A kifutófiú szerelme

Szívesen idézem a mongol öregasszonyt, aki az unokájának próbálta elmesélni, mekkora csoda, hogy a világra jövünk. Ezt mondta. Fogj az ujjaid közé egy tűt és tartsd a hegyével fölfelé. A másik kezedbe fogj egy zsák rizst és öntsd, csak öntsd a tűre. Na, majd ha egyetlen rizsszem megáll a tű hegyén, ekkora csoda, kisunokám, hogy egy ember megszületik erre a világra. Neked ott a rizsszemed a tű hegyén. Millióból az egyetlenegy Schäffer Erzsébet
Egy századeleji hintaló és lovasa, kalapos kisasszony a hóban, sulykoló asszonyok, omnibusz gavallérral. Elfeledett képek, vagy mondhatnánk, elfeledett életek. Mert A kifutófiú szerelme című könyvében a szerző megint varázsol. Halk derűjével elvisz oda, ahová kimondva, kimondatlanul vágyunk: emlékeink bűvös útvesztőjéből a jelenbe. S a mesék szálain befelé, önmagunkba, a végtelen történetbe, amit a születésünkkel kapott irgalomból nap, mint nap újrakezdhetünk.