Olvass bele! - Anne L. Green: Kincs a toszkán hó alatt

MADISON

A feltárás kezdete

 

„A régészt mindig fel lehet ismerni. (…) Soha nem az eget nézi, nem is a hegyeket, és nem érdeklik a természet szépségei. Lehajtott fejjel jár, mindig keresgél.”

(Agatha Christie) 

 

A reggeli köd úgy ült meg Lima fölött, mint egy megunt takaró, amit az égbolt még nem volt hajlandó lerúgni magáról. Amint kiléptem az utcára, a nehéz sós és párás levegő hatására a barna hajam azonnal göndörödni kezdett. Az aszfalt még nedves volt az éjszakai párától, de a járdákon már megindult az élet. Az árusok tolták kifakult ponyvával fedett kocsijukat, friss gyümölcs és grillezett hús illata keveredett az autók kipufogógázával.

Beléptem a zsúfolt piac forgatagába, a kavalkád körülölelt, elnyelt és sodorni próbált magával, de én minden érzékemmel összpontosítottam. November volt, meglepett a helyi időjárás, Peru ugyanis az Egyenlítő déli oldalán fekszik, míg New York, ahonnan érkeztem, az északin, így az évszakok pont ellentétesek. Míg otthon a téli zimankóra készültek, itt már érezni lehetett azt a lusta forróságot, ami jelzi, hogy hamarosan érkezik a nyár.

A levegő forró volt és fűszeres illatokkal telített. A paprika, a friss koriander, a füstölgő húsok, a sült kukorica és az édes gyümölcsök hangulata mindig jelen volt. A színek harsányabban mutatkoztak, mint amire számítottam. A narancssárga mangók, a mélylila burgonya, a piros chilik, mintha egy festőpalettáról szöktek volna le. Egy kislány rám mosolygott a papája mögül, kezében zizegő nejlonzacskóval. Aztán egy papagáj rikoltott balról, elég hangosan ahhoz, hogy kizökkentsen a gondolataimból. Az rikítósárga, vörös rongyok élénk színeket varázsoltak az standoknak, az árusok pedig hangosan, vidáman ajánlották portékáikat. 

A kék ég felé emeltem a tekintetem. A nap perzselően sütött, de a szűk utcákban, az öreg kövek között megrekedt levegő nedvességtartalma egy kis enyhülést hozott. A körülöttem nyüzsgő emberek, mintha mind egy ritmusra mozogtak volna, szinte meg sem álltak. Alaposan megnéztem a helyiek öltözékét. Színes, hagyományos ruhákat, hímzett kötényeket és hegyes orrú bőrcsizmákat viseltek, miközben a turisták a napernyők alatt keresgéltek az apró kézművestermékek között. Az ékszereket kínáló férfiak hangosan hívták oda őket, a tökéletesen megmunkált arany nyakláncok szinte ragyogtak a napfényben. 

Talán épp ez tetszett legjobban Limában. Semmi sem volt tökéletesen letisztult vagy csendes. Itt minden lüktetett, akár a szív, és én, az örökmozgó régész, valahogy mindig csak az ilyen helyeken éreztem magam igazán élőnek. A történelem szerelmeseként folyamatosan figyeltem és kerestem azokat a zugokat, ahol megbújhatott a múlt egy-egy darabkája, amit rajtam kívül nemigen vesz észre senki más. Tovább ballagtam, a lépteim halkan koppantak a köveken, de az érzés, ami körülvett, felvillanyozott. Valahol a háttérben, a zűrzavarban mintha fényesen világított volna valami. Egy ékszerdobozon heverő gyűrű alakját véltem felfedezni. A piac zajos forgatagában ismerős, de titokzatos megérzés gondolkodtatott el.

Ne figyelj oda rá, Madison! Mindig ez a hang, ami bajba sodor! Menj tovább! 

A tömeg körülöttem gyorsan hömpölygött, de akármennyire igyekeztem kiverni a képet a fejemből, csak azt az apró kifakult aranygyűrűt láttam magam előtt. 

A francba már! Hisz épp az ilyen jeleket fedezem fel!

Megpördültem, és megindultam az árus irányába. 

Valami nagyon nem stimmel azzal a gyűrűvel… Az arany ötvözete, a mintázat… Ez nem hamisítvány! Ez eredeti lelet az inkák korából. És ha igazam van, illegálisan árulják.

Hosszú perceken át tanulmányoztam a gyűrűt. 

– Megnézhetem közelebbről? – kérdeztem ártatlan tekintettel. Az árus bólintott, én pedig alaposabban is górcső alá vettem a leletet. 

Baszki, nem tévedek! Ez igazi! 

Vissza kellett fognom magam, hogy ne vonjam azonnal kérdőre az árust.

Ha megteszed, Madi, elmenekül, és soha többé nem látod. Higgadj le, és légy leleményes!

Elköszöntem, de záráskor visszamentem a piacra, hogy az árus nyomába eredjek. Nem lepődtem meg, amikor egy elhagyatott raktárépületbe sietett a portékájával. Az épület előtt bizonytalanul tébláboltam egy darabig, amikor újra megszólalt a belső hang.

Madiii, ne magánakciózz! Szólj a hatóságoknak! 

Igaza volt, de vitába szálltam vele. 

Mi van, ha tévedek, és alaptalanul riasztom őket? Még a végén engem vonnak felelősségre! Inkább egy picit utánajárok. 

A hatalmas épület mellé lopakodtam, amelyen találtam egy rozoga vasszerkezetet, ami létraként funkcionált, de úgy tűnt, nem egy életbiztosítás felmászni rá. Én mégis megtettem. Az egyik lépcsőfordulónál a szerkezet elvált a faltól, és nyikorogva imbolygott. 

Istenem, Madi, miért nem hallgatsz soha a józan észre!

Erősebben markoltam a korlátot, pedig nyilvánvaló volt, hogy egy esetleges zuhanás esetén ez semmit sem számít. Gyorsan körbepillantottam, és megláttam egy törött ablakot, amelyen át beosonhattam az épületbe. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan hevesen vert. 

Ezt megúsztam. De erre már nem mehetek vissza.

Igyekeztem egyenletesen, csendben lélegezni, mert féltem, hogy még a végén valaki meghallja a vad zihálásom. Kicsit sikerült megnyugodnom, így puha léptekkel, mint valami macskaszerű ragadozó, lopakodtam egyre beljebb. A falak nedvesen izzadtak a párától, a levegő dohos volt, és minden lépésemnél úgy éreztem, mintha a padló nyöszörögne a talpam alatt.

Egy ponton gyökeret vert a lábam, tompa hangokat hallottam. Az emeleti korlát rácsain át kukucskáltam le, és amit ott láttam, attól a gyomrom is görcsbe rándult. Az árus és bandája nemcsak illegális műkincs-kereskedelemmel foglalkozott, hanem orvvadászattal is. Az összeeszkábált raktártérben ketrecek sorakoztak. Színpompás arapapagájok verdeső szárnyakkal próbáltak kétségbeesetten menekülni. A pánik okozta sokkot érezni lehetett a levegőben. Tisztában voltam vele, a vadonból elkapott madarak többsége nem éli túl a szállítást. A ketrecek között azonban valami sokkal megrázóbbat láttam: apró, ijedt szemű pókmajmokat, amelyek többsége még kölyök volt. Némelyik remegett, mások keserves sírással az anyjukat hívták. 

– Rohadékok! – szakadt ki belőlem. 

Elöntötte az agyam az adrenalin. Visszakúsztam, és egy félreeső sarokba húzódva előkaptam a mobilom. Először a helyi hatóságokat hívtam, de rögtön világossá vált, hogy csak túlbuzgó turistának néznek. Egy horkantás a telefonvonal túlvégéről, mindössze ennyit ért az aggódásom. Nem számíthattam rájuk. Lázasan járt az agyam, és végül döntöttem. Hívtam inkább a SERFOR-t*. A férfi a vonal másik végén komolyan vett, és megígértette velem, hogy nyugton maradok, nem mozdulok onnan, ahol vagyok. Nem kockáztathatok. 

– Persze! – feleltem, és komolyan is gondoltam, egy darabig.

Az elmém mélyén ott motoszkált ugyanis a kétely.

Mi van, ha az árus a haverjaival megérzi a vesztét, és gyorsan eltüntetik a nyomokat? És mire a hatóságok ideérnek, minden bizonyíték eltűnik.

Egy hatalmas doboz takarásába húzódtam, elkezdtem lemászni, hogy közelebbről is megvizsgáljam a terepet. A raktár mindeközben vészjóslóan elcsendesedett. A sarkokból csöpögött a víz, a neonfény remegő hangot adott, más neszt nem hallottam. Lopakodva haladtam előre a portékák között, amikor egy ketrec mellett gyökeret vert a lábam. Egy aprócska majom nézett rám bánatosan. Kimerült volt, koszos, és olyan fájdalom tükröződött a szemében, amit nehezen tudtam tétlenül elviselni.

– Annyira sajnálom, pajti. Hamarosan érkezik a segítség – suttogtam felé, és a rácsra fektettem a tenyerem. 

Továbbhaladtam, amikor hirtelen kilépett elém az árus. Mint két rajtakapott vad, úgy álltunk egymással szemben. A meglepetés egy szívdobbanásnyi ideig tartott, mert nem haboztam, felkaptam egy fahusángot, és teljes erőből lesújtottam vele. A férfi hátrálni próbált, de megbotlott egy ládában, majd elesett. Felordított, én azonnal rohanni kezdtem, ám az éles, riasztó hangja visszhangként verődött vissza a raktár falairól, akár egy vészjósló sziréna.

Kétségbeesetten kerestem a kijáratot, de addigra két másik alak is elém vágott. Árnyékuk a lámpák fényében hatalmasra nyúlt. Megpördültem, de mögöttem már ott állt az árus is, a kezében szorongatva a fahusángot. 

– Ne mozdulj, gringa**! – sziszegte spanyol akcentussal. 

Próbáltam védekezni, rúgtam, karmoltam, de túlerőben voltak. Egyikük megragadta a karom, a másik a lábam. Vonszolni kezdtek, és hiába próbáltam kiszabadulni, pár másodperc múlva már a földön feküdtem. Egy pillanattal később pedig egy kattanó zár hangját hallottam.

Ezt nem hiszem el. Engem is ketrecbe zártak.

Azonnal rángatni kezdtem a rácsokat. A hideg fém hozzátapadt a bőrömhöz, és ahogy körülnéztem, láttam, a kismajmok engem figyelnek. 

Király! Én lettem az új jövevény. 

A telefonomat a dulakodás során elvették tőlem, így nem tehettem mást, dühösen csapkodtam, és hangosan üvöltöttem mérgemben. 

Hogy miért nem tudtam nyugton ülni a fenekemen? Csak abban reménykedhetek, hogy a SERFOR valóban úton van… mert ha nem, innen már nem jutok ki élve.

Pár órával később valóban befutott a felmentősereg. A hatóságok lerohanták az épületet, és óriási csinnadratta kíséretében mindhárom férfit sikerült elkapniuk. Amikor elhárult a veszély, kiabálni kezdtem, hogy engedjenek ki, de mintha szándékosan nem vettek volna rólam tudomást. Amikor a parancsnokuk végre a rácsokhoz lépett, sötét pillantással sújtott le rám, majd kinyitotta a ketrec ajtaját. 

– Már éppen ideje volt! – csattantam fel indulatosan, amikor egy másik rendőr elkapta a karom, és megbilincselt. 

– Hékás! Mi egy oldalon állunk – adtam hangot a felháborodásomnak, de mit sem számított. Hiába hajtogattam a magamét, betuszkoltak egy rendőrautóba, pár perc múlva pedig egy cellába.

A helyiség rideg volt, nyirkos és penészes, a sarokban egy félig megrágott szendvics virított. Undorral fintorogtam, az orrom alatt motyogtam valami cifrát, miközben leültem a rozsdás vaságy szélére, és próbáltam nem belegondolni, ki aludhatott rajta előttem. 

Eltelt egy óra. Aztán kettő. De pánikba akkor estem igazán, amikor a harmadik óra végén még mindig senki nem tolta oda az ábrázatát. Egyetlen szót sem szóltak hozzám. 

Se víz, se étel, se magyarázat. 

Elszakadt a cérna, és torkom szakadtából ordítani kezdtem. 

– Hahó! Én vagyok az, aki lebuktatta őket! Egy civil hősnő vagyok, nem bűnöző! 

– Vagy egy tettestárs – morogta gúnyos nevetéssel egy közeli cellából az árus. 

– Vagy egy orgazda, aki éppen illegális ékszereket vásárolt, csak rajtakapták – válaszolt egy másik, és ez volt az a pont, ahol már tényleg kezdtem aggódni. 

Mi lesz, ha ezek bosszúból engem is magukkal rántanak? A zsaruk szemében nem vagyok különb, mint a három másik alak. Egy gyanúsított. Egy gringa. 

Az agyam ezerrel pörgött. 

Vajon a bürokrácia bedarál, vagy végre valaki hajlandó lesz meghallgatni, hogy mit is láttam?

Ajtónyitást hallottam, és végre megjelent egy fickó. Rám nézett, majd a fejét csóválta. 

– Maga sosem hallgat a jó szóra? Azt kértem, hogy maradjon nyugton. 

Megkönnyebbülten léptem a rácsokhoz. A SERFOR embere magas, zömök férfi volt, akinek minden mozdulata azt üvöltötte, hogy nem először jár ebben a helyiségben. Csak akkor tűnt fel, hogy nincs egyedül. A férfi a parancsnokhoz fordult, elé tett egy hivatalos iratot, majd rám mutatott. 

– Ő velem jön.

A parancsnok habozott, majd kelletlenül kinyitotta előttem a cellám ajtaját. A testem remegett, az önérzetem pedig igen jelentősen sérült.

– Szóval ennyit ér egy bejelentés? – kérdeztem keserűen, miközben kiléptem a folyosóra. 

– Túl sok akciófilmet nézhetett – felelte a SERFOR embere, miközben a kijárat felé terelt. – Itt előbb lesz kegyedből gyanúsított, mint hogy köszönetet mondjanak.

Amint kiléptünk a rendőrség épületéből, újra megcsapott a szmogos levegő és a forróság, de még az is jobb volt, mint a zárt tér. 

Amikor távoztam, a hatóság egyik embere közölte, hogy bajkeverőnek tartanak, és felszólítottak, hogy huszonnégy órán belül hagyjam el az országot, térjek haza New Yorkba! Mélyen felháborított a hozzáállásuk. 

Tesz az ember valami jót, és kirakják a szűrét. 

A maradék időmet arra használtam, hogy meglátogattam a kis barátomat a menhelyen. 

– Mi lesz most vele? – kérdeztem keserűen a gondozójától. 

– Sajnos elég siralmas állapotban van. Alultáplált, és igen szűk ketrecekben tartották, emellett nem is kapott megfelelő törődést. Neki még nagy szüksége lenne a mamájára, akit viszont minden valószínűség szerint kivégeztek. A legfontosabb most, hogy mielőbb a rehabilitációs központunkba kerüljön, ahol megvizsgálják, és megkapja a szükséges ápolást. A cél az, hogy visszaszoktassuk őt a természetes viselkedéshez. Emberek helyett majomtársakkal érintkezik majd, és remélhetőleg megtanul mászni, táplálékot keresni. Ha sikerül, visszaengedjük őt a természetes közegébe. 

– És ha nem? – néztem továbbra is a gyámoltalan kis jószágot. 

– A rehabilitálás igen költséges és időigényes feladat, de nem lehetetlen. Ám előfordul, hogy nem járunk sikerrel. Néhány kismajom annyira hozzászokik az ember közelségéhez, hogy nem tud már életben maradni a vadonban. Őket örökös gondozásba vesszük egy menhelyen, ahol megfelelő körülmények között élhetnek tovább. 

– Gondoskodnak róla, hogy akik ezt tették, ne ússzák meg? Fizetniük kell a tetteikért! – préseltem össze az ajkam.

– Megtesszük a megfelelő jogi lépéseket – bólintott, de láttam az arcán, hogy ez nem mindig vezet eredményre. – Szeretne maga nevet adni a kis legénynek? – kérdezte mosollyal az arcán. 

– Hogy én? – csillant fel a szemem. 

– Persze, hisz magának köszönheti, hogy új esélyt kap. 

Látta a tanácstalanságom, így hozzáfűzte: 

– A nevek nagyon fontosak az Aymara kultúrában, mert szimbolizálják a szülők gyermekük iránt táplált ambícióit. 

– Én csak Pajtinak becéztem, de igaza van, legyen tisztességes neve! Sayari – bukott ki belőlem.

– Felemelkedni, talpra állni – ízlelgette a név jelentését. 

– Töretlenség és újrakezdés – bólintottam. – Tudok még valahogy segíteni neki? 

– Nem igazán. A legtöbbet azzal teszi, ha nem látogatja őt, mert ha kötődés alakul ki, akkor sosem lesz képes visszatérni a természetes közegébe. 

Elszomorodtam, hogy talán soha többé nem látom.

– Van rá lehetőség, hogy anyagilag támogassam a rehabilitációját? 

– Ha szeretné, természetesen. 

– Maga lesz a gondozója? – vettem alaposan górcső alá, kire is hagyom kis védencemet.

– Egy darabig biztosan. 

– Kereshetem néha, hogy érdeklődjek az állapotáról? – Szinte esdekeltem. 

– Hát, persze – mosolyodott el. 

Nehéz volt a búcsú, de tudtam, hogy Pajtinak is ez lesz a legjobb. Hazafelé a gépen kavarogtak bennem az érzések. Elméláztam azon, hogyan is kerültem Peru fővárosába, Limába. Tulajdonképpen a kényszerszabadságomat töltöttem itt, miután a főnököm erre kötelezett. Ki akart vonni a forgalomból egy időre. Hogy miért is küldenek kényszerpihenőre egy műkincs-restaurátort? Hosszú történet. 

Minden egy eldugott ásatáson kezdődött Új-Mexikóban. A sivatag szélén, egy sziklafal rejtekében felfedezett ősi barlangszentélyt készültünk feltárni. A kutatócsapat úgy döntött, hogy csak másnap reggel kezdi meg a hivatalos ásatást, de én nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és egy zseblámpával felszerelkezve az éj leple alatt belopóztam a lelőhelyre. Nem akartam semmi rosszat, csak kicsit körülnézni. 

De mint az ilyen helyzetekben általában, nem bírtam magammal, a puszta nézelődés kevésnek bizonyult. Elővettem a szkennerem, ami pár lépés után egy különös fémtárgy körvonalait észlelte a barlang egyik elfalazott részén. 

Összepréselt ajakkal próbáltam megálljt parancsolni magamnak, de a kíváncsi énem nem hagyta magát. 

Ugyan mi baj lehet belőle, ha megnézem, mi az?

A minicsákányommal óvatosan megbontottam a falat, de a szám is tátva maradt attól, amit mögötte találtam. Nem csupán egy értékes leletről volt szó, hanem egy több száz éves záródobozról, ami egy rég eltűnt kultúra szimbólumait viselte. 

Ez nem lehet. 

A pecséten ismerős jeleket találtam. 

Á, igen! Emlékszem már, egy restaurálás során láttam hasonlót.

Attól a pillanattól kezdve nem volt, ami megállíthatott volna. Annak ellenére, hogy tudtam, nem lenne szabad egyedül kinyitnom a dobozt, megtettem. A fedél alatt egy gyönyörűen megmunkált arany amulett rejtőzött. Kiemeltem, és közben nem vettem észre, hogy aktiváltam egy rejtett mechanizmust. A barlang padlózata megremegett, a fal mentén homok és por hullott le, és egy másik, addig rejtett járat nyílt meg előttem. 

Másnap hajnalban, amikor a csapatom utolért, ott álltam porosan, de büszkén a lelet fölött. Már akkor tudtam, hogy bajban vagyok, mert habár a felfedezés hatalmas volt, a feletteseim nem lelkesedtek a magánakciókért. Egyszerre dicsértek és fenyegettek, mert felelőtlenül valami olyat is „aktiválhattam” volna, amit jobb békén hagyni. 

Hát ez volnék én. Egy örökké kíváncsi, nyughatatlan régész, aki képtelen a fenekén ülni, mindig kérdez, mindig kutat, és ha azt mondják, ne menj oda, biztos lehetsz benne, hogy már rég a tiltott zónában térképezi fel a terepet. Minden józan ész ellenére mindig a legveszélyesebb ösvényt választom, és az összes főnököm csak úgy emleget: a kezelhetetlen. 

Emiatt kerültem most is parkolópályára. 

A repülőgép monoton zúgása alatt újra és újra ugyanazok a kérdések zakatoltak a fejemben. 

Vajon megtalálom valaha a helyem a világban? Képes lennék egyáltalán úgy élni, mint mások? Megállapodva, letelepedve, gyökeret eresztve? El bírná bárki is viselni az örökmozgó természetem, az állandó kalandvágyam? És ha valami csoda folytán találnék is ilyen férfit, hogyan passzolnék én egy családi élethez? 

A gondolatok szorongató súllyal nehezedtek rám, válasz helyett csak egyre több bizonytalanságot éreztem. A barátnőmre, Sophie-ra gondoltam, aki már megtalálta a boldogságot. Lassan egy éve élt Toszkánában egy férfival, és pont az utazásom előtt jelentette be a nagy hírt: összeházasodnak. Habár örültem a boldogságának, a saját kilátástalanságom miatt keserűséget éreztem. 

Vajon megszületett már erre a bolygóra az a férfi, aki az én ujjamra is gyűrűt húz egyszer? Kicsi a valószínűsége, és ha mégis akadna ilyen, ki tudja, a föld mely pontjára pottyantották le. Éppen ezért utazgatok sokat, rá kell hogy találjak egyszer. 

--

*Servicio Nacional Forestal y de Fauna Silvestre, azaz a perui Nemzeti Erdészeti és Vadállatügyi Szolgálat. Feladata a perui erdők és vadvilág fenntartható kezelésének előmozdítása.
** Leggyakrabban Észak-Amerikából vagy Európából származó nőre használják.

Anne L. Green Kincs a toszkán hó alatt című könyve elérhető az Álomgyárnál.