Egy éj az Aranybogárban és más elbeszélések (e-könyv)

"Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerõs betegség egyszer csak eltûnik, és sohase látják többé a doktorok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül, és mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál visszahívja, mint a rokkant katonát, és küld helyette egy másikat, egy erõset. A halál is változtatja a maga szolgaszemélyzetét. Így lett vége a becsületes öreg hideglelésnek. Pedig valaha, kivált gyümölcsérés idején, egész falvak feküdtek benne, rázta az embereket, vacogtatta a fogaikat, de már nem volt annyi ereje, hogy valakit elvigyen, hát megszûnt, mert hasznavehetetlen, s jött helyette az influenza. Új seprõ jól seper: a kis Parászka községet valóságosan megtizedelte. Egy része meghalt magában az anyabetegségben, más része az utókövetkezményekben pusztult el, tüdõsorvadásban, vérszegénységben. Csak azok menekültek meg, akiket az orvos, dr. Brogly, a déli fenyvesekbe küldött, ahol fölvették magukat, húst és vért szedtek össze. Különösen a következõ, az 1890-iki tél volt veszedelmes. Az influenza is fiatal volt, a tél pedig bolondozott, még december elején is nyárra játszotta magát. Minthogy azonban se a meleget, se a hideget nem eszi meg a kutya, hát januárban aztán minden maradék hideg elõjött egyszerre olyan erõvel, hogy az öregemberek is csodálkoztak: »Ilyen hideg lehetett a moszkvai, mely Napóleont leteperte.« Ekkor halt meg Kosztohay Péter, a község kilencvenöt éves embere, Divényi Szepi bácsi, a gyerekek barátja, aki minden vagyonát bábukra, fahuszárokra, kis bögrékre és kis kannákra költötte, nem voltak gyermekei, a másokéit szerette, meghalt a nyugalmazott kulcsárné, a Francka néni, az egyetlen asszony, aki még burnótozott, úgyszintén letette a kanalat Tóth István uram, az elaggott prókátor, és Ujlaki Mihály, a legnagyobb birkózó a vidéken, aki a száguldó bikát megkapta a szarvánál fogva és egy tapodtat sem eresztette tovább: »Hopp, állj meg, hékás!«"   (részlet)