A gyermekszobában (e-könyv)

"Hogy a török milyen jó szívû nép, mutatja ezt a nálunk, Európában csak most alakuló állatkínzás elleni egyletek lassú terjedése, míg náluk már mintegy szívük sugallatából szelídek, sõt néha úgyszólván elõzékenyek az állatok iránt. Szép költõi vonás ez ozmán testvéreinkben. Kiknek módjukban volt látni valaha török temetõt, feltûnhetett nekik, hogy a sírt egy kõlap fedi, melynek közepén hosszú nyílás van, a nép hite szerint az ítélet angyalának ki- s bejárásul hagyva, a kõlap négy szegleteire pedig egy-egy lyukat vágatnak, amelyben a meggyûlõ esõvíz a fákon fészkelõ madarak italául szolgáljon. Városaik és falvaik utcáin, fõleg ott, hol élelmiszereket árulnak, tömegesen heverésznek a kutyák, egész biztonságban érezve magokat, mert senki sem bántja, hanem kíméletesen kikerüli õket minden igazhívõ muzulmán, mintha valami nagyságos urak volnának. Közönségesen ismert dolog, hogy a jószívû török megveszi a marhák tüdejét, máját s pacalját, és kiosztja az utca kutyái közt, vagy megvásárolja a kalitkába zárt madarakat, hogy azokat szabadon bocsáthassa. És ezer meg ezer ily apró vonást lehetne felhozni, mely a törökök figyelmes bánásmódját az állatok iránt egész költõi világításba helyezné. Legtréfásabb példa erre, Mevlevi pasa macskája, melyet a pasa kimondhatatlanul szeretett, mintha saját gyermeke lett volna. Órákig elgyönyörködött vörhönyeges szemeiben, elsimogatta villanyos, tarka szõrét, nyalatta vele a kezeit. A pasa kemény, harcedzett férfiú volt, s úgy mondták: semmi sem képes õt meglágyítani a világon, csak e macska nyávogása. Egy napon éppen csibukozott a fõúr, pamlagán ülve, kedvenc macskája pedig drága hímzésû kaftánja egyik csücskén ült és szundikált, midõn a szultán hírnöke lép be, felrántva az ajtót s jelenti, hogy Sztambulban lázadás tört ki, a pasa azonnal üljön lóra, egy pillanatot sem késve, különben õ is hazaárulónak fog vétetni s számíthat selyemzsinórra. Mevlevi pasa a hírnök lihegve elmondott szavaira rögtön fel akart ugrani, hogy kardját felkötve, a lázadók megfékezésére induljon, de egy pillantás az édesdeden szundikáló macskára minden bátorságát elvette. Kétségbeesve gondolt arra, hogy a szegény állatot, ha a díványról megmozdul, okvetlenül fel kell ébresztenie. Rettenetes habozás vett erõt rajta. Megdöbbentõ válságos helyzet volt. Vagy mozdulnia kellett és akkor a macska fölébred, vagy maradnia és akkor tarthatja nyakát a selyemzsinór alá. »Oh, Allah! mit tegyek? - kiáltá a pasa, kezeit tördelve. - Sugallj egy mentõ eszmét!« S Allah megkönyörült rajta. Tekintetét, mint legközelebbi idõkben az Abdul Medsid szultánét, egy az asztalon heverõ ollóra irányzá. Mevlevi oly örömmel, mint aki a puskaport feltalálta, nyúlt a kisegítõ szerszám után s gondosan elnyírta vele a drága kaftán azon részét, melyen a macska szunnyadozott. Mevlevi Sztambulba száguldott jó kedvvel, s midõn nehány óra múlva a csõcselék szétverése után visszatért, kedvence még akkor is ott bóbiskált a megcsonkított kaftán levált szárnyán, melynél drágább, szebb ágylepedõje még sohasem volt egyetlen macskának sem."   (részlet)