1962-ben, tehát nyolc évvel ezelõtt kezdtem el írni ezeket mûfajilag talán rapszódiának nevezhetõ, szabadhullámzású költeményeket, és annak is jó három esztendeje, hogy az egyes darabok a közben kibontakozott terv alapján összeálltak azzá az egységes vallomás-ciklussá, amelyet e kis kötettel kezében tart az olvasó. A megjelenés tehát, különösen, ha elsõ elkészült részeit tekintjük, szinte-szinte betartotta a horatiusi bölcs tanácsot, amely sokévi kivárásra inti a költõt, hogy elõbb a múló idõ igazolja a mû érvényességét, és csak akkor kerüljön olvasó elé, ha újra elõvéve sem tûnik avultnak vagy gyorsan avulónak. A gyakorló és gyakorlott író, akinek a költészet a lélek ünneplõje, amelyben a legfontosabbnak tûnõ mondanivalókat kívánja maradandóság igényével közölni, ebben a költõi módszerekkel fogalmazott rapszódiaciklusban eddigi élete legfontosabbnak vélt tanúságait, alanyian megfogalmazott világképét próbált összefoglalni. És ez alighanem indokolja is a kivárást, amíg az idõ próbája felhatalmazta, hogy közzétegye élete alapélményeinek lírai vetületét. (Hegedüs Géza)