Elsõ verseskötete, a Modern Dalok a múlt század végén jelent meg, utolsó, búcsúverse 1957-es keltezésû. A két dátum között egy sokmûfajú alkotó és jelentõs kultúrpolitikus egymástól elválaszthatatlanul egységes, csaknem áttekinthetetlen méretû életmûve teljesedett ki. Ide-oda csapongó újságíró, szerkesztõ, könyvkiadó, színházigazgató, író, drámaíró, kabaréköltõ, francia, angol, olasz és német színdarabok és versek fordítója voltam, éltem Párizsban, Londonban, Bécsben, Berlinben, Konstantinápolyban, itthon és külföldön is találkoztam kis és nagy emberekkel, becsületesekkel és csalókkal, szép és gonosz nõkkel s mindebbõl talán egy-egy figurát tudok csak megvilágítani írja öregkori vallomásában, szerényen elhallgatva, hogy õ teremti meg a magyar kabaréköltészetet, hogy Kató-verseivel új korszak kezdõdik irodalmunkban, hogy novelláinak legszebb darabjai a mûfaj hazai legjobb remekei közé tartoznak, hogy regényeiben a bohémvilág, a balkáni uralkodók kisszerû machiavellizmusának ábrázolásával utat mutat a magyar persziflázs-regénynek, hogy egyike legsikeresebb színpadi szerzõinknek, aki az újromantikus versesjátékokat új életerõvel töltötte meg, s A néma leventé-vel ma is, most is telt házat teremt színházainkban. Az izgatottan úttörõ, folytonosan kezdeményezõ Heltainak a költõk között sajátos helyet jelöl ki az, hogy biztonságosan csevegõ újságíró és novellista, a novellistának viszont bravúros hátteret ad, hogy gyakorlott drámaíró, és mindehhez az esztétikai erényhez járul egy ritka és fontos etikai erény: Heltai bármit írt, átsüt rajta az emberi jóság. A Heltai-életmû sokfélesége más-más mûfajban más-más jelentõségû. Hogy mûvei végtelenjében mi az irodalomtörténeti jelentõségû és mi a kiemelkedõ rangos írás, azt keresi-kutatja Hegedüs Géza e kötetben oknyomozó lendülettel, értõ, irodalomtörténészi lélekkel és a hiátusokat is kitölteni tudó, a mögöttes világ sugárzását is fogékonyan érzõ írói szívvel.