Vajon tudja-e még valaki, mit jelent egy egész délutánon át egy elkallódott gondolat után kutatni?, teszi fel a kérdést Szeifert Natália elbeszélője monológja elején. A Káposztásmegyeren, egy lakótelepi lakásban élő egykori fizikus kihangosított gondolatait olvassuk. A napok monoton gyakorlataiba minduntalan betörnek az emlékek, hogy új vágányra tereljék az elmét. A biztos pontjaihoz makacsul ragaszkodó, de folyton eltérített gondolkodás hurkokat vet, és ismétlődéseivel, ugrásaival egyre nyugtalanítóbb képet ölt: a megbomló tudat örvényéét. Az özvegy, egyedül élő férfi magánbeszéde torokszorítóan tárja elénk: biológiai meghatározottságunk szerint társas lények vagyunk, társas környezet híján az emberi agy kémiája felborul. Szeifert regényeitől nem idegen a természettudományokra való érzékenység, ezúttal fizikai és csillagászati megfigyelésekkel ad sűrű hátteret az önmaga körül forgó elmének. A magánnyal szemben az intellektus vajmi keveset ér. A Hóember a Naprendszerben a magány könyve.