Hát mi az író feladata? Talán Shakespeare fogalmazta meg legszebben, leghatározottabban a Hamlet-ben: ... hogy tükröt tartson mintegy a természetnek: hogy felmutassa az erénynek önábrázatát és a gúnynak önnön képét, és maga az idõ, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát. Igen, a kor és a jelenidõ bírálatát kell a stílus helyébe állítani tûnõdik a fiatal kritikus. És a saját korával kérlelhetetlenül szembeforduló bírálat, a magas vérnyomás, a szókimondás, a magára maradó bátorság szeretteti meg vele a magyar Don Kihótét, Tolnai Lajost, s persze túlzásokba téved szeretetével. És õ maga is különvéleménnyel, félreérthetetlen bírálattal próbálkozik a divatos Molnár Ferenc legdivatosabb mûveirõl szólva, a Liliom-ról és A Pál utcai fiúk-ról. De ki kell lépni a hazai példák közül... Az ifjú bíráló már évek óta szorgalmasan gyakorolja a külhoni írók bírálatát is és eljut a külföldi divatos íróhoz, az erejét fitogtató Montherlant-hoz. Tetszik is neki, taszítja is ez a Nietzsche-tanítvány és Barrés-alakmás. Csáth Géza állandóan visszatérõ témájának, a kegyetlenségnek új arcát ismeri meg Montherlant regényeiben és ismét errõl kell szólnia, mert változatlanul, kegyetlenül idõszerû életérzésnek, fenyegetésnek tartja. Hét lépést tettem meg elképzelt olvasómmal. Egy vallomás hét mondatát mondtam el. Az ifjú kritikus hamarosan eljut kedves, szeretett íróihoz, Babitshoz, Móriczhoz, Stendhalhoz, Maupassant-hoz... De úgy érzem, az olvasót itt már magára kell hagynom. Olyan olvasókat kívánok magamnak, akiknek nincs szükségük idegenvezetõre és útikalauzra... Illés Endre