hangzik – kacsintott Eva.

– Alig várom, hogy a vásznon láthassam Giát! – szólt egy füstös hangú, barna hajú nő. 

– Olyan rettenthetetlen harcos! Sebastiannak kéne ijesztőnek lennie, erre Gia az, aki vámpírvadászok seregeit ölte meg, hogy megvédje őt!

– Ugye? A tinilányok szenvedélyének ereje nemzeteknek adhat erőt! – kezdett bele Eva csillogó szemmel az évek alatt tökéletesre fejlesztett minibeszédébe. Ez még mindig szórakoztató volt. – Azt tanítják nekünk, a férfiak mind csupa állati ösztön. De mindig a lányok kezdik.

– Aztán a társadalom ezt eltapossa – tette hozzá a barna hajú nő.

– Pontosan – bólintott Eva, miközben érezte, a fájdalom nincs messze. Egy-egy roham előtt mindig lehullott a maszkja, és előbukkant a Fekete nő.

– Csak nézzétek a történelmet – folytatta, halántékát dörzsölgetve. – Roxanne Shanté tizennégy évesen túlszárnyalta a felnőtt férfiakat. Serena tizenhét évesen megnyerte a US Opent. Mary Shelley tizennyolc évesen írta a Frankensteint. Josephine Baker tizenkilenc évesen hódította meg Párizst. Zelda Fitzgerald gimnáziumi naplója olyan király volt, hogy későbbi férje egész bekezdéseket lopott el belőle, hogy megírja A nagy Gatsbyt. A tizennyolcadik századi költőnő, Phillis Wheatley első művét akkor adták ki, amikor ő tizennégy éves volt, és rabszolgasorban élt. Vagy vegyük Jeanne d'Arcot. Vagy ott van Greta Thunberg. Tizenéves lányok átrendezik a kibaszott világot.

A tömeg feszülten hallgatott. De Eva érezte, süllyed. A lüktetés a halántékában minden egyes ezredmásodperccel erősödött. A cukor váltotta ki az állapotát, és ő kényszerből ette azt a sok sütit. Tudta, hogy nem kéne – de hát meg volt bilincselve.

Eva szórakozottan megrántotta a jobb csuklója körül viselt gumiszalagot. Régi trükk volt, hogy elterelje a figyelmét a fájdalomról.

– Emlékeztek, amikor Kate Winslet megmenekül a Titanicról? – kérdezte a barna nő. – Aztán visszaugrik rá, hogy Leonardóval legyen? Na, az tinilányszenvedély!

– Én ma is megtenném, hogy Leóval lehessek – vallotta be Lacey. – Pedig negyvenegy éves vagyok.

Valójában ötvenöt volt.

– Akárcsak Gia – tette hozzá egy csiptetős kontyot viselő filigrán nő. – Minden könyvben addig harcol, amíg újra Sebastianhoz nem ér annak ellenére, hogy tudja, ha szexelnek, újra elveszítik egymást.

– Ez egy metafora – szólt Eva, miközben látása homályosodni kezdett. – Nem számít, milyen veszélyes az út, az igazi lelki társak számára sosincs vége. Ki ne vágyna egy olyan kapcsolatra, ami örökké lángol, dacolva a távolsággal, az idővel és az átkokkal?

Ő, mondjuk, pont nem vágyott. Már a veszélyes szerelem gondolatától is rosszul volt.

– Bevallanék valamit – suttogta egy kipirult szőkeség a negyedik pohár rozéja felett. – A fiam az Ohio State kosárlabdacsapatban játszik, és a meccsek alatt annyira fel szoktam izgulni! Számomra az a sok gyönyörű, fekete kosaras mind Sebastian.

Eva szótlanul felhajtotta az üdítőjét.

Tessék, ez lesz az örökségem, gondolta. Vannak barátaim, akik tiltakozó gyűléseket szerveznek és Pulitzer-díjas New Yorker-esszéket írnak az amerikai faji kérdésekről. A saját lányom akkora harcos, hogy egyszer még egy rendőrnek is könyörgött, hogy tartóztassa le egy iskolai tüntetés során. Ehhez képest ezekben a zavaros időkben az én hozzájárulásom mindössze annyi, hogy középkorú fehér nőket buzdítok arra, hogy izguljanak rá fekete sportolókra, akik még diákok, és akik csak békében be szeretnének kerülni az NBA-be.

Ekkor Eva fejét mennydörgő kalapálás kezdte kínozni. Reszkető ujjakkal kapaszkodott a széke karfájába, próbálva dacolni minden egyes ütéssel. A világ elmosódottá vált. Az arcvonások úgy olvadtak, mint Dalí órái, a helyiségben egymással versengő parfümöktől felfordult a gyomra. A kalapács egyre gyorsabban és erősebben csapódott az arcába, mintha meg akarná csonkítani, ő pedig mindent kínzóan felerősítve hallott: a légkondit, az evőeszközök zaját, és atyaúristen, valaki kibontott egy cukorkát Connecticutban?

Az Evát gyerekkora óta kínzó, a keleti part legkitüntetettebb specialistáit is zavarba hozó, kegyetlenül heves migrének mindig nagyon gyorsan eszkalálódtak.

Az írónő szemhéja elkezdett lekonyulni. Jól begyakorolt színészkedéssel felvonta a szemöldökét, hogy ébernek tűnjön, és káprázatos mosolyt villantott a közönségére. A spicces nőket elnézve azt a hitvány irigységet érezte, ami mindig elfogta, amikor mások társaságában volt. Ők normálisak voltak. Tudtak csinálni dolgokat.

Hétköznapi dolgokat. Mint például fejest ugrani egy medencébe. Több, mint húsz percig beszélgetést folytatni valakivel. Illatos gyertyákat égetni. Becsípni. Kibírni egy metróutat, miközben egy szaxofonos kilenc megállón keresztül fújja az Ain’t Nobody című számot. Ambiciózus pozitúrákban szexelni. Túlságosan is szívből kacagni. Túlságosan hevesen zokogni. Túl mélyeket lélegezni. Túl gyorsan sétálni.

Egyszóval: élni. Eva le merte volna fogadni, hogy ezek a nők a legtöbb ilyen dolgot meg tudnák csinálni anélkül, hogy a gyötrő fájdalom úgy sújtana le rájuk, mint egy dühös isten. Vajon milyen lehetett az a luxus, hogy nem fáj?

Egy földönkívüli vagyok, gondolta. Mindig is úgy érezte, mintha csak embernek adná ki magát, és elfogadta ezt. De soha nem hagyta abba az egészséges életről való álmodozást.

– Ööö… bocsássatok meg egy pillanatra – hebegte Eva. – Cs… csak fel kell hívnom a lányomat.

Nyugodtan felnyalábolta a táskáját, és kislisszant a privát terem vörös bársonnyal borított ajtaján. A külvárosi színházlátogatók asztalai között kanyarogva – akik a Hamilton című musicalről áradoztak – megpillantotta a női mosdót. Berohant, berontott egy mozgássérült fülkébe, és belehányt a vécébe.

Pár pillanattal később ott állt, és mélyeket lélegzett a fájdalom ködén át, ahogy a neurológusai, az akupunktúrás szakemberei és a keleti gyógyászai tanították. Majd ismét hányt egyet.

Megingott, és megkapaszkodott a mosdókagyló peremében, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A szemfestéke teljesen elmosódott. De pont ezért viselte elkenődve. Soha nem tudhatta, mikor csap le egy roham – úgyhogy, ha délután háromkor rihannásan füstös volt a sminkje, legalább azt mondhatta, szándékosan ilyen.

Elővette a táskájából az eldobható fájdalomcsillapító injekcióit tartalmazó dobozát. Felhúzta a ruháját, felfedve hegekkel teli combját, beledöfött egy tűt, majd a kukába hajította. A biztonság kedvéért előhúzott egy eredetileg mentolos cukorkás dobozkát, és kivett belőle egy orvosi marihuánás gumicukrot (New York legjobb fájdalomspecialistája írta fel, ezer hála és köszönet!). Leharapta a gumimaci egyik fülét. Bassza meg!, gondolta, és az egészet a szájába tömte. Ez úgy éjszakáig elnyomja a fájdalmat, így átvészelheti az iskola utáni anya-lánya rituálét, hogy aztán bezuhanjon az ágyba.

Eva óvatosan nekidőlt a csempézett falnak. Szemhéja lecsukódott.

A betegség nem volt szexi. A fogyatékossága pedig láthatatlan volt mások számára – nem hiányzott végtagja, nem viselt egész testén gipszet. Szenvedésének mértékét másoknak lehetetlen lett volna felfogni. Végtére is időről időre mindenkinek fájt a feje, például koffeinmegvonás vagy influenza okán. Így hát Eva elrejtette. Az emberek csak annyit vettek észre, hogy gyakran lemondta a programjait („Sok dolgom van, írnom kell!”). Vagy azt, hogy gyakran elájult, mint például Denise és Todd esküvőjén („Túl sok prosecco!”). Vagy azt, hogy a mondat közepén elfelejtette a szavakat („Bocsi, csak elkalandoztam.”). Vagy azt, hogy néha hetekre eltűnt („Alkotói elvonulás!” – nem, véletlenül sem a Mount Sinai Kórház fekvőbeteg ellátásán volt!).

A kegyes hazugság könnyebb volt, mint az igazság.

Például, mégis mit gondolnának az Orgazmikus Ohióiak, ha tudnák, hogy legszívesebben megfojtaná Sebastiant és Giát? És száműzné őket oda, ahova azok a twilightos gyökerek is mentek?

Eva eleinte imádta a könyveit. Azért írt, hogy saját magát bizsergesse, az ötletek pedig csak úgy sziporkáztak. Aztán az olvasóinak írt. Most pedig egész cselekményszövés-jóslatokat emelt át az Átkozottak rajongói oldalának kommentszekcióiból – alámerülve a szerzői csalás bugyraiba.

Egyszerűen már nem tudott tovább házalni a „szenvedős romantikával”. Évekkel ezelőtt azt hitte, a szerelem csak akkor igazi, ha vér is folyik benne. Ő, Sebastian és Gia egyszer mind tinik voltak, ugyanazzal a perverz aggyal. Sebastian és Gia nem nőttek fel. Eva viszont igen.

Szeretett volna véget vetni az Átkozottaknak, de a sorozat stabil, biztonságos életet nyújtott Audre számára. Eva sárkányokkal harcolt, hogy megóvja csemetéjét attól a gyerekkortól, amiben neki része volt. És győzött. Csak azt kívánta, bárcsak újra megtalálná a szikrát. A film talán segíthet ebben.

Ráadásul Eva mélyen belül azt remélte, hogy a film új kezdetet adhatna számára. A projektből való részesedésével végre megengedhetné magának, hogy szünetet tartson az Átkozottak írásában, és dolgozhasson álmai könyvén, amely mindig is ott lüktetett a bőre alatt. Sokkal több volt, mint a buta, pikáns románc, amit írt (legalábbis remélte). Itt volt az ideje, hogy ezt bebizonyítsa magának.

Egy kicsit jobban lett. Kiöblögette a száját az utazó kiszerelésben magánál tartott szájvízzel. Szinte tudattalanul orrához emelte bal középső ujját, melyen a vintage kámeagyűrűt viselte (nélküle meztelennek érezte magát), és beszívta az ékszer illatát. Régi szokása volt ez – egy régmúlt nő alig érezhető parfümjének illata mindig megnyugtatta őt.

Végül egy nyugodt pillanatban úgy döntött, megnézi a telefonját.

 

Ma, 12:45

Cece Királynő

SZIVIKÉM. Hol vagy? Mint a szerkesztőd, REMÉLEM, épp írsz. Mint a legjobb barátnőd, arra KÉRLEK, tarts szünetet. ÓRIÁSI HÍREIM VANNAK. Írj vissza.

 

Ma, 13:11

Sidney, a Producer 

Már 3 órája próbállak elérni! Azt hiszem, megvan a rendezőnk! Hívj fel!

 

Ma, 14:40

Kicsim

megvetted a tollakat a #feministaikon muveszeti projektemhez? nagyi portrejahoz kell konkretan a hajahoz mert olyan puha koszi anyu elvezd a fura szex-brunchodat puszi

 

Ma, 15:04

Jackie, a Fura Hipochonder Bébiszitter, csak végszükség esetére

Audre hazajött a Vitakör pizzaebédjéről. De magával hozott 20 kölyköt. Jeleztem a ChildCare.com profilomon, hogy nem vállalok nagy csoportokat. (Agorafóbia, bacilusfóbia, klausztrofóbia.)

 

– Jézusom, Audre! – nyögte Eva.

A gumicukor és az injekció koktéljától enyhén szédelegve rendelt egy Ubert, majd elnézést kért a könyvklubtól, és hat perc múlva már Brooklynban is volt.

 

Ha tetszett a részlet, és tovább olvasnál, a nemrég megjelent regényt itt tudod beszerezni!