Az én kortársaim (e-könyv)

"A Redout elõtti kioszkban az egyik nagy kerek márványasztalnál évek hosszú sora óta egy ugyanazon társaság kávézott a délutáni órákban. Nevesebb ügyvédek, egyetemi professzorok, kúriai bírák, képviselõk gyûltek oda naponkint, mint mézre a darazsak. Szürke lateiner alakok voltak, akik jogi dolgokról vagy a napi élet fölvetõdõ kérdéseirõl vitatkoztak, de akármilyen heves volt is a disputa, egyszerre megnémultak, mikor közöttük a legigénytelenebb közbeszólt, egy vézna, borotvált állú, vörhenyeges hajú és bajuszú öregúr, kinek kerek feje gõgösen hátravetve csak egy kicsinyt emelkedett ki, ahova be volt süppedve a kurta nyak miatt, a váll-lapockái közül. Ez az öregúr Csemegi volt. Nem kell kiírni a keresztnevet. Csemegi csak egy volt, se õse nincsen, se utódja. Megérkezett és elment s többet hagyott itt örökségül, mint sok azokból, akik elõdökben és utódokban századokig itt pengették a sarkantyút. Mert az igénytelen öregúr, kinek gyér bajusszal beárnyalt ajka körül a keserûség valamely elvitázhatlan jellege borongott, gazdagon gyümölcsözõ pályát futott be. Sokan nagyon megcsodálták azt, de õ maga fitymálta és kicsinylette. Meg volt elégedve magával, de pályájával nem. Szíve tele volt nehezteléssel az emberiség iránt, ajka tele volt panasszal. Hatalmas agyvelejét kínos gondolatok feszítették, fejvánkosát kõkeménnyé tették a mellõzése fölött érzett bosszúságok. Tiszta látása csak a messzeségben érvényesült, a tudományos igazságok világaiban a hajszálnyi finomságokat is meg tudta különböztetni elméje boncoló erejével, de a közelben, a maga szûkebb perifériájában a legelfogultabb emberek köze tartozott. Jól mondta róla Lónyay Menyhért: - Éles szeme van, de a saját személye elfogja elõle a világosságot." (részlet)