Ez az erdélyi falu az újdonságok tárházát tárta ki elõttem. Itt ettem elõször valódi kürtõskalácsot, sõt a varázslatos technológiát is megcsodálhattam, ahogy a mûvészi gonddal dorongra tekert tészta a kemence izzó ölébe nyomul. Kis szobában ültek este a lányok, legalább negyvenen, egy öregasszony felügyelete alatt, és dalolva fonták szalmából a kalapot, ujjaik eleven kötõtûkként cikáztak. Egy másik házban bált is láttam, persze viseletben, fantasztikus lendületû, szenvedélyû és kultúrájú kavargást. Hagyomány szabta meg a táncrendet, ahogy a figurákat, a gesztusokat, a mosolyokat is szilaj hagyomány szabályozta. Ismertem már színpadról ezeket a lépéseket és mozdulatokat, ezt a képtelen fizikai és ritmikai bravúrt, de eddig legfeljebb teljesítményként csodáltam, mint Velence utcáit, a soha-vissza-nem-térõ múlt káprázatos kövületeit. A nézõtérrõl, városi világból, városi aggyal és szívvel, hazugnak éreztem, számítón romantikusnak mindazt, ami elõttem kavargott: mintha ál-bölényeket hajtottak volna a fizetõ vadász kötelességszerûen káprázó szeme elé. Itt azonban, ebben a faluban, ebben a bálban nem jutott a táncosok eszébe, hogy mûvészetet produkálnak, nem élték át, hogy az idõ végvári vitézei õk, jól érezték magukat a megszokott ruhában, hagyományban, a megszokott zene forgószelében. (Részlet a Vilmos c. írásból)