Ennek hallatán Pesztonka örömmel csapta a magasba karját, ám a mozdulatnak útját állta Józsi bácsi, s a bekapcsolt elektromos sokkoló csakhamar megtette a hatását. Józsi bácsi egy másodperc alatt százszor fuzte a tube a cérnát, és százszor rántotta ki, úgyhogy a végén önelégülten hullott a padlóra, s mielott végképp elvesztette az eszméletét, csak ennyit nyögött ki: nem tudtam, hogy ilyen jó hatással van rám a hidegfront... (részlet az egyik novellából) Podmaniczky könyve nem reprezentálni kívánja a valóságot, e mû inkább a valóság részeként mutatkozik. A történetek mindegyike sajátos matematikai logika szerint mûködik, valamiféle "közös nevezõ" reménye és kudarca alapján, amely egyben a szerkesztés technikája is. A történetek ontogenezise, az a már-már autisztikus, matematikai pontosságot mímelõ "ragasztótechnika", melynek végén egy közös pillanatban "majdnem minden közös nevezõre jut": fikció, szerkezet, nyelv és szereplõk játéka. E monotónia a körbejárás érzetét kelti az olvasóban, látszólag minden újra kezdõdik, és minden ugyanúgy végzõdik. Az ismétlések és a végkimenetel azonossága ugyanakkor a kudarc érzetét teremti meg. Cselekedeteik, töprengéseik, gondolatmeneteik többségét is e paradoxon alá rendeli a szerzõ: Azt kérdezném az istentõl, ha elébe állnék, hogy van-e isten (Wernitzer Julianna)