Napjaink magyar társadalmában a Fidesznek jutott a »pillanat hõse« szerep. Tegyük tüstént hozzá: a történelmi pillanatok felettébb képlékenyek, olykor hetekig-hónapokig, máskor évekig-évtizedekig tartanak. Bármennyi szó esett is az elmúlt években a Fidesz történetérõl és útjáról a kétharmadig, a hatalom osztatlan birtoklásáig, bármily sokféleképpen mérlegelték az érintett szakemberek azt az alig negyedszázados utat, amely a rendszerváltás lázában született ifjú csapatot eljuttatta a hatalom csúcsaira, valójában ennek az útnak számos részletét homály fedi. Létezik egy »Fidesz-jelenségnek« nevezhetõ különös történet, amelyhez fogható kevés akad az újabb kori európai históriában. A Fidesz-jelenség azért is méltó lehet megkülönböztetett figyelmünkre, mivel a történet szereplõinek fõképp fõszereplõjének kulcsszerepe lesz annak a kritikus fordulópontnak a kimenetelében, amelynek belátható idõn belül el kell dõlnie. Vagy visszabillen a magyar társadalom fejlõdése a rendszerváltással elkezdõdött és a klasszikus, nyugat-európai fejlõdési utat jelentõ vágányokra, vagy pedig mint már annyiszor torzóban marad minden olyan lehetõség, amely a változással felkínálkozott, Magyarország belemerevedik egy keleties, tekintélyelvû, anakronisztikus rendszer ásatag kereteibe, vagyis abba a gazdasági szükség által kikényszerített, »demokrácia utáni« állapotba, amelyrõl a miniszterelnök beszélt. Az ilyen típusú rendszereket, a történelem tanúsága szerint, ha egyszer megszilárdulnak, csakis megdönteni lehet, mint általában a zsarnoki berendezkedéseket. A másik lehetõség, hogy belsõ bomlási folyamataik és konfliktusaik feszítik szét õket. Az ilyen rendszerek ugyanis képtelenek az önreflexióra és az önkorrekcióra, ezért egyre súlyosabb hibákat követnek el, ugyanakkor állandó sikerpropagandára van szükségük.