Olvass bele! Jud Meyrin: Elveszettek szigete

A magas sziklafal meredeken zuhant alá, az alját az Észak-Atlanti-óceán hullámai csapkodták. Louise még a tetején állva is érezni vélte a víz fanyar sósságát. A tajtékok között itt is, ott is kilátszottak a szürke sziklák. Lilyan Melville egy ilyen sziklára esett rá. Esélye sem volt a túlélésre.

Louise gyomra elszorult, ahogy felidézte a rendőrségi jelentést. A Tonyval történt összetűzése után képtelen volt aludni, helyette mindent elolvasott, amit Lilyan haláláról talált. És minél több információja lett az esetről, annál jobban sajnálta Lilyant, meg persze Mereditht is. Közben azért a féltékenységén sem bírt igazán túllépni, ami elég visszás érzéseket keltett benne.

Elkapta a pillantását a sziklának ütköző halálos víztömegtől, és helyette a Neist Point világítótorony felé pillantott. A fehér-sárga épület büszkén állt a szirt szélén, az óceán fölé magasodva.

– A világítótorony dolgozói talán láttak valamit – motyogta az orra alatt, sokkal inkább saját magának szánva a megjegyzést, mint Tonynak. De a férfi azért mégis felelt rá:

– A világítótorony automatizált, nincs állandó alkalmazottja. Csak időnként jönnek ellenőrizni, hogy minden rendben működik-e.

Tony nem nézett rá, miközben válaszolt. Az óceánt bámulta, a szemét elfedte a napszemüvege, de Louise így is sejtette, hogy a tekintetében ingerültséget látna. Tony ugyan nem hozta fel az előző estét, de még mindig egyértelműen neheztelt rá. Egy-két rövid mondattól eltekintve feszült csendben reggeliztek. Aztán reggeli után felhívták a főnöküket, aki adott nekik egy hetet, hogy konkrét nyomot találjanak a szigeten. Ha hét végére sem lesz semmijük, vissza kell térniük Londonba.

Louise úgy vélte, hogy az egy hetes határidő elég nagylelkű Harristől. Arról viszont fogalma sem volt, Tony mit gondol. A férfi ugyanis nem nagyon mondott semmit az ide vezető autóút, de még a húszperces séta alatt sem, amíg a parkolóból a világítótoronyhoz értek. Noha Louise általában azt az elvet vallotta, hogy a némaság is jobb, mint az erőltetett beszélgetés, most mégis zavarta Tony hallgatása.

– A legközelebbi település Glendale – jegyezte meg, amikor kezdett elviselhetetlenül hosszúra nyúlni a csend. – Nagyjából négy mérföld a parkolótól. Ha valahol tényleg fogva tartották Lilyant, akkor talán ott.

Tony ezúttal ránézett.

– Éjszaka lecsekkoltad Lilyan ügyét, mi? Ezért tudsz ennyi mindent. Gondolhattam volna, hogy ez lesz – mondta, és valamiért nagyon bosszúsnak tűnt.

– Miért ne? Hasznos, ha előre felkészülök – vágott vissza azonnal Louise, mire a férfi váratlanul felé nyúlt, lejjebb húzta az orrán a napszemüveget, egy-két pillanatig bámulta, aztán komoran megcsóválta a fejét.

– Hasznos, csak nem alvás helyett. Már egészen feketék a karikák a szemed alatt.

Annyira éles váltás volt ez a reggeli távolságtartás után, hogy Louise hirtelen nem is tudta, mit reagáljon. Aztán ahogy magához tért, elhessegette Tony kezét, és gyorsan visszatolta a helyére a napszemüvegét, hogy elrejtse fáradt szemét. Közben igyekezett nem foglalkozni a megugró pulzusával.

– Egyrészt semmi közöd hozzá, mivel töltöm az éjszakáimat. Másrészt marha drága szemránckrémet használok. Legalább megszolgálja az árát – felelte tartózkodóan, és a napszemüveg ellenére is érezte a Tony szemében fellángoló indulatot.

– Nagyon is van hozzá közöm, ha emiatt nem tudod rendesen végezni a munkádat! – mordult fel a férfi, és ezzel sikeresen fel is dühítette.

Persze Louise nem kiabált, ha dühös volt. Nem. Olyankor csak még ridegebbé, még közönyösebbé vált. Jégkirálynővé… Ahogy Londonban hívták a kollégák a háta mögött.

– Én tökéletesen végzem a munkámat – közölte a férfival hűvösen. – Inkább a saját teljesítményed miatt aggódj.

– Ez meg mit jelentsen?

– Azt, hogy én legalább munkával töltöttem az éjszakát, hogy felkészüljek a mai napra. Te meg a tóparton Meredithszel – bukott ki Louise-ból, és abban a pillanatban, hogy Tony arcán elterült a gúnyos mosoly, rájött, mekkora hibát vétett.

– Leskelődtél, Louise? – húzta el a szavakat gonoszan a férfi. Louise úgy érezte, hogy a szíve, ami már egyébként is dermedt volt, ettől csak még jobban megfagy.

– Nem leskelődtem, csak az ablakból véletlenül megláttalak titeket. És amíg elvégzed a munkádat, tőlem azt csinálsz éjszakánként, amit akarsz – vonta meg a vállát, habár a szavak rossz ízt hagytak a szájában. – Ugyanezt persze elvárom fordítva is.

– Elvárod, mi? – Tony megfeszülő állkapoccsal lépett közelebb hozzá, a hangját elmélyítette a gúny, és még valami más is, amit Louise nem tudott azonosítani. – Bár megállapítottuk, hogy semmi közünk ahhoz, mivel tölti a másik az éjszakáit, azért elmondom, hogy Meredithszel csak beszélgettünk. Ugyanis valaki más is öngyilkos lett ugyanott, ahol a húga.

– És ezt Meredithnek az éjszaka közepén kellett közölnie, egy szál hálóingben? – csúszott ki Louise száján, mielőtt visszafoghatta volna magát.

– Látom, jó alaposan megnézted, mit visel. Csak nem féltékeny vagy?

A férfi már olyan közel állt hozzá, hogy Louise orrába nyomban beszökött az a bűnösen jó illata, ami a közös éjszakájuk óta folyton szenvedélyes szexet idézett fel benne. Bizonyára ettől lágyult meg annyira az agya, hogy belemenjen ebbe a vitába. Pedig jobban tette volna, ha inkább eltereli a szót.

– Nem szokásom feleslegesen pazarolni az időmet. Márpedig ahány nő megfordul az ágyadban, a féltékenység pont az lenne.

– Ha jól emlékszem, nem rajtam múlt, hogy nem te vagy az ágyamban, Hercegnő.

Tony szeme veszélyesen megvillant, miközben még közelebb hajolt hozzá, egészen betörve a személyes terébe. Louise igyekezett tudomást sem venni a hatásról, amit a férfi még mindig gyakorolt rá, és nem volt hajlandó meghátrálni, bár a lábán végigfutott valami ideges energia. A menekülhetnék erősebben tört rá, mint valaha.

– Bárkin is múlt, jobb így. – Kényszerítette magát, hogy még véletlenül se kapja el a pillantását a férfi arcáról. – És ha végeztünk ezzel az ostoba beszélgetéssel, akkor koncentrálhatnánk újra a munkára. Azt javaslom, hogy gyalog nézzünk körül Glendale-ben – terelte vissza a szót az előttük álló feladatra.

A Tonyból eddig hullámokban áradó indulat váratlanul átalakult valami egészen mássá. A férfi nem lépett hátra, még mindig ugyanúgy tornyosult fölé, de Louise már nem érezte azt, hogy bármelyik pillanatban spontán lángra lobbanhat körülöttük a levegő.

– Gyalog könnyebb észrevenni, ha valami nincs rendben, mint a kocsiból – tette hozzá Louise, hogy megmagyarázza a javaslatát, bár úgy gondolta, enélkül is elég egyértelmű volt.

– Már így is sokat mászkáltunk.

Tonynak elég volt ennyit mondania, Louise azonnal tudta, mire gondol, ettől pedig az ő korábbi haragja azonnal keserűséggé változott.

– Több mint négy éve sérültem meg, Tony! – csattant fel. – Teljesen rendbe jöttem, ugyanannyit tudok gyalogolni, mint bárki más. Ne csinálj úgy, mintha tehetetlen vagy alkalmatlan lennék, mert egyik sem igaz!

Hirtelen szörnyen elege lett mindenből. Az ostoba vitájukból, az állandó feszültségből közöttük, de még Tony jelenlétéből is. Sarkon fordult, és elindult visszafelé a parkolóhoz.

Utálta, amikor arra az egy évre emlékeztették, amit kerekesszékben volt kénytelen tölteni. Rohadt keményen megdolgozott azért, hogy újra képes legyen járni, és visszanyerje a korábbi erőnlétét. Akkor a környezete is megtehetné azt a szívességet, hogy nem tekint rá időnként még mindig rokkantként.

– Tudod, hogy nem úgy értettem – zárkózott fel mellé Tony alig egy perc múlva. – A legkeményebb nő vagy, akit ismerek. Sajnálom, ha másnak hangzott, nem állt szándékomban. 

Louise nem reagált a bocsánatkérésre, de azért titkon jólestek neki a férfi szavai. A korábbi keserűség nagyobb része olyan hirtelenül tűnt el, ahogy jött. Tony mindig is képes volt egy pillanat alatt megváltoztatni a hangulatát. És sosem fukarkodott a dicséretekkel. Az együtt töltött éjszakájukon konkrétan ódát zengett minden egyes testrészéről, ami majdnem olyan jó volt, mint maga a szex. Louise a sérülése óta akkor először érezte magát újra igazán nőnek. És bármi is történt azóta velük, bármekkora is közöttük jelenleg a szakadék, ezt sosem fogja tudni eléggé meghálálni a férfinak.

– Én sem hiszem, hogy rosszul végeznéd a munkádat, bármivel is töltöd az éjszakáidat – dünnyögte békülékenyen, és a szeme sarkából látta, hogy Tony arcán feltűnik az a vonzó mosoly.

– Azt a mindenit, Hercegnő! Csak nem megdicsértél?

Louise erre csak a fejét csóválva ment tovább. Bár a parkolóba visszavezető úton sem beszéltek sokat, és még mindig ott volt az a zavaró feszültség köztük, de azért a csend már nem tűnt olyan fojtogatónak, mint korábban.

Jud Meyrin Elveszettek szigete című könyve elérhető az Álomgyárnál!