Egy jövő, ahol a technológia határai elmosódnak

Mesélj magadról, kérlek! Milyen út vezetett odáig, hogy író legyen belőled?

Eredetileg vizuális művész vagyok, az a típusú lány, akinek több csiszológépe és fűrésze van, mint cipője. A világjárvány mindenkit megállított kicsit, és rákényszerített, hogy újragondolja az életét. Nálam ez hatványozottan igaz volt, abban az időben az ecseteim, festékeim, barkácseszközeim zöme, de még a nagy gonddal összeállított csavarkészletem is a stúdiómban volt, amit egyik napról a másikra bezártak, nem mehettem értük. A kreatív ember viszont abból alkot, amije van, nekem pedig nem maradt más, mint a laptopom. Persze írtam korábban is, de még nem volt tudatos koncepcióm, ez akkor szenvedéllyé vált. Idő kellett hozzá, mire íróként is meghatároztam, hogy igenis mondani akarok valamit a történeteimmel. Sok nehéz pillanat akadt ezen az úton, a leginkább lélekromboló megélésem talán az volt, amikor felfogtam, hogy a romantikus próza alapeleme a nők bántalmazása, tárgyiasítása. Emlékszem, akkoriban ízekre szedtem a világirodalom legismertebb romantikus műveit, azt keresve bennük, hány helyen állítja a könyv egy bántalmazó magatartásról, hogy ez az igazi szerelem. Azt is felfogtam, hogy ezen én sem változtathatok, mert az olvasóknak kell a konfliktus, kell a dráma. De nem mindegy, hogy milyen tanulságokat közvetít a szerző, ez volt talán a legnagyobb kihívás a könyvem megírásában. Sokszor éreztem, hogy elakadtam, olyankor kezdtem elölről, de nem adtam fel. Most úgy látom, megérte lassítani és átgondolni ezeket, mert elmondhatom, hogy olyan történetet írtam, amihez szívesen adom a nevem.

A Jó reggelt, Amelia egy rendkívül aktuális témát dolgoz fel. Mi adta az ötletet az első regényed témaválasztásához?

Ennek a könyvnek az ötlete először a Nottingham Trent Universityn született meg, ahol egy fiatalokból álló művészeti csoport felkért, hogy állítsak ki velük egy helyi galériában. Akkoriban egy valós méretű, robotszerű szobron dolgoztam, amit elektronikai eszközökből építettem fel. Darabokra szedett fejhallgatók, billentyűzetek és egyéb modern dolgok vettek körbe hetekig az egyetemi stúdiómban, mindenkit az kötött le, mi készül ezekből, mielőtt lassan nyilvánvalóvá vált nekik, hogy egy ember. A fiatalokat ez felvillanyozta. Ők egész máshogy látják a változó világunkat, ezek az eszközök gyerekkoruk jelképei, unaloműzői, ahogy az enyémé a radírba nyomkodott ceruzahegy, vagy a golyóstoll szárára applikált vonalzó. Sokat beszélgettünk arról, mit jelent maga a szó, hogy „természetes”. A kiállításunk alapja a Next Nature volt, ami azt feszegette, hogyan válik a technológiánk lassan a természet részévé. Manapság már senki nem nevezne egy kaszát technológiai vívmánynak, valamikor az volt, ma a vidéki életmód, ezzel együtt a természet része. De az lett a nyelv és az írás kifejlődése, a ruha viselése is, utóbbinál magára a tényre gondolok, hogy felöltözünk. Idő kérdése, mikor lesz teljesen általános a vízöblítéses vécé, vagy akár a számítógép és a telefon. És ezt úgy értem, annyira, mint most a kasza. Szerettem ezekkel a fiatalokkal együtt dolgozni, mert nem voltak kötöttek a gondolataik, sajnos a korral minden embernek akarva-akaratlanul azok lesznek. Rugalmasak voltak, és nagyon éretten fejezték ki, hogy számukra mit jelent a technológia, miként formálja a szemléletüket, az emberi kapcsolataikat, az életüket. Nagyon sok pozitív hatást kiemeltünk, például az internetet, amin nincs túlzottan nagy cenzúra, és ez nem mindig rossz, mert ők már megtanulhattak kritikusan állni a világhoz, félrevezetni is nehezebb őket. Az iskolában én még „tényeket” tanultam, ma ez már nem létezik, csak szemléletek vannak, mert ez az új generáció univerzálisan, mindenre alkalmazza a kritikai készségét, mérlegel, vitat, és magabiztosan választ saját nézőpontot. A gondolataik és a beszélgetéseink témái megjelennek a történetemben. Ez ihletett sok párbeszédet ember és szoftver közt. A könyvemben a gép jelképezi a mai brit fiatalságot, ami nem rendelkezik kőbe vésett sztereotípiákkal a saját kulturális, politikai és nemi megítéléséről.

Milyen kihívásokkal szembesültél a regény megírása során?

A legnagyobb problémám az volt, hogy Nottinghamben élek, miközben ezek a világszinten is elismert kutatások Oxfordban zajlanak. Szerencsémre az egyik közeli barátom, az egyetem egyik kutatója ott lakik, így személyesen is betekintést kaphattam sok dologba, amibe nem láthattam volna bele nélküle. Bejuttatott, és olyan is volt, hogy beszöktetett az egyetem egyes épületeibe. A személye is meghatározó volt, a szemlélete, a történetei. Ezen kívül a kézirat sok részét, főként a leírásokat és a kulturális vonatkozásban kérdéses részeket lefordítottam angolra, elolvastattam vele, hogy keressen hibákat. Ez hatalmas munka volt, de megérte, mert így a könyvem valósabb képet adhat erről csodálatos városról és az ott élő emberekről.

Olvasóként milyen műfajokat, szerzőket kedvelsz, ki vagy mi inspirál? Van olyan szerző, aki kifejezetten nagy hatással volt az írói stílusodra?

Több alkotó is nagy hatással van rám. Szerzőként célom, hogy csatorna legyek a két meghatározó kultúrám közt, az írásomnak erős magyar vonatkozásai is vannak a brit mellett. Sally Rooney könyvei nagyban inspirálnak, és talán többet is fogok fel belőle, mint egy magyar olvasó. Értem például, mi az alapja a romantikus rajongásának a Szovjetunió felé egy kultúrában, ahol az arisztokrácia napjainkig is élesen elhatárolódik a többi társadalmi osztálytól. Másik nagy kedvencem Anna Politkovskaya, aki Rooneyhoz képest a másik pólus. Az ő írásaiban az nyűgöz le, hogy a stílusa hofisan könnyed, még a legnehezebb témákról is, mint a háború, képes úgy írni, hogy az ember egyszerre sír és nevet. Természetesen magyar szerzőktől is olvasok, ezek közül kiemelném Tallér Edina szépírót, akinek a regényei számomra egy irodalmi absztrakció, hihetetlenül élő és mégis szürreális képekkel. Továbbá lelkes olvasója vagyok Pap Éva író könyveinek, amikben a megrázóan hiteles történelmi és kulturális háttér mellett az emberi sorsok is kirajzolnak egy ismétlődést. Nincs kedvenc műfajom, egy könyvtől azt várom el, hogy a szerzőnek legyen egyedi hangja, hitelesen ábrázoljon társadalmi jelenségeket, és elgondolkodtasson. A saját írásaimban is erre törekszem.

Kiknek ajánlod elsősorban az új könyved?

A könyvem elsősorban arról szól, milyen nőnek lenni ebben a gyorsan változó világban, de bevallom, magam is kíváncsi vagyok, hogy kikhez fog eljutni a történetem, mivel a témaválasztásom újszerű. Húsz éve még helytálló lett volna az állítás, hogy ne írjunk nőknek könyvet technológiáról, tudományról, de napjainkra felnőtt, sőt érettebb korba lépett egy olyan generáció, amiben a nőknek sem okoz problémát az elektronikai eszközök használata. Emiatt viszont számos visszajelzést kapok férfiaktól is, hogy érdekli őket a könyv. Bízom benne, hogy sok minden miatt lehet majd szeretni. A tudományos részeket is szórakoztató, elgondolkodtató formában adom át, és brit hatásra, nem maradhatott ki a férfi szemszög sem, ez leginkább a könyv második felében jelenik meg. Nem utolsó sorban Oxford egy teljesen egyedülálló város, otthona és ihletője A Gyűrűk urának, a Harry Potter filmek számos jelenetének, ez is felkeltheti egyesek érdeklődését.

Szerinted lehetséges, hogy a jövőben érzelmi köteléket alakíthatunk ki gépekkel? Vagy ilyen téren mindig is ragaszkodni fogunk a hús-vér emberekhez?

Szerintem máris kötődünk a gépeinkhez. Elég csak arra gondolni, mekkora pánikot él át az, aki nem találja a telefonját, vagy elromlik a számítógépe. Ennél persze jóval összetettebb robotok fejlődnek napjainkban. Amikor a könyvem tényanyagához végzett kutatás során rákérdeztem az Oxford Roboticsban, hogy lesznek-e olyan humanoidok, amik minden érzékeléssel rendelkeznek majd, amivel az ember, azt a választ kaptam, hogy ez tíz-tizenöt éven belül biztosan megtörténik. Sokszor próbálok elképzelni egy ilyen világot. Rengeteg a magányos ember, és azok is, akik egy érzelmileg sivár kapcsolatban maradnak, mert rettegnek a magánytól. Én azt gondolom, amint elterjednek a teljesen emberszerű robotok, ez egy harmadik lehetőséget jelent majd azoknak, akik nem találnak boldogságot az emberi kapcsolataikban. Kár lenne ezt sajnálni tőlük, mindenkinek joga van a boldogsághoz. Ennek ellenére nem gondolom, hogy az emberi kapcsolatok végleg eltűnnek majd, én optimista vagyok. A jelenleg létező csetszoftvereket és tanulórobotokat hihetetlenül összetett etikai szabályozás mellett fejlesztik. Udvariasak, segítőkészek és türelmesek. Bízom benne, hogy idővel mi is tanulunk majd tőlük. Ha így lesz, az az emberi kapcsolataink minőségét is fejlesztheti.

Mik a céljaid íróként? Milyen témákra számíthatunk tőled a jövőben?

A következő történetem egy izgalmas időutazásra hívja majd az olvasókat. Egy nagyon összetett kor előtt állunk, a technológiánk lassan meghaladja az ember értelmi képességét. Ez mindenre hatással lesz. Kultúráinkra, vallásainkra, gazdaságunkra. Még az is kérdéses, mire használjuk majd ezeket a fejlesztéseket, és képesek vagyunk-e kontroll alatt tartani őket. Sok kutatás foglalkozik már ezekkel a várható társadalmi hatásokkal. Ezt próbálom majd előrevetíteni a következő könyvemben. Hatalmas munka, a legapróbb részletekig meg kell tervezni a hátteret. Rengeteg kérdés merül fel bennem, például az is, hogy milyenek lesznek majd a használati tárgyaink. Szerintem sok újítás azért nem terjedhet el, mert az emberek ragaszkodnak a megszokott dolgaikhoz. Hiszem, hogy száz év alatt sem változnak majd meg alapjaiban az autók, gurulni fognak, lesz bennük sebváltó, ezek az ember identitásának a kiterjesztésévé váltak. Ahogy a kézben tartható mobiltelefon szintén, ami volt már kisebb, nagyobb, kinyitható, és most már félbehajtható modellek is léteznek, de mi valahogy mindig visszatérünk ahhoz a bevált, szerethető formához. Természetesen ez csak a történet alapja, egy izgalmas háttér, amiben a karaktereim megélhetnek majd számos kalandot.

A Jó reggelt, Amelia című könyvet itt tudod előjegyezni:
https://alomgyar.link/jo_reggelt_amelia