Hegedüs Géza elsõ könyve középkori jogtörténeti tanulmány volt, a második mitológiai tárgyú regény, a harmadik korunkban játszódó verses regény. Azóta közeledik kilencvenedik kötete felé, és ha a kritika azt emlegeti, hogy sok mûfajú író, azt válaszolja, hogy nem õ sok mûfajú, hanem a valóság, amelyet szeretne minél több arculatában megragadni. Most már jó hat évtizede tekinti ezt egyszerre mûvészi és pedagógiai feladatának, elválaszthatatlannak tartja magában az író költõt és a gyakorló tanárt, olykor versekkel is ismereteket próbál terjeszteni, és a katedráról is szórakoztatni-gyönyörködtetni kíván. 1912-ben született, tizenhét éves korában közölték elsõ tanulmányát, most, túl a hetvenhetedik életévén egyszerre tervez újabb regényt, kultúrtörténeti esszékötetet és mondákat idézõ költeményeket. A költõ írja: Ezeknek a költõi leveleknek latin szakkifejezéssel: epistuláknak a tárgya maga a költészet. Olyan írástudó, íráskedvelõ ember írta, kinek civil foglalkozása többek közt a verstan és költészettan tanítása, tehát akár a hajdani tanköltemények kései újjáébresztésének is felfoghatóak. Nem kell egyetérteni esztétikai és etikai elveikkel, az is jó, ha az olvasó vitatkozik velük, és így alakítja ki saját véleményét a költõi magatartásról. Az olvasó mindenesetre találkozik itt más korok és más tájak atmoszférájával. Ezekrõl van valamiképpen szó a további ciklusokban is, habár lírai s itt-ott epikus töltettel, lényegében az idõrõl és a térrõl elmélkedem. Költõként mindig ez volt legfõbb témakettõsöm. Versekre leginkább a történelmi emlék (vagyis az idõ) és az utazás (vagyis a tér) élménye késztetett. És ebben a könyvben amely immáron tizedik verseskötetem annyi kísérletezgetés után, talán már eléggé érett elmével, ezt igyekezem összefoglalni.