Csöndek és hangok (e-könyv)

... Január 2. Azon tûnõdtem, vajon milyen árat lennék hajlandó megfizetni azért, hogy széles körben ismertté váljak, és így könyvemet tömegek olvassák, lemezemet (ami még mindig várat magára) milliók hallgassák. Eredményként az jött ki, hogy nem adnék érte sokat. Például már arra az egyszerû megoldásra sem lehetne rávenni, hogy fényes nappal letoljam a gatyámat az Oktogonon. Pedig ez igazán semmiség. Mások többet is megtesznek az ügy érdekében. Ha pedig nem vagyok hajlandó megfizetni valaminek az árát, vajon miért akarnám magát az árut? Hiszen ezt hívják lopásnak. Az pedig csúnya dolog. Még annál is csúnyább, mint ha valaki fényes nappal letolja. Az Oktogonon. Ez eddig tiszta sor. Utána azon morfondíroztam, hogy esetleg tiltakozásból. Többedmagammal. Ráveszem a Sziámit. Meg a ... nem tudom, kit még. Az ellen emelnénk fel a szavunkat, és tolnánk le a gatyánkat, hogy így, ilyen alpári módszerekkel lehet manapság valakibõl ismert ember. Már nem kell tehetségesnek lenni, napi több órát gyakorolni egy hangszeren, gyötrõdni a baletterem rúdja mellett, vagy a színházi próbán. Elég letolni. Az lenne a csel, hogy a tiltakozással hangsúlyozottan a jók csapatában maradnánk, miközben azért mégis csak letolnánk, és közismertté válnánk. Azt hiszem még rágom ezt a dolgot, mielõtt meggondolatlanul elvetném, vagy megvalósítanám. Azért este elmentem bazári majomnak a Lottóshow-ba. Az ember három villámkérdésre adott villámválasszal próbálja igazolni, hogy jogosan van a világon, a könyv, amit írt, egy remekmû, lemeze korszakalkotó, zen egyénisége elbájoló, kora zsenge, tehetsége falrengetõ, miközben mindenki arra kíváncsi, kijönnek-e a számai, megoldódik-e végre életének minden problémája. Persze a stáb kedves, Zelinka Ildikó mûsorvezetõ helyes, segítõkész. Csak magammal nem voltam megelégedve. Zavar, ha nem tudok mélyen szántani. Úgy érzem magam, mint egy kacsázásra eldobott kõ, amely megpattan a felszínen, és aztán soha többé nem ér vizet, hogy elmerüljön a mélyben. Kényelmetlen dolog. Ha engem bedobnak a vízbe, hát csobbanjak egy nagyot, aztán blugy-blugy! ... Október 26. Az ember lelkébe gyerekkorában belenõ a világ, aztán az ember nagy szorgalommal, és a pedagógia minden inkvizíciós eszközének felhasználásával kiirtja onnan. Mostanában kedves szórakozásom elõbányászni a sok-sok rárakódott réteg alól, milyennek is láttam a világot, amikor elõször néztem rá. Nagyszerû rejtvényfejtés és bravúros lelki tornagyakorlat. Nézzük. Október vége. Mi jön elõ? Este van. Fõleg este van, sötét. Az utcán, a kocsiút fölé lógatott lámpa leng a szélben. Fényköre ing, két ilyen imbolygó fényfolt között a gonosz leselkedik. A lépcsõházi lámpától a lépcsõház sárga, de így talán még szomorkásabb, mintha nem világítaná meg semmi. Szénszag. Német brikett. És nedves fa. Apuval cipeljük fel a pincébõl a másodikra. Segítek. Nehéz. A vödör füle hideg. A szomszédban rádió szól. Nálunk nyikorog a diavetítõ továbbító tárcsája. Apu hangja, ahogy olvassa a mesét. Ágy. Hûvös dunnahuzat. Anyu hangja. "Takarózz be jól, mert szellõztetek." Hûvös levegõ ömlik be. Odakint a huszonnégyes villamos végigdörög a Hámán Kató úton. Távolabbról, a Ferencvárosi Pályaudvar felõl vonatfütty. A Déli Összekötõn szerelvény zakatol át. Üzenet ez arról, hogy valahol távol, tõlem függetlenül gurul elõre a világ, és alig várja, hogy rajtam is átgördüljön.