A mi lengyelünk (e-könyv)

A regény a szabadságharc egyik utolsó csatájának idején kezdõdik. Megsebesül Lippay Tihamér, a görög püspök unokahúgának, Natáliának a võlegénye. Negrotin, a lengyel kapitány és Natália megmentik az életét. Lippay és Natália örök hûséget esküsznek egymásnak. Lippayék Negrotin kíséretében az õsi birtokra vonulnak vissza. Tihamér léha életet él, adósságot adósságra halmoz… „Natália egy egészen idegen világban érezte magát, amilyenrõl eddig fogalma sem volt. A gazda meg a szolgálója rá nézve vademberek. Az asszony vajákos nõ. (Talán méregkeverõ?) És õ egyedül van itt közöttük. A võlegénye magával is tehetetlen Lázár: nem tesz emberszámot. A Katona Katka korán elment a szekérrel, vissza a sertéshizlaló-tanyára, élelmiszereket hozni, Negrotin a gerillákkal együtt távozott el, a vidéket kikémlelni, a menekülési utat keresni. Magára volt hagyva. Egy leány, aki eddig püspöki kastélyokban lakott, minden ártó szellõtõl, még a visszás hangtól is megõrizve. Nem hallott mást, csak áldó, imádkozó szót. Bár vademberek volnának, akik közé idetévedt, hogy ne értené a nyelvüket. Elindult magában a csincsés felé, amerre azt az asszonyi lényt eltávozni látta, azt akarta felkeresni. Az ugyan csúf, visszataszító alak, de mégiscsak nõ, a maga fajtája. Térdig érõ, virágos bozót között vezetett az ösvény. Olyan növényzetet látott maga körül, amilyenrõl képzelete sem volt, amik nem találhatók a püspöki üvegházakban: bokrok tele keresztes virággal, függõ fürtökkel, fekete bogyókkal, fenyegetõ, tüskés tobozok, ernyõs elecsek, haragoszöld zászpák, rózsaszín füzények, összevissza nõve tölcsérvirágú folyondárokkal, amik mind valami érzékingerlõ szagot terjesztenek…”