Drága kumacs

Annak idején, 1960 körül Hermann Hesse fedezte fel Szabó Magdát a nyugatnémet Insel könyvkiadónak, s így közvetve a Nyugatnak, a nagyvilágnak. Szabó Magda számára akkor és később is, a korabeli magyar kultúrpolitikának a "tiltás, tűrés, támogatás" hármasszabályával jellemzett viszonyrendszerében roppant fontos volt a külföldi ismertség, a nyugati visszajelzés, amely nemcsak az irodalmi életben, hanem egzisztenciálisan is valamiféle védettség- és biztonságérzetet adott neki.

Részben ez is indokolhatja, hogy a leghosszabb, leghűségesebb, legbizalmasabb barátság - az Ókút-beli Agancsos mellett - egy külhoni magyar irodalmárhoz, műfordítóhoz, kritikushoz, a Neue Zürcher Zeitung munkatársához, Haldimann Évához fűzte. Persze ebben fontosabb körülmények is közrejátszottak: a nagy műveltségű, kifogástalan ízlésű, ízig-vérig európai barátnőt Szabó Magda rokon léleknek érezte; nemhiába írja neki egy helyütt: "rengeteget gondolok Rád, és néha eltűnődöm, milyen érdekes, hogy Neked semmit se kell és kellett soha magyarázni, mindjárt megértetted a játékaimat, mintha a kishúgom volnál..."

Több évtizedes kapcsolatuk során csak nagy ritkán találkoztak személyesen. Érintkezésük legfőbb eszköze a levelezés volt. Az itt közreadott, 1970 és 2005 között keletkezett százhatvanöt levélből jól látható, hogy Szabó Magda a négyszemközti beszélgetés megfelelőjeként használta a kommunikációnak ezt a formáját: kendőzetlen nyíltsággal, őszinte fájdalommal vagy éppen sugárzó derűvel számolt be mindarról, ami történt vele és körülötte, hétköznapi életéről, utazásairól, betegségeiről, közéleti szerepéről, egyházról, pályatársakról, az irodalmi életről a rendszerváltás előtt és után, sikereiről és az őt érő méltánytalanságokról, imádott férjéről, Szobotka Tiborról, kedvenc kutyáiról-macskáiról, egyszóval bármiről, ami csak barátok közt felmerülhet. Ezekben a levelekben - ahogy Haldimann Éva írja - "benne van az egész élete, hiszen ebből a zseniből csak úgy folyt a téma és a szó".

A leveleket közreadja Haldimann Éva.