Németh László írja 1927-ben Gulácsy Irénrõl: Hiszem, hogy ezt a regényt fogyatkozásai sem szoríthatják ki a nagy magyar regények közül. Ezer oldala annyira fokról fokra kifejlõ s a végén mély szimbolikus távlatokat belénk sajdító mozdulat, annyira benne van a mi egész életünk, annyira a mi korunk regénye, hogy bizonyos lesz jelentése más kor számára is. A mohácsi vész körüli negyven esztendõ szennyébõl szinte sorsszerûen emelkedik ki két heroikus férfihomlok, kemény emberek, akiket a boldogságmegtagadó sors pofozott önfeláldozó mártírokká. Mintha a Zápolyák hisztériás uralomvágya, a Jagellók bárgyúsága, a pórlázadás, a Mohácsba rohanó nemzet millió bûne, a Mohács után ránk zúduló idegen kalandorszomj, mind csak azért kóvályogna, dulakodna elõttünk ezer oldalon, hogy kibontakozhassék a Tomori Pál és Czibak Imre férfilelkének érett elszántsága. Különösen szép a Czibak Imre alakja. Hõs, aki nem hõsnek, csak erõs, boldog férfinak született, de a kor üllõjén addig kalapálja, addig veri õt az élet, míg egyszerre õ a kard, melyet a nemzet önmegváltó akarata húz ki balsorsa ellen. Az idõk mocskából emelkedik ez a regény a mártírium idõtlen szépsége felé.