Szõnyi István (1894-1960) Az igazi mûvész minden korban megkísérli meghódítani az ismeretlen tartományt, ami szemmel nem látható, szóval el nem mondható, de a remekmûvekben mégis felsejlik, mint a tényeken túl a valóság. Pilinszky János szerint ez a valódi realizmus. Hasonló gondolatot fogalmazott meg Szõnyi István epreskerti mûtermének magányában a leányának, Zsuzsának Rómába írt, 1952. január 27-én kelt levelében: Jóformán mindennap itt járok a Köröndön, hol van egy csodálatosan szép, óriás nagy platánfa. Ahányszor arra megyek, megnézem. Szép az, ha kopár, szép az, ha lombos, szép az, ha hullatja a levelét, s gyönyörû, ha bontja a rügyeit. Ezt a fát addig néztem, míg megtaláltam magamnak az Istent. Ha Szõnyi István mûvészetének lényegét szeretnénk néhány szóban összefoglalni, akkor az általa megtalált teljes világról érdemes beszélni, melyre manapság oly sokan vágyunk. Számára a szûkebb és tágabb univerzum nem hullt darabokra, akkor sem, amikor az elsõ világháborúban a Képzõmûvészeti Fõiskoláról a frontra vonulva egész életre szóló betegséget kapott, amikor a második világégés alatt szinte mindent elveszített, ami fontos volt számára: Péter fiát, és lebombázott mûtermében képeinek nagy részét. Majd az ötvenes évek abszurd korszakának túlélésére is volt elég belsõ tartaléka, pedig akkorra már Zsuzsa lánya is véglegesen elhagyta az országot. Passuth Krisztina egyik tanulmányában ennek magyarázatát abban látta, hogy Szõnyi István tudta magáról: stílusirányzatoktól és tendenciáktól, változó korszakoktól függetlenül egyszerûen jó festõ. Harmóniára törekvõ, kiegyensúlyozott természete megóvta attól, hogy letérjen az általa kiválasztott útról.