Olvass bele! - Hadházi Anita: Dubaj gésái

Befaltuk a sushit, felvettük egymást Facebookon, és újra egy-egy pohár gin-tonikot szorongatunk, amikor Micha, aki eddig hátradőlve ült a fotelben, most előrehajol, és a combjára könyökölve megkérdezi:

- Szóval, te mi elől menekültél ide?

Meglep, hogy ilyen személyes vizekre evezünk. Eddig csak a repülésről, a légitársaságról, és úgy általában a dubaji mindennapokról dumáltunk.

- Hát… nem is tudom… Nem menekültem… – felelem, de közben azon gondolkozom, hogy tényleg ez-e az igazság, vagy csak félek belegondolni az egészbe.

Micha csettint a nyelvével.

- Ne kamuzz! – Mintha ítéletet mondana. – Ide nem költöznek csak úgy ki az emberek. Van, aki a családja elől, mások a szegénység vagy az unalom elől menekülnek. Az angolok például rohadtul unják már az esőt – kuncog –, de olyan is van, aki egyszerűen csak felejteni jön. Mindig van valami mögöttes ok. De, ha nem akarsz róla beszélni, rendben.

Hangjában megérzem a sértettséget, mire szorítani kezd a mellkasom. Épp csak egy kicsit, tényleg alig feltűnően, de tudom, mit jelez. Az átkozott megfelelési kényszerem szól, hogy ideje megetetnem.

- Éppen túl vagyok egy váláson – nyögöm ki bizonytalanul. Bízom benne, hogy a válasz elegendő, és nem szül újabb kérdéseket.

- Megcsalt, mi?

Micha vonásai megvető grimaszba torzulnak. Hiába ráncolódik itt-ott az arca, akkor is látszik rajta, hogy jó pár évvel fiatalabb nálam. Talán gonosz előítélet, de valamiért nem hiszem, hogy az érzelmi manipuláció, a mikromegcsalás, a méltóságom, a vágyaim sorozatos, éveken át tartó semmibe vétele elegendő indok lehet neki arra, hogy megértse, miért döntöttem a válás mellett. A megcsalás durva és igazán drámai dolog, de tapasztalataim szerint biztosabban ölnek az alig érezhető, de szívet érő tűszúrások.

- Igen, megcsalt – hazudom.

- A szemét. De hát mind azok, nem igaz?

- Igen – hümmögöm lesütött szemmel, és fenékig kiiszom a poharat.

- Nem is kell nekem egyik sem – feleli valami furcsa büszkeséggel, és közben újra tölti a poharainkat. Még vacsora után behozta a gines üveget és a tonikot is, hogy ne kelljen minden kör után kiszaladgálni értük a konyhába.

- Mikor történt? – teszi fel az újabb kínos kérdést.

- Egy éve. Úgyhogy még viszonylag friss. Még egyenesbe kell jönnöm lelkileg és anyagilag is.

Hirtelen felkapom a fejem. A francba, miket beszélek itt össze? Beütött az alkohol, és valahogy Micha egyre megértőbbnek tűnik. Szerencsére nem kérdez vissza, együttérzően bólogat.

- Akkor van baj, ha az embernek innen is menekülnie kell.

Maga elé mered. Az arca szoborszerű, mintha gondolatban kilométerekre járna a kupis, nyomasztó szobától, vagy talán valami még nyomasztóbbtól is?

Hirtelen megmozdul.

- Te hova menekülnél innen?

- Hát… fogalmam sincs. Te jártad be a világot. Biztos van olyan hely, ami nagyon bejött.

Micha a telefonjára pillant, és közben nagyot ásít. Oda sem figyelt arra, amit mondtam.

Egy kicsit zavar, hogy nem tart elég érdekesnek, de lenyelem a büszkeségem.

Azon agyalok, milyen témát hozhatnék fel, ami nem kínos, ugyanakkor jó választás egy baráti ismerkedéshez, amikor megszólal:

- Nincs kedved keresni ma este ötszáz dirhamot?

- Ööö… hogyan?

- Hulla vagyok, de meg kellene ma jelennem egy eseményen.

Egy kicsit megszédülök, de elkönyvelem magamban, hogy túl sokat ittam, amiatt forog Micha szobája. A következő gondolatom viszont rögtön az, hogy ötszáz dirhammal kihúzhatom a következő hónapig, amikor végre fizetést kapok. Nem lesz sok, a tréning alatt, csak az alapbért kapjuk, de talán ki tudom fizetni belőle az otthoni, elmaradt számlákat.

- Ez valami illegális dolog? – kérdezem, mert közben eldöntöttem, hogy semmi olyasmiben nem vagyok hajlandó részt venni.

- Á, dehogy – néz rám kajánul vigyorogva. – Ez teljesen legális.

- Akkor milyen eseményről van szó?

Micha ismét ásít, és közben leteszi a földre az üres poharát.

- Ez egy beöltözős buli. Be-öl-tö-zős – ismétli szótagolva. – Nem kell vetkőzni. Tudod, itt Dubajban sok a gazdag üzletember, akik szeretnek nagyszabású partikat adni. Van, hogy nőket rendelnek, hogy úgymond emeljék az este fényét. Persze, van más fajta esemény is, kinek mihez van gusztusa – teszi hozzá fintorogva.

- Akkor ez nem olyan… ez nem olyasmi…

- Csak mutatkozz be a nevemen, hogy Michaela vagy, és kész. Már egy hete beregisztráltam, nem mondhatom le aznap este, mert levonnak egy ezrest a számlámról.

Fogalmam sincs Micha miről beszél, és nem értem, ki von le mit és honnan. Nem szokásom belemenni semmibe, amivel kapcsolatban a belső hangom azt súgja, hogy baj van. És most nemcsak, hogy súgja, egyenesen ordítja, hogy ne csináljam, én mégis tovább kérdezek.

- Ki vonja le az ezer dirhamot?

- Ez egy applikáció. Letöltöd, beregisztrálsz, aztán jelentkezhetsz az ügyfelek által meghirdetett eseményekre. Medencés bulik, tematikus partik, pókerestek, amire akarsz és belefér, amit az eseményen elvárnak tőled. Én csak olyanokra jelentkezem, ahol mindössze csinosnak és vidámnak kell lennem. Felszolgálom a koktélokat, elcsevegek a vendégekkel, ilyesmi. Egész jó buli, ha szükséged van egy kis fizetéskiegészítésre. Ha tudsz énekelni, táncolni, tűzzsonglőrködni, bármi különlegességet, akkor még többet kaphatsz egy estéért.

Kikerekedett szemmel hallgatom. Ez az egész túl szép, hogy igaz legyen. Ilyesmi belefér, igazán nem nagy áldozat.

- Látom, izgalmas lehetőségnek találod a dolgot. – Micha rám vigyorog. Megfontolt arckifejezésbe rendezem a vonásaimat.

- Még nem mondtam igent – közlöm vele határozottan. Micha felvonja a szemöldökét.

- Arra sem volt pénzed, hogy rendes vacsorát vegyél magadnak.

Lesütöm a szemem. Érzem, hogy lángol az arcom, és ettől csak még jobban zavarba jövök. A fenébe is, igaza van! Tényleg nincs pénzem, de akkor is én hozom meg a döntéseimet.

Hangja megengedőbbre vált, amikor újra megszólal:

- Csak segíteni szerettem volna.

Feláll, odasétál a gardróbszekrényhez, majd kinyitja az ajtót. A vállfákat húzogatja egymás után, mire kivesz egyet, amin az uniformisa lóg.

- A mai egy stewardess és kapitány buli. Szerintem a méretünk nagyjából egyezik.

Meg sem várja, mit felelek, elindul felém. Útközben felkapja az asztalról a kalapot, és idedobja. Fogalmam sincs, hogyan érez rá ilyen jól a gyenge pontjaimra. Honnan tudja, hogy tényleg semmi pénzem, és miért olyan biztos benne, hogy megőrülök érte, hogy viselhessem az uniformist?

Felteszem a piros kalapot, amit a gumiszalaggal a fejemre erősítek. A kalap szegélye alá az egyik oldalon tépőzárral lágy anyagú, vörös fátylat rögzítettek, amit most kecses mozdulattal körbe tekerek a nyakam körül. Egy csapásra elönt a különleges vagyok-érzés. Micha nevet, én is elmosolyodom, majd felállok és a gardrób tükréhez lépek.

- Azta! Elképesztően jól mutat rajtad a kalap – szólal meg Micha. – Úgy nézegeted magad a tükörben, mint az Egy gésa emlékirataiban Szajuri.

Általában nem vagyok valami elégedett a külsőmmel, de most le sem tudom venni a szemem a tükörképemről. Mintha nem is én lennék az a vörösesszőke, fakó bőrű, szeplős lány, akit olyan élővé varázsol egy formára keményített filcdarab. És már látom is magam előtt, ahogy a kapitány és az elsőtiszt megy elöl, mi, légiutas-kísérők pedig elegáns léptekkel, mosolyogva követjük őket a reptéren. Kábé az összes légitársaság logóját ismerem; tudom, melyik országban van a bázisuk, és rangsoroltam őket aszerint, hogy mennyire tetszik az uniformisuk. A Dubai Wings egyenruhája az egyik legszebb. Mióta az eszemet tudom, stewardess szerettem volna lenni, de nem követhettem a vágyaimat, mert mindig ott volt Robi.

- Fogd fel az egészet úgy, mint amit Japánban csináltak anno a gésák – teszi hozzá Micha.

Hirtelen eszmélek az álmodozásból. Itt most nem egy kalandos utazásról van szó, hanem egy rendezvényről, amiért pénzt kaphatok.

- Gésák?

- Igen. Gésák. Dubaj Gésái Partiszervezés.

Hadházi Anita Dubaj gésái című könyve elérhető az Álomgyárnál!