Olvass bele! - Brooke Fast: To Cage a Wild Bird - Rabmadár

1. fejezet

Százhuszonhét.

Ennyi életet adtam át jóllakottságért cserébe az elmúlt évek alatt. Ma pedig ez a szám eléri majd a százhuszonnyolcat.

Dél óta dekkoltam a sikátor egy sötét beugrójában, aminek húgy- és rothadószemét-bűzétől könnyezett a szemem. Az izmaim elgémberedtek, könyörögtek, hogy nyújtóztassam ki őket, de én ellenálltam, és a védett ház bejáratára tapasztottam a tekintetemet. A roskatag épület két düledező társasház közé ékelődött be, az ajtaja pedig annyira rozoga volt már, hogy egy jól irányzott rúgás valószínűleg le is szakította volna a zsanérjairól.

Mi tartott ilyen sokáig?

Normál esetben már azelőtt, hogy a nap a felhőkarcolók mögé bukott és folytatta útját a horizont felé, magam mögött húztam a városi fogda felé a bilincsbe vert, botorkáló szökevényt. Onnan őket am a megbilincselt, botorkáló szökevényt a városi börtön felé. Onnan őt átszállítják Végzárba, a városhatártól több mint százhatvan kilométerre fekvő börtönbe. Végzárban végzi majd be a sorsát: a Dividium polgárainak keze általi halált.

Annak ellenére, hogy Aggie informátora azt mondta, a szökevény még a sötétség leszállta előtt elhagyja a védett házat, semmi jelét nem láttam. Ebben a napszakban az Alsó Szektor élettől pezsgett. A kereskedők kiabáltak és rozoga kiskocsikat toltak az utcákon, ahogy próbálták nyélbe ütni az utolsó üzleteiket a nappali műszakos munkásokkal, akik igyekeztek elkölteni kevéske fizetésük egy részét. Mindeközben fekete csuklyás alakok jártak a tömegben azt remélve, hogy olyan információk fültanúi lesznek, amiket extra kreditekért cserélhettek be a hatóságoknál.

Bizalmatlan gyalogosok kapkodták felém a tekintetüket, amikor elhaladtak a rejtekhelyem mellett. Valószínűleg járőrnek hittek.

Én annál rosszabb voltam.

Egy fejvadász. Egy áruló.

A védett ház ajtaja résnyire nyílt. Még mélyebbre húzódtam a beugróban, és a lélegzetemet is visszafojtottam, mert attól tartottam, hogy a legkisebb hang hatására is üres kézzel térek ma haza.

Egy szívdobbanásnyival később az ajtó ásítva kinyílt, és egy jól öltözött alak merészkedett elő rajta, és vágott neki a sikátornak abban a reményben, hogy elvegyülhet az Alsó Szektor járókelőinek tömegében. Elhagytam a rejtekhelyemet, és komor mosoly szaladt szét az arcomon, amint a távolodó alak felé léptem.

Hamarosan véget ér ez az egész. Máris láttam magam előtt, ahogy a kreditek a karkötőmön néhány tucatról több ezerre kúsznak fel. Futja majd belőle több hónapnyi lakbérre és tele lesz a kamra annyi fejadag élelmiszerrel, amennyivel az öcsémmel, Jeddel kihúzzuk majd a telet. Talán még egy pár új bakancsra is telik majd belőle, hogy lecseréljem a mostani, szétfoszlóban lévő lábbelimet, meg Jednek egy télikabátra.

– Torin Bond! – kiáltottam.

Az alak megtorpant, és a nyakát nyújtogatta. A csuklyája hátracsúszott, felfedve sűrű, ősz szálakkal tarkított barna haját. Fáradt szeme alatt sötét karikák ültek, a sarkából pedig halvány ráncok szaladtak szét.

– Megállj! – parancsoltam, amikor egy újabb lépést tett, és a fekete zsebes nadrágom deékszíjához erősített bilincsért nyúltam. – Nem akarlak bántani!

Csak részben hazudtam. Némi elégedettséget éreznék, ha ökölharcba keverednék egy felső szektori polgárral, a tehetős réteg egyik tagjával, akik megállás nélkül csak elvettek, miközben nézték, ahogy éhezünk.

– Akkor ne tedd!

Ezzel Torin eltűnt a nyüzsgő tömegben. Árnnyá lett a mozgásban lévő testek áradatában.

A francba!

Elveszítem az előnyömet, ha elér a határon lévő ellenőrzőponthoz, ami az Alsó és a Középső Szektor közötti mozgást irányította. Több ezer ingázó sorjázott az ellenőrzőpont mindkét oldalán, és arra vártak, hogy a járőrök beolvassák a karkötőjüket, és leellenőrizhessék a személyazonosságukat, illetve megbizonyosodjanak arról, rendelkeznek a megfelelő engedélyekkel a szektorhatár átlépéséhez. Ha Torin eljutna odáig, vagy szem elől veszíteném a tömegben, vagy felismerné az egyik őr, aki aztán bezsebelné az én krediteimet.

A két szektort elválasztó határ könnyen felismerhető volt. Az Alsó Szektor egy korábbi világ düledező maradványaiból állt, amik semmit sem változtak azóta, hogy a Tanács három szektorra osztotta fel a várost a második polgárháború után.

A helyzetemhez képest néhány blokkal odébb, az ellenőrzőpont másik oldalán a Középső Szektor tele volt újonnan felhúzott épületekkel és jól öltözött polgárokkal. A vasalt öltönyeik és lengedező ruháik csupán a kezdete volt a köztük és köztünk lévő megosztottságnak.

Észrevettem Torint az ingázók sorában. Keresztülverekedte magát a tömegen, de a testek sokasága lelassította a haladását.

Én a tömeget kikerülve siettem előre, és hajtottam magam, hogy gyorsabban mozogjak. A derekamon a bilincs minden lépéssel a combomnak ütközött, a hangját szinte elnyomta a bakancsom puffanása a vastag koszrétegen.

Torin hátranézett, majd láthatóan megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor nem talált ott maga mögött.

Pont, ahogy terveztem.

Azt a pillanatot választottam, hogy közvetlenül az útjába lépjek. A férfi álla leesett, én pedig talán fel is nevettem volna az arckifejezésétől, ha nem húzta volna vissza az öklét, hogy az orrom felé lendítse.

Kitértem az ütése elől, majd a lábára vetettem magam, mire ő arccal előre a mocskos járdára bukott. Az ingázók egy része levegő után kapva ugrott hátra, míg mások egy szúrós pillantás kíséretében kikerültek minket.

Torin felüvöltött, felmarkolt egy adag port és kavicsot, majd felém hajította. Felsikoltva takartam el a szememet, de éreztem, ahogy a törmelék megkaristolja az arcomat.

Ezzel a húzással Torin elég időt nyert ahhoz, hogy négykézlábra tornázza magát. Én azonban a hátára vetettem magam, mielőtt még felállhatott volna, amitől mindketten a földre borultunk.

Torin addig gördült, amíg fölém nem került, és így elárasztott bűzös, kapkodó leheletével. Az arcába fejeltem, mielőtt még kitalálta volna a következő lépést. A kiáltását letompította a fogainak ütköző homlokom.

– Kibaszott ribanc! – visította, majd kiköpte az egyik fogát egy adag vérrel együtt. Egy csepp az arcomon landolt.

– Milyen eredeti – dünnyögtem grimaszolva, ahogy a vér lecsurgott a bőrömön. – Bárcsak a kreditekből humort is lehetne venni!

Eljátszottam a gondolattal, hogy zsebre teszem Torin fogát. A Végzárat látogató vadászok körében szokás volt, hogy az áldozataik fogát begyűjtik, és láncon viselik a nyakukban, vagy gyöngysorrá csiszoltatják. Láttam már mandzsettagombként viselt fogakat, de még gyémántberakásos gyűrű ékköveként is. Morbid trófeák voltak ezek, státusszimbólumok. Azok, akik annyira nem jeleskedtek a vadászatban, odáig is elmentek, hogy fű alatt vegyenek fogakat a kereskedőktől a piacon, csak hogy ne lógjanak ki a társaik közül. Olyat is láttam már, hogy a szomszédaim a saját fogaikat húzták ki, hogy eladják a gazdagoknak a különösen nehéz teleken, amikor nem volt elég pénzük lakásbérletre, sem a fejadagokra a gyerekeiknek.

Torin keze a torkomra fonódott, elzárta a levegő és a tiszta gondolatok útját. Kapálózva kutattam fegyver után, de az ujjaim alatt csak koszt éreztem. Ösztönből a lába közé térdeltem, majd élesen a torkára csaptam. Lelöktem magamról, hasra kényszerítettem, és a hátába nyomtam a térdemet, miközben hatalmas levegővételekkel töltöttem meg újra a tüdőmet.

Leoldottam az övemről a bilincset, majd szorosan Torin csuklójára csatoltam. Ő alattam fröcsögött, magyarázott valamit, de még így is sikerült annyira hátrafordítani a fejét, hogy az arcomba nézzen. Elkerültem a tekintetét.

Soha ne létesíts szemkontaktust! – Ez volt a fejvadászat első számú szabálya.

– Gyerekeim vannak – nyöszörögte. Nagyot nyeltem.

Az én szüleimnek is voltak, amikor a Tanács Végzárba küldte őket.

Dividiumot egy Tanács irányította, ami a háború utóhatásaként jött létre. Három vezetőjét egy tisztviselőkből álló bizottság választotta meg minden szektorból.

Mindegyik Tanácsosnak kijelöltek egy szektort, ahol a szabályozások betartatása volt a feladatuk. Elder Tanácsos asszony az Alsó Szektorért, Baskan Tanácsos a Középső Szektorért, Peña Tanácsos pedig a Felső Szektorért felelt.

Mindegyikük a Felső Szektorban élt akkora házakban, ahol több tucat ember lakhatását is megoldhatták volna.

– Kérlek! Nem akarok meghalni. – Torin hangja suttogás volt csupán. Túlbecsülte a jellememet, ha azt hitte, a kegyelemért való esedezés segíthet rajta.

– Én sem – dünnyögtem. Az együttérzés nem tartaná életben Jedet.

A járókelők tömege továbbra is zavartalanul hömpölygött el mellettünk. Érdektelenségük jól példázta, mennyi embert tartóztattak le és küldtek Végzárba mindennap.

A Végzárba legsűrűbben megfordulók zöme az alacsonyabb szintről érkezett bűnözők vadászatára fizetett be, általában ezt engedhették meg maguknak. A gazdagok azonban semmit sem szerettek annál jobban, mint hogy alkalmuk legyen kipécézni egy közülük valót. Márpedig a Felső Szektorból jövő vadászok égnek majd a vágytól, hogy egy Torinhoz hasonló foglyot célba vegyenek.

A szívem majdnem leállt, amikor megnéztem a bűnöző adatbázist aznap reggel a tabletemen, azon az ősrégi gépen, amire úgy kuporgattam össze elég kreditet, hogy használtan megvegyem évekkel ezelőtt. Felugrott egy hirdetés, hogy látogassak el az alsó szektori Végzári Élményirodába, hogy foglaljak egy költséghatékony hajszacsomagot, ami tartalmazza az étkezést és a szállást két éjszakára a végzári vadászterület közelében elhelyezkedő kempingben.

Foglalja le most, mi pedig egy ingyenes fotócsomagot és erősebb fegyvereket biztosítunk cserébe!

Felhorkantottam, amikor a szöveg végigszaladt a képernyőn, aztán elhúztam a hirdetést, hogy hozzáférjek a frissített pénzjutalomlistához. Egy Torint ábrázoló, szemcsés kép mellett az elfogásáért járó jutalom mezőben tízezer kredit állt. Ez volt a legmagasabb összeg, amit valaha láttam egy bűnözőért, a börtön pedig legalább kétszer ennyit fog keresni azon, hogy eladják az életét egy vadásznak.

Soha nem volt sem pénzem, sem késztetésem részt venni a vadászaton, bár elég sokakat juttattam börtönbe, ezáltal pedig felelőssé váltam a halálos ítéletük kimondásáért. Úgy véltem, a hajsza is egy függőség, akár csak a szerencsejáték vagy az alkohol. A hatalom érzetét és az irányítás látszatát adta  az embereknek egy olyan társadalomban, ami gúzsba kötötte a lakóit a végtelen számú szabályaival. Előírták, mit szabad tennünk a nap azon szakában, amikor elhagyjuk otthonainkat. A szabályok kimondták ki azt is, hova tehetjük be a lábunkat Dividiumon belül – nekünk például nem szabadott elhagynunk az Alsó Szektort írásbeli engedély nélkül.

Kifújtam a levegőt, majd talpra rántottam Torint, és előre löktem őt a városi fogda felé.

– Na, ma mit hoztál, Raven? – kérdezte Flint kapitány. A hangja morózusan és érzelemmentesen szólt a minket körülvevő betonfalak között.

A fogda volt a legújabb épület az Alsó Szektorban, ugyanakkor a legkevésbé vonzó is. Az előtere csupán szürke falakból és rácsos ablakokból állt. Üres volt, leszámítva a helyiség közepén álló íróasztalt, és a vérvörös zászlóval beterített falat mögötte. A lobogó közepén három, egymásba érő fekete kör foglalt helyet, egy felül, kettő alatta. Három kör. Három szektor. Három Tanácsos. Dividium zászlaja.

A nehéz bejárati ajtó kizárta az utcai zsivajt, és ránk borult a feszült csend, amit csak a Flint kapitány kezében lévő táblagép apró képernyőjéből szóló gépies hangok törtek meg.

– Szenzációs fejleményekkel szolgálhatunk a nyugati kvadráns termőföldjei ellen nem egészen két héttel ezelőtt elkövetett támadással kapcsolatban. A városi őrség fáradhatatlan nyomozása után a Tanács azt találta, hogy Eris Cybin, az ismert terrorista és a Kollektíva nevű felkelőszervezet vezetője áll a gyújtogatás mögött, amely elpusztította a város később betakarítandó takarmányainak nagy részét és számos földműves életét követelte, köztük Silas V. Elderét is, Caltriona Elder Tanácsos asszony férjéét.

A tabletre sandítottam. Ez nem lehetett igaz.

Eris a Kollektíva felső szektori részlegének vezetője volt. Habár a múltban veszélyes tüntetéseket és támadásokat szervezett a Tanács ellen, egyik sem a városi aratást célozta. A takarmány megrongálása nem igazán lett volna hatással a Tanácsra, azt inkább az Alsó Szektor szenvedte volna meg. Ha a Kollektíva felelt Elder Tanácsos asszony férje haláláért, akkor az még több járőrözést és letartóztatást jelentene az Alsó szektorra tekintve, akár jogos volt, akár nem.

– Az Őrség továbbra is vizsgálja, eleve miért tartózkodott Elder Dividium városfalán kívül. Az elsődleges felvetés az, hogy a férfi a Kollektíva által gondosan kitervelt emberrablásnak és kivégzésnek esett áldozatául. Eris Cybin továbbra is szabadlábon van.

A hírblokkot egy közép szektori ékszerüzlet reklámja váltotta fel, ami Végzárból származó fogak szerencsekarkötővé csiszolására specializálódott.

Flint termetes alakja a készülék fölé görnyedt, tekintetét egy pillanatra sem emelte fel a képernyőről, még akkor sem, amikor magam elé löktem Torint.

Torin lassan csoszogott a fogdába vezető rövid úton, és csak akkor szaporázta meg a lépteit, amikor előhúztam a tőrömet, és megfenyegettem őt, hogy eltávolítom a kedvenc tartozékát. Ezt követően alig tudtam lépést tartani vele.

– Torin Bond – jelentettem be, miközben átadtam őt a Flint díszes asztala mellett álló őröknek.

Flint elejtette a készüléket, a figyelmét teljes mértékig az immár őrizetbe vett férfi kötötte le.

– Magasságos Tanács, te egy felső szektori szökevény nyomába eredtél? – Kék szeme az enyémbe nézett, de nem tudtam megállapítani, hogy most a bátorságomat csodálta, vagy humorosnak találta az ostobaságomat.

– Flint, most tízezer kreditről beszélünk.

– Mit csinált? – kérdezte, miközben végigfutott egy pergamenlapon, Torin nevét keresve.

– A feleségének tavaly viszonya volt. Amikor Torin rajtakapta őket, feljelentette a szeretőjét az Őrségen. Azt mondta, hogy a férfi ellopott egy értékes karórát. A szeretőt Végzárba küldték ezért. Megölték. Aztán néhány héttel ezelőtt Torin felesége megtalálta az órát a férje dolgozószobájában elrejtve, és feljelentette őt.

– Szaftos! – füttyentett Flint

– Az a ribanc tőrbe csalt! – vicsorgott Torin, mire az őrök megrángatták a karját, hogy hallgasson el.

Elfintorodtam, és megszólítottam Flintet, de direkt olyan hangosan beszéltem, hogy Torin is hallja:

– Még ha nem is tette volna ezt, nem elég nagy bűncselekmény végignézni, ahogy gyerekek halnak éhen, miközben neki több étele van, mint amennyi meg tud enni?

Talán ez igazságtalanság volt. Lehet, hogy egy kissé keserű voltam, amiért Torin olyan családba született, ami semmit nem tudott arról, mit meg nem kellett tennünk az életben maradásért.

Csakhogy nem az élelem volt az egyetlen, ami elválasztotta az Alsó Szektort a Felsőtől. Az Alsóban majdnem annyira könnyen letartóztathattak bárkit, ahogy lélegzetet vesz az ember. A Felső Szektorban azonban a polgárok zöme csak egy ejnye-bejnyét kapott mindenért, ami nem tartozott a legszörnyűbb bűntettek közé. Márpedig amit Torin tett, az szinte már a gyilkossággal volt egyenlő.

Flint felmordult, nem igazán kívánt bármi kellemetlent szólni a Felső Szektorról, amikor a Tanács kémjeinek egyike épp ott hallgatózhatott.

Az őrök eltűntek egy ajtó mögött Torinnal. Egy cellába zárták a férfit, amíg össze nem jött a következő végzári transzport.

Flint a fejét csóválta nekem, majd elhúzta az ujját a táblagépén, és beírta a jelszót, amivel elérte a jutalmazási rendszert.

– Unalmas ez a nap. Te vagy az első, aki jött.

Rányomott egy utolsó gombra, mire a karperecem rezegni kezdett. Magam felé fordítottam a számlapot, és néztem, ahogy a kreditek száma fokozatosan emelkedik az apró kijelzőn. Megkönnyebbülés árasztotta el a testemet.

Az utolsó ötven kreditemnél jártam már, amit a legutóbbi fegyencért kaptam egy hónapja. Egy Perri nevű nőért.

Rengeteg illegális ügylet zajlott az Alsó Szektorban, de Perrié volt a legjövedelmezőbb, aminek a legfőbb oka, hogy az elkeseredettséget használta ki. A nő hamisított gyógyszereket árusított. Antibiotikumokat, amik nem gyógyították a fertőzéseket, szívgyógyszerutánzatokat meg amit csak el tudott képzelni az ember, olyat ő forgalmazott. Aggie olyan pletykákat hallott, hogy Perri letartóztatása nem vetett véget az üzletének, én pedig továbbra is azon dolgoztam, hogy felderítsem a többi bűntársát.

Összehúztam a szememet, amikor a kijelzőn az összeg nem sokkal nyolcezer után megállt. Visszafordultam Flinthez.

– Nyolc? Tíznek kellene lennie!

– Szépséghibás árut hoztál – vont vállat grimaszolva. – Hiányzik az egyik foga, és monoklija van. Tudod, hogy az összevertekből kevesebb bevétele lesz Végzárnak.

Úgy beszélt, mintha a foglyok sérülései, az életük az ő pénztárcájára lettek volna hatással. Ám ha hangot adtam volna ennek a gondolatnak, azzal csak a saját képmutatásomra hívtam volna fel a figyelmét. A rabok hala finanszírozta az én létezésemet is.

– Jed most már tizennyolc – bukott ki belőlem abban a reményben, hogy talán megszán, és megdob még néhány extra kredittel. Az öcsém, Jed volt az oka, hogy egyáltalán fejvadásznak álltam. Ő tőlem függött, én pedig bármit megtettem volna azért, hogy ne éhezzen.

– Máris? – Flint füttyentett, és kilépett a jutalmazási rendszerből, ezzel pedig elúszott az esélyem a plusz kreditekre. – Emlékszem az első alkalomra, hogy betértetek ide.

Jed tizenegy volt akkor, én pedig tizenhat. A fogda félelmetesnek tűnt az ártatlan szememnek. Csupasz betonfalak, nagydarab őrök, akik a zárt ajtókon keresztülkiabáltak, amikor a foglyok túl zajosak voltak a túloldalon. Flint kapitány szemrebbenés nélkül kinyomtatta nekem a körözött szökevények listáját. Másnap otthagytam az iskolát, és elindultam becserkészni az első célpontomat.

Ám minden hiányossága ellenére is a lekötelezettje voltam Flintnek. A segítsége nélkül Jeddel az utcán haltunk volna éhen, nem tudtunk volna összekuporgatni elég pénzt a lepukkant lakásunk lakbérére.

– Gyorsan felnőtt – mondtam erőtlenül. Így is volt. Én feleltem az öcsémért a szüleink hét évvel korábbi halála óta.

Jed most már a társadalom teljes értékű tagjának számított, felnőttként ítélhették el bármilyen kihágásért, most már nem csak figyelmeztették.

A kiskorúaknak három esélyük volt mentesülni a törvények alól. Három figyelmeztetés után azonban Végzárba küldték őket, ahol életkortól függetlenül választhatták célpontnak a vadászatokon. Amikor csak bűncselekményen kaptam egy gyermeket, a városi őrök egy hosszú és mély sebet ejtettek a vállán egy szabvány bicskával. A hegek segítségével követték nyomon, mennyi esélye maradt a kiskorúnak.

Ösztönösen dörzsöltem meg a két rovátkát, amit a bal vállam hátuljába véstek annak idején. A maradandó hegek vastagok voltak és kitüremkedtek.

– Jobb, ha mész. – Flint hessegető mozdulatot tett az ajtó felé. Unatkozott már, és tovább akarta nézni a híreket. Felrakta zoknis lábát az asztalára. – A Tanács legyen veled!

Intettem Flintnek, majd elfurakodtam az őrök mellett, akik a a városi fogda bejárata mellett álltak, miközben az előírt választ motyogtam erre:

– És vezessen el az örök békéhez!

Brooke Fast To Cage a Wild Bird - Rabmadár című könyve elérhető az Álomgyárnál!